Szabad Föld, 1964. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-05 / 27. szám
2 _ Szabad Föld Mindenről tudni akarnak A napokban régi ismerősökkel, barátokkal találkoztam a Tiszántúlon. Beszélgettünk, s — amint ez szokásos — elmondták, hogyan élnek most ők, a szövetkezetben. Egyáltalán nem voltak elégedettek. Kicsit meglepett ez, hiszen éppen azelőtt találkoztam közös gazdaságuk egyik vezetőjével, és tőle azt hallottam, hogy 35 forint pár fillért ért náluk egy munkaegység. Ez pedig nem rossz jövedelem. „Nem volt az csak 25 forint. Mi annyit kaptunk kézhez, elhiheted” — bizonygatták egyhangúlag. S amikor látták tamáskodó tekintetemet, pontos adatokat kezdtek felsorolni, egész esztendei teljesítményükről, és az arra kiosztott részesedésről. Számoljak utána, ha kételkedem! De én közben azon töprengtem: mi történhetett? Ki akart vajon félrevezetni? Senki sem. Később kiderült, hogy a munkaegység értéke, amit garantált a tsz, simán, tehát prémiumok nélkül valóban 25 forint volt. De ez a jutalmakkal és a kapások műveléséért kiosztott természetbeni résszel 35 forint fölé emelkedett. Igaz, nem mindenkinél. Az állattenyésztők egy része például nem kapott egy fillér prémiumot sem, s ők csakugyan 25 forintot vettek kézhez munkaegységenként. Igazat mondott tehát a szövetkezet elnökhelyettese, és hihettem régi ismerőseimnek, barátaimnak is. Miért írtam le mindezt? Nem azért, hogy a munkaegység értékének sokak előtt eléggé kiismerhetetlen számítási módját kifogásoljam. Bár érdemes lenne gondolkozni ezen is. Talán helyesebb volna, ha a munkaegység értékétől függetlenül kezelnék, és egy dolgozó tagra jutó átlagjövedelemként tartanák nyilván a különböző jutalmakat, és a százalékos művelésért járó természetbeni részesedést. De ez esetben nem a nyilvántartás módja, hanem a kétféle tájékoztatás az elgondolkoztató, a figyelemre méltó. Furcsa és kétségeket szülő jelenség az, ha a tagoktól és a vezetőktől más-más választ kap ugyanarra a kérdésre az érdeklődő. Kétségeket szül, mert ez már biztos tünete a létező, vagy várható széthúzásnak. A tsz-tagokban van talán a hiba? Ők nem érdeklődnek kellően a közös gazdaság ügyei iránt? Aligha. Ennek a szövetkezetnek a vezetősége például eddig megelégedett azzal, hogy a negyedévenként tartott közgyűlésen beszámol a tagságnak a fontosabb dolgokról, s közölt néhány összefoglaló adatot — többnyire százezrekben, milliókban kifejezve — a közös gazdálkodásról. Ez azonban nem elégíti ki a a tsz-tagokat, ők mindenről tudni akarnak. Szeretnének maguknak megmagyaráztatni minden döntést, intézkedést. S erre ritkán kerül sor. Az ismerősök, barátok között többen is voltak olyanok, akiik már évek óta nem beszélgettek az elnökkel. Igaz, mindig illendően köszöntik egymást, az elnök szinte gépiesen meg is kérdezi a tsz-gazdáktól, hogy vannak. De a választ már alig hallja, rohan tovább. „Ilyen az élet, mit csinálhatnék” — mentegetőzött, amikor ezt szóvá tettük neki. Kétségtelen: nem könnyű a tsz-elnök dolga. Néha még úgy se tudna eleget tenni az igényeknek, ha négyfelé szakadna. Általában azonban a rátermett emberek helytállnak ezen a nehéz poszton is. Természetesen, megfelelő munkamegosztással. Nem úgy dolgoznak, mint a szóban forgó tsz-elnök, aki