Szabad Föld, 1964. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1964-07-05 / 27. szám

2 _ Szabad Föl­d Mindenről tudni akarnak A napokban régi ismerősökkel, barátokkal találkoztam a Tiszán­túlon. Beszélgettünk, s — amint ez szokásos — elmondták, hogyan élnek most ők, a szövetkezetben. Egyáltalán nem voltak elégedet­tek. Kicsit meglepett ez, hiszen éppen azelőtt találkoztam közös gazdaságuk egyik vezetőjével, és tőle azt hallottam, hogy 35 fo­rint pár fillért ért náluk egy mun­kaegység. Ez pedig nem rossz jö­vedelem. „Nem volt az csak 25 forint. Mi annyit kaptunk kézhez, elhi­heted” — bizonygatták egyhan­gúlag. S amikor látták tamáskodó tekintetemet, pontos adatokat kezdtek felsorolni, egész eszten­dei teljesítményükről, és az arra kiosztott részesedésről. Számol­jak utána, ha kételkedem! De én közben azon töprengtem: mi történhetett? Ki akart vajon fél­revezetni? Senki sem. Később kiderült, hogy a munkaegység értéke, amit garantált a tsz, simán, tehát pré­miumok nélkül valóban 25 forint volt. De ez a jutalmakkal és a kapások műveléséért kiosztott ter­mészetbeni résszel 35 forint fölé emelkedett. Igaz, nem mindenki­nél. Az állattenyésztők egy része például nem kapott egy fillér prémiumot sem, s ők csakugyan 25 forintot vettek kézhez munka­egységenként. Igazat mondott te­hát a szövetkezet elnökhelyette­se, és hihettem régi ismerőseim­nek, barátaimnak is. Miért írtam le mindezt? Nem azért, hogy a munkaegység érté­kének sokak előtt eléggé kiismer­hetetlen számítási módját kifogá­soljam. Bár érdemes lenne gon­dolkozni ezen is. Talán helyesebb volna, ha a munkaegység érté­kétől függetlenül kezelnék, és egy dolgozó tagra jutó átlagjövede­lemként tartanák nyilván a kü­lönböző jutalmakat, és a százalé­kos művelésért járó természetbe­ni részesedést. De ez esetben nem a nyilván­tartás módja, hanem a kétféle tájékoztatás az elgondolkoztató, a figyelemre méltó. Furcsa és két­ségeket szülő jelenség az, ha a tagoktól és a vezetőktől más-más választ kap ugyanarra a kérdés­re az érdeklődő. Kétségeket szül, mert ez már biztos tünete a lé­tező, vagy várható széthúzásnak. A tsz-tagokban van talán a hi­ba? Ők nem érdeklődnek kellően a közös gazdaság ügyei iránt? Aligha. Ennek a szövetkezetnek a vezetősége például eddig megelé­gedett azzal, hogy a negyedéven­ként tartott közgyűlésen beszá­mol a tagságnak a fontosabb dol­gokról, s közölt néhány összefog­laló adatot — többnyire százez­rekben, milliókban kifejezve — a közös gazdálkodásról. Ez azonban nem elégíti ki a a tsz-tagokat, ők mindenről tud­ni akarnak. Szeretnének maguk­nak megmagyaráztatni minden döntést, intézkedést. S erre ritkán kerül sor. Az ismerősök, barátok között többen is voltak olyanok, akiik már évek óta nem beszél­gettek az elnökkel. Igaz, mindig illendően köszöntik egymást, az elnök szinte gépiesen meg is kér­dezi a tsz-gazdáktól, hogy van­nak. De a választ már alig hall­ja, rohan tovább. „Ilyen az élet, mit csinálhat­nék” — mentegetőzött, amikor ezt szóvá tettük neki. Kétségtelen: nem könnyű a tsz-elnök dolga. Néha még úgy se tudna eleget tenni az igények­nek, ha négyfelé szakadna. Általában azonban a rátermett emberek helytállnak ezen a nehéz poszton is. Természetesen, megfelelő mun­kamegosztással. Nem úgy dolgoz­nak, mint a szóban forgó tsz-el­nök, aki szinte ugyanazt a mun­kát csinálja, amit a főagronómus­ szervez, és szakmai ügyekben is intézkedik. Miért nem szakít az idejéből arra, hogy a tsz-tagokkal beszélgessen? S miért hanyagol­ják el a brigádgyűléseket? Pedig ez nagyon hatásos formája lehet­ne a tagság állandó és alapos tá­jékoztatásának. Ugyanakkor jó al­kalom lenne arra is, hogy a ve­zetőség megismerje a gazdák vé­leményét, javaslatait. Jobb szervezéssel, élénkebb­ bel­ső szervezeti élettel tehát módot találhatnának arra, hogy a tag­sággal pontosan, részleteiben is megértessék a vezetőség lényege­sebb döntéseit, intézkedéseit, fo­lyamatosan beszámoljanak a köz­gyűlések határozatainak végre­hajtásáról, a szövetkezet helyzeté­ről, és tisztázzák az esetleges fél­reértéseket. Nem ördöngösség ez, s hogy érdemes törődni vele, azt bizonyítják jól gazdálkodó szövet­kezeteink eredményei. Különösen most, a nagy mun­kák idején ajánlatos megszívlelni és felhasználni mindenütt ezeket a tanulságokat. Tegyenek meg mindent azért, hogy a határban szétszórtan dolgozó tsz-tagok ne véljék egyedülállóknak magukat, ne zavarják őket kétségek, furcsa szóbeszédek. Érezzék mindig a közösség jelenlétét, erejét, tudják mit miért cselekednek, és milyen gyümölcsöket érlelt már eddig az együttes szorgalom. Ha ezt teszik, akkor egy nyelven beszél mindig, mindenről a tagság és a gondok, nehézségek leküzdésének gazdag erőforrása lesz a közös akarat. Kovács Mihály Az idegen asszony írta: Csur­ka Péter (Csurka Péter, a neves író, akinek számos novelláját la­punk is közölte, július 6-án lesz 70 éves.) A reggeli nap még alig látszott, egy elkésett kakas nagyot kuko­rékolt. Aztán újra áhítatos csend szorult a tanya eresze alá. Az eresz alatti rozoga asztalon egy feketeruhás asszony cihelődött. Kopott táskából holmikat rakos­gatott ki, s be. Rendezgetett. Sze­me ki-kivágott az eresz alól a dombra,­­ amelyen kékesszürke földi út igyekezett felfelé. A dom­bon túl van — azt mondják — két kilométerre ide az a major, annak a termelőszövetkezetnek a központja, ahová az este igyeke­zett, de miután már a faluban elkéste az egyetlen buszt, elfá­radt és nagyon utolérte a sötét, betért ebbe az útszéli háziba, szál­lást kért és kapott. — Jaj, úgy megijedtem — sza­ladt ki egy kisfiú a házból — ahogy felébredtem, nem láttam a nénit, azt hittem, hogy már el­ment ... — Megyek is, gyerekem ... — Ne menjen! — rángatta szok­nyáját a gyerek. Az idegen asszony kezében ócs­ka, divatjamúlt retikülféle volt. Kis tükröcskét szedett ki belőle, nézegette magát. — Jaj, de rossz színben va­gyok! ...Látszik, hogy egész éj­jel nem aludtam ... — Ni­ni — kiáltott a kisfiú — az a ridikül meg éppen olyan, mint az édesanyámé volt... Még meg is van a sublótfiókban... Megmutassam? Beszaladt a házba. Sokára jött vissza, és mosolyogva, gyanakod­va nézte az idegen asszonyt, s a táskát. — Nincs, nem találom az anyuét... De éppen ilyen volt az édesanyámé is... — És szorosan az idegen asszony mellé bújt. — A haja is ilyen volt az én édes­anyámnak, mint a nénié... Nyikorgott a kapuajtó, kicsapó­dott. Friss vágású herével meg­rakott, lekötözött targoncát tolt be rajta a gyerek apja. Köszönt. Az udvar közepén leengedte a targoncát, a talicskahámot lefej­tette magáról, fellépett az eresz alá. — Na hiszen maga megjárta, hogy az este ide tért be hozzánk. Egész éjjel nem aludt... Ilyet én még nem is láttam... Kimosott­ kenyeret sütött... — Ki is sült már... Most szedtem ki a kemencéből... Két nagy kenyeret, és egy kis cipót a kisfiúnak ... — Na, aztán, hogy tudjam én ezt meghálálni magának? ... — Hálára nem tartok számot... De, láttam az este ezt az asszony­­nélküli nagy elhagyatottságot, ezen megesett a szívem ... Elő­ször vissza akartam fordulni, mert mégiscsak, gondolja el, egy idegen nő, éjnek idején ... egy asszony­­talan házban... De ez a gyerek is attól fogva, ahogy beléptem, le nem vette rólam a szemét... — Látom, készülődik... Én ma nem megyek be a majorba... Itt az Ér­ melletti dűlőben ritkítom a tengerit... Máskülönben együtt mehetnénk ... Vezetném, hogy el ne tévedjen ... De azt mondja meg, mivel tartozom ... Legalább egyen valamit... — Már ettem... Míg maga he­rét kaszált a háztájiban, megfej­tem a tehenet, friss nyers tejet ittam... — Az csak tej... Hozok ke­nyeret, szalonnát... Az idegen asszony — akinek fél éve halt meg a férje, amit már meg is beszéltek az este, hogy mind a ketten özvegyek — tilta­kozott. Nem szokott szalonnázni igen jókor reggel. Már majd csak délben, eszik a bátyjá­nál. A bátyja hívta. Nézzen szét ebben a tsz-ben, s ha úgy tetszik, költözzön át ide ab­ból a másikból, ne legyen testvér­­telenül, idegenben, egyedül. — Ha most elmegy a néni — furakodott közéjük kérdésével a gyerek — nem jön ide többet vissza? A kérdés megzavarta him­bálózó gondolataikat, melyekkel már ösztönösen egymást simogat­ták. Az idegen asszony szívbéli anyáskodással guggolt le a gyerek mellé. — Majd egyszer, ha erre lesz az utam, bejövök, sütök neked megint kiscipőt... Kimosom a kis ingecskédet... Jó lesz? ... — Jó lesz, de most se menjen már el!... — Csodálatos — csodálkozott a gyerek apja —, hogy megszerette magát egy pár óra leforgása alatt. Aztán cigarettára gyújtott, és az eresz alatt legeltő, elszálló kék füstben mintha nemrég elhalt fe­lesége arca mosolygott volna reá. A kapuban állt. Nézte a távolodó asszonyt. Mellette pityergett a kisfia, apjának a nadrágkorcból kibuggyanó ingét rángatta. Miért engedi elmenni a nénit? Az apa alig vette észre a ráncigálást, mert nagy ütközetben állt a gondolatai­val. A domb tetején az asszony is megállt, visszafordult, integetett. De aztán ereszkedett lefelé, és kedves alakját elfogta a domb előlük. — Édesapám — szólt a gyerek vidámkodva — édesanyám ridi­­küljét oda­adta valakinek? — Miért kérded? — A nénié is éppen olyan, mint az édesanyámé... Mi van ezzel a gyerekkel? De mi van velem? — döngették a kérdések az eresz alatt. Miért ül itt az eresz alatt, bámul maga elé, pedig már javában ritkítani kel­lene a tengerit. Hasztalan várja a két asszony, a „brigád”, a két öz­vegyasszony, nincsen kire pislog­niuk, pedig ha ott van, nagyon vetegetik reá a szemüket. Ej, azért csak csonka így az élet, hiába van annyi asszony ezen a világon ... A kisfiú settenkedett mellé. Rongyos kis ingéből kilátszott mindene. Félve, bizonytalankodva kérdezte: — Ugye, hogy édesanyám járt Itthon? A nagynak elborult a nézése. Most mit feleljen? Összetörje a gyerek hitét? Felállott, kiegyene­sedett. Nagyon erősnek érezte ma­gát. — Hallod fiam, lehet, hogy anyád volt... A gyerek ugrándozni kezdett. Apja szépen felöltöztette. Azután bezárt mindent. Kézen fogta a gyereket, s kapaszkodott fel vele a dombra. Szinte bizonyos, hogy este már hárman jönnek vissza.­ Meglepetést okozott a borsó. — Mi a helyzet a konzerv­­gyártásban a szezon idején? — tettük fel a kérdést Kovács Lászlónak, a Konzervipari Tröszt vezérigazgatójának. — A korábbi évek gyakorlata,­hoz híven, most is szerződés­kötésekkel biztosítottuk az alap­anyagokat, hogy a több mint negyvenezer vagonra való ter­vet teljesíthessük. Nincs is hi­ba. A termelőszövetkezetek és állami gazdaságok rendszeresen szállítják a zöldségféléket. Rend­bejött a mindig gondot okozó fűszerpaprika-ellátás is, ezer holddal többre szerződött a mezőgazdaság, mint az ipar tervezte. A borsó azonban meglepetést okozott, az időjá­rás miatt eleinte késett az érés, utóbb pedig egyszerre olyan mennyiségben jelentke­zett, hogy a gyárak alig bír­nak a borsóözönnel.­­ A gyümölccsel azonban baj van. Az elhanyagolt gyümölcsös telepítési követelmény miatt az idén is hiányzó cikk a nemes gyümölcs, főként a cseresznye, meggy, eper. A másik hiba, hogy sok a férges gyümölcs a szállítmányokban. Mindez arra mutat, hogy nem fordítanak kel­lő gondot a fák ápolására A konzervipar kezdeményezé­sére néhány év előtt jelentős málnatelepítés történt az or­szágnak olyan tájain, amelyek egyébre nem használhatók, így Vas megyében az őrségben, Za­lában egészen a Muráig mint­egy másfélezer hold málna ter­mett az idén. Ugyanígy Győr megyében a Bakony nyúlvány dombjain Kisbarát, Nagybarát határában, továbbá Pest­ megye északi részén kitűnően él és fi­zet a málna. N. L 1964. 100VS 5. Az aratók élére állunk! — Aratási tennivalók a tsz-párttitkár szemével — Nálunk, a jászárokszállási Béke Tsz-ben több mint 2300 hold az aratnivaló. A termés szépnek ígérkezik. Mégsem fel­hőtlen az örömünk, mert az idén minden eddiginél nehe­zebb lesz az aratásunk. Hat kombájnunk van, meg egy ara­tógépünk. Sajnos, a mi kom­bájnjainkra nem lehet bizto­san számítani. Tavaly a hat kö­zül akadt olyan is, amely a rossz gépállomási javítás miatt mindössze hat holdat vágott le. Csakhogy akkor Nógrádból kap­tunk gépi segítséget, mivel ott később kezdődik az aratás. Alig fejeződött be a betakarítás, hallottuk, hogy a nálunk hasz­nált gépekkel Nógrádban már nem arattak simán, mert a ki­­sebb-nagyobb hibákat állandóan javítani kellett. Az idén Nógrádból sem re­mélünk segítséget. Maradt a hat kombájnunk és aggódhatunk, hogy melyik, mikor mondja fel a szolgálatot. Ilyen körülmé­nyek között pártszervezetünk kiadta a jelszót: „Amit lehet, kézzel aratunk. Elő a kiskaszák­­kal!” A párttagok egyebet se tesznek, csak az aratópárok verbuválásánál segítenek. Kez­detben, amikor a tervek el­készültek, még úgy volt, hogy csak 400 holdat kell kézzel levágni. Az időjárás azonban közbeszólt, most már a terve­zett mennyiség kétszeresénél tartunk, de lesz ennél még több is. Fiatal alig akad a tsz-ben, a kiskaszákat az 50—60—70 éve­sek veszik kézbe az idén is. A párttagok közül sokan 3—4 holdat is vállalnak. Közben persze még ők is csóválják a fe­jüket: „Mi az? Úgy aratunk, mint régen?” De azért agitál­nak, vitáznak a tagokkal, akik természetbeni részesedést kér­nek az aratásért. Adnánk mi ezt is szívesen, mert, ha így marad az idő ijesztő gyorsa­sággal fog peregni a szem. Szí­vesebben vennénk, ha a tag kamrájába kerülne a búza s nem maradna a földön. A tag­nál pedig vagy kenyér, vagy ta­karmány lesz belőle, de a föl­dön csak gyomot nevel az el­­pergett szem. Még most se tud­ják, hogy mitévők legyenek. Mindenesetre ezekben a na­pokban becsuktuk az íróasztalo­kat, pártirodánkat kihelyezzük a búzamezőkre. Most semmi más nem érdekel bennünket, csak a gabona. Mert mi lesz ak­kor, ha annyi elpereg egy hol­don, amennyit éppen a kézi aratásért az aratóinknak fizet­tünk volna? Nálunk a faluban még mindig sok ház épül vá­lyogból. A török kincset ér. Igen ám, de a kombájn nem hagy töreket. A cséplőgép igen. Ha egy holdat kézzel aratunk le, csak a törek árából kifizet­jük az aratást. Nem beszélve arról, hogy akkor kevesebb a pergés és nagyobb a szalma is. Megtanultunk mi már szá­molni, csak bízzanak bennünk. Mert mi egyszerre szeretnénk jót tenni az államnak, a tsz­­nek, meg az egyénnek is. Persze, nem akarok panasz­kodni, még csak ez kellene. Azt gondolhatnák a tagok: tessék, már a párttitkár is beijedt. Szó sincs erről. Nem ijedünk mi meg semmitől se. Én épp most keltem fel a betegágyból, saj­nos, gyomorbajos vagyok. De már nem bírtam otthon marad­ni. Mondtam a doktornak: ne törődjön semmivel, majdcsak leszek valahogy. De írjon ki, mert tovább egy percig se aka­rom az ágyat nyomni. Aratni kell! Igaz, hogy a lábaim nem szí­vesen hajtják a biciklipedált, mert még igen gyöngécske va­gyok. Estig? Éjszakáig! Mert tavaly is így volt, hát még most, amikor magunkra marad­tunk a­ tavaly se túl jól szere­pelt kombájnokkal. Meg a több­száz tagunkkal, akik szőrmen­tén, nem bántóan, de azért meg­kérdezik tőlünk: lesz-e búza a kézi aratásért ? Most tartunk egy közgyűlést, ahol már határozott választ ad­hatunk a kérdéseikre. Abban reménykedem, hogy a járás hoz­zájárul elképzeléseink megva­lósításához. Talán nem követ­kezik be, hogy pár hónap múl­va azt mondjuk a járást vezető elvtársakkal együtt: szánjuk­bánjuk, de el lehetett volna ke­rülni a szempergést. Csak oko­sabban, merészebben kellett vol­na annak idején intézkedni. Talán furcsa, hogy egy párt­titkár ennyit beszél a kézi ara­tásról. Nekem inkább arról kel­lett volna beszámolnom, hogy a pártszervezet aratási agitációját hogyan szerveztük meg, és mi­lyen hatást értünk el. Ezt is el­mondhattam volna, hiszen volt egy taggyűlésünk, ahol megha­tároztuk az aratási tennivalók­kal kapcsolatos feladatokat. A pártcsoportok megkapták a szempontokat, hogy csoportos és egyéni beszélgetések során ké­szítsék fel a tagságot az idei aratásra. Nincs is fennakadás e tekintetben. Éppen ezért ezeket nem rész­letezem. Azt hiszem, most min­den szövetkezeti pártszervezet egyforma erőbedobással küzd az aratás sikeréért. A kommunis­ták legtöbbje agitál, részt vál­lal az aratási munkák nehezé­ből. A kommunisták az aratás élén állnak. Ha én csak erről beszélek, az olyan, mintha azt hajtogatnám, hogy kétszer ket­tő az négy, mindez annyira ter­mészetes dolog. Régebben sok­szor hiába volt felhős az ég, mégis azt mondtuk: süt a nap és a felhőkről nem vettünk tu­domást. Tudom, hogy most más a helyzet, a gondokból nem csi­nálunk titkot és megteszünk mindent, hogy az aratást előse­gítsük. Ez is oka annak, hogy erre a kérdésre, a párttitkár miként látja az idei aratás gondjait, keveset beszéltem a mi párt­­szervezetünk szervezeti intéz­kedéseiről. Inkább a kézi ara­tásra való mozgósításnál jelent­kező gondokról szóltam többet, de azt gondolom e téren igen sok a tennivalójuk a tsz párt­­szervezeteknek. Elmondta: Surányi László, a jászárokszállási Béke Tsz párttitkára

Next