szinte ugyanazt a munkát csinálja, amit a főagronómus szervez, és szakmai ügyekben is intézkedik. Miért nem szakít az idejéből arra, hogy a tsz-tagokkal beszélgessen? S miért hanyagolják el a brigádgyűléseket? Pedig ez nagyon hatásos formája lehetne a tagság állandó és alapos tájékoztatásának. Ugyanakkor jó alkalom lenne arra is, hogy a vezetőség megismerje a gazdák véleményét, javaslatait. Jobb szervezéssel, élénkebb belső szervezeti élettel tehát módot találhatnának arra, hogy a tagsággal pontosan, részleteiben is megértessék a vezetőség lényegesebb döntéseit, intézkedéseit, folyamatosan beszámoljanak a közgyűlések határozatainak végrehajtásáról, a szövetkezet helyzetéről, és tisztázzák az esetleges félreértéseket. Nem ördöngösség ez, s hogy érdemes törődni vele, azt bizonyítják jól gazdálkodó szövetkezeteink eredményei. Különösen most, a nagy munkák idején ajánlatos megszívlelni és felhasználni mindenütt ezeket a tanulságokat. Tegyenek meg mindent azért, hogy a határban szétszórtan dolgozó tsz-tagok ne véljék egyedülállóknak magukat, ne zavarják őket kétségek, furcsa szóbeszédek. Érezzék mindig a közösség jelenlétét, erejét, tudják mit miért cselekednek, és milyen gyümölcsöket érlelt már eddig az együttes szorgalom. Ha ezt teszik, akkor egy nyelven beszél mindig, mindenről a tagság és a gondok, nehézségek leküzdésének gazdag erőforrása lesz a közös akarat. Kovács Mihály Az idegen asszony írta: Csurka Péter (Csurka Péter, a neves író, akinek számos novelláját lapunk is közölte, július 6-án lesz 70 éves.) A reggeli nap még alig látszott, egy elkésett kakas nagyot kukorékolt. Aztán újra áhítatos csend szorult a tanya eresze alá. Az eresz alatti rozoga asztalon egy feketeruhás asszony cihelődött. Kopott táskából holmikat rakosgatott ki, s be. Rendezgetett. Szeme ki-kivágott az eresz alól a dombra, amelyen kékesszürke földi út igyekezett felfelé. A dombon túl van — azt mondják — két kilométerre ide az a major, annak a termelőszövetkezetnek a központja, ahová az este igyekezett, de miután már a faluban elkéste az egyetlen buszt, elfáradt és nagyon utolérte a sötét, betért ebbe az útszéli háziba, szállást kért és kapott. — Jaj, úgy megijedtem — szaladt ki egy kisfiú a házból — ahogy felébredtem, nem láttam a nénit, azt hittem, hogy már elment ... — Megyek is, gyerekem ... — Ne menjen! — rángatta szoknyáját a gyerek. Az idegen asszony kezében ócska, divatjamúlt retikülféle volt. Kis tükröcskét szedett ki belőle, nézegette magát. — Jaj, de rossz színben vagyok! ...Látszik, hogy egész éjjel nem aludtam ... — Nini — kiáltott a kisfiú — az a ridikül meg éppen olyan, mint az édesanyámé volt... Még meg is van a sublótfiókban... Megmutassam? Beszaladt a házba. Sokára jött vissza, és mosolyogva, gyanakodva nézte az idegen asszonyt, s a táskát. — Nincs, nem találom az anyuét... De éppen ilyen volt az édesanyámé is... — És szorosan az idegen asszony mellé bújt. — A haja is ilyen volt az én édesanyámnak, mint a nénié... Nyikorgott a kapuajtó, kicsapódott. Friss vágású herével megrakott, lekötözött targoncát tolt be rajta a gyerek apja. Köszönt. Az udvar közepén leengedte a targoncát, a talicskahámot lefejtette magáról, fellépett az eresz alá. — Na hiszen maga megjárta, hogy az este ide tért be hozzánk. Egész éjjel nem aludt... Ilyet én még nem is láttam... Kimosott kenyeret sütött... — Ki is sült már... Most szedtem ki a kemencéből... Két nagy kenyeret, és egy kis cipót a kisfiúnak ... — Na, aztán, hogy tudjam én ezt meghálálni magának? ... — Hálára nem tartok számot... De, láttam az este ezt az asszonynélküli nagy elhagyatottságot, ezen megesett a szívem ... Először vissza akartam fordulni, mert mégiscsak, gondolja el, egy idegen nő, éjnek idején ... egy asszonytalan házban... De ez a gyerek is attól fogva, ahogy beléptem, le nem vette rólam a szemét... — Látom, készülődik... Én ma nem megyek be a majorba... Itt az Ér melletti dűlőben ritkítom a tengerit... Máskülönben együtt mehetnénk ... Vezetném, hogy el ne tévedjen ... De azt mondja meg, mivel tartozom ... Legalább egyen valamit... — Már ettem... Míg maga herét kaszált a háztájiban, megfejtem a tehenet, friss nyers tejet ittam... — Az csak tej... Hozok kenyeret, szalonnát... Az idegen asszony — akinek fél éve halt meg a férje, amit már meg is beszéltek az este, hogy mind a ketten özvegyek — tiltakozott. Nem szokott szalonnázni igen jókor reggel. Már majd csak délben, eszik a bátyjánál. A bátyja hívta. Nézzen szét ebben a tsz-ben, s ha úgy tetszik, költözzön át ide abból a másikból, ne legyen testvértelenül, idegenben, egyedül. — Ha most elmegy a néni — furakodott közéjük kérdésével a gyerek — nem jön ide többet vissza? A kérdés megzavarta himbálózó gondolataikat, melyekkel már ösztönösen egymást simogatták. Az idegen asszony szívbéli anyáskodással guggolt le a gyerek mellé. — Majd egyszer, ha erre lesz az utam, bejövök, sütök neked megint kiscipőt... Kimosom a kis ingecskédet... Jó lesz? ... — Jó lesz, de most se menjen már el!... — Csodálatos — csodálkozott a gyerek apja —, hogy megszerette magát egy pár óra leforgása alatt. Aztán cigarettára gyújtott, és az eresz alatt legeltő, elszálló kék füstben mintha nemrég elhalt felesége arca mosolygott volna reá. A kapuban állt. Nézte a távolodó asszonyt. Mellette pityergett a kisfia, apjának a nadrágkorcból kibuggyanó ingét rángatta. Miért engedi elmenni a nénit? Az apa alig vette észre a ráncigálást, mert nagy ütközetben állt a gondolataival. A domb tetején az asszony is megállt, visszafordult, integetett. De aztán ereszkedett lefelé, és kedves alakját elfogta a domb előlük. — Édesapám — szólt a gyerek vidámkodva — édesanyám ridiküljét odaadta valakinek? — Miért kérded? — A nénié is éppen olyan, mint az édesanyámé... Mi van ezzel a gyerekkel? De mi van velem? — döngették a kérdések az eresz alatt. Miért ül itt az eresz alatt, bámul maga elé, pedig már javában ritkítani kellene a tengerit. Hasztalan várja a két asszony, a „brigád”, a két özvegyasszony, nincsen kire pislogniuk, pedig ha ott van, nagyon vetegetik reá a szemüket. Ej, azért csak csonka így az élet, hiába van annyi asszony ezen a világon ... A kisfiú settenkedett mellé. Rongyos kis ingéből kilátszott mindene. Félve, bizonytalankodva kérdezte: — Ugye, hogy édesanyám járt Itthon? A nagynak elborult a nézése. Most mit feleljen? Összetörje a gyerek hitét? Felállott, kiegyenesedett. Nagyon erősnek érezte magát. — Hallod fiam, lehet, hogy anyád volt... A gyerek ugrándozni kezdett. Apja szépen felöltöztette. Azután bezárt mindent. Kézen fogta a gyereket, s kapaszkodott fel vele a dombra. Szinte bizonyos, hogy este már hárman jönnek vissza. Meglepetést okozott a borsó. — Mi a helyzet a konzervgyártásban a szezon idején? — tettük fel a kérdést Kovács Lászlónak, a Konzervipari Tröszt vezérigazgatójának. — A korábbi évek gyakorlata,hoz híven, most is szerződéskötésekkel biztosítottuk az alapanyagokat, hogy a több mint negyvenezer vagonra való tervet teljesíthessük. Nincs is hiba. A termelőszövetkezetek és állami gazdaságok rendszeresen szállítják a zöldségféléket. Rendbejött a mindig gondot okozó fűszerpaprika-ellátás is, ezer holddal többre szerződött a mezőgazdaság, mint az ipar tervezte. A borsó azonban meglepetést okozott, az időjárás miatt eleinte késett az érés, utóbb pedig egyszerre olyan mennyiségben jelentkezett, hogy a gyárak alig bírnak a borsóözönnel. A gyümölccsel azonban baj van. Az elhanyagolt gyümölcsös telepítési követelmény miatt az idén is hiányzó cikk a nemes gyümölcs, főként a cseresznye, meggy, eper. A másik hiba, hogy sok a férges gyümölcs a szállítmányokban. Mindez arra mutat, hogy nem fordítanak kellő gondot a fák ápolására A konzervipar kezdeményezésére néhány év előtt jelentős málnatelepítés történt az országnak olyan tájain, amelyek egyébre nem használhatók, így Vas megyében az őrségben, Zalában egészen a Muráig mintegy másfélezer hold málna termett az idén. Ugyanígy Győr megyében a Bakony nyúlvány dombjain Kisbarát, Nagybarát határában, továbbá Pest megye északi részén kitűnően él és fizet a málna. N. L 1964. 100VS 5. Az aratók élére állunk! — Aratási tennivalók a tsz-párttitkár szemével — Nálunk, a jászárokszállási Béke Tsz-ben több mint 2300 hold az aratnivaló. A termés szépnek ígérkezik. Mégsem felhőtlen az örömünk, mert az idén minden eddiginél nehezebb lesz az aratásunk. Hat kombájnunk van, meg egy aratógépünk. Sajnos, a mi kombájnjainkra nem lehet biztosan számítani. Tavaly a hat közül akadt olyan is, amely a rossz gépállomási javítás miatt mindössze hat holdat vágott le. Csakhogy akkor Nógrádból kaptunk gépi segítséget, mivel ott később kezdődik az aratás. Alig fejeződött be a betakarítás, hallottuk, hogy a nálunk használt gépekkel Nógrádban már nem arattak simán, mert a kisebb-nagyobb hibákat állandóan javítani kellett. Az idén Nógrádból sem remélünk segítséget. Maradt a hat kombájnunk és aggódhatunk, hogy melyik, mikor mondja fel a szolgálatot. Ilyen körülmények között pártszervezetünk kiadta a jelszót: „Amit lehet, kézzel aratunk. Elő a kiskaszákkal!” A párttagok egyebet se tesznek, csak az aratópárok verbuválásánál segítenek. Kezdetben, amikor a tervek elkészültek, még úgy volt, hogy csak 400 holdat kell kézzel levágni. Az időjárás azonban közbeszólt, most már a tervezett mennyiség kétszeresénél tartunk, de lesz ennél még több is. Fiatal alig akad a tsz-ben, a kiskaszákat az 50—60—70 évesek veszik kézbe az idén is. A párttagok közül sokan 3—4 holdat is vállalnak. Közben persze még ők is csóválják a fejüket: „Mi az? Úgy aratunk, mint régen?” De azért agitálnak, vitáznak a tagokkal, akik természetbeni részesedést kérnek az aratásért. Adnánk mi ezt is szívesen, mert, ha így marad az idő ijesztő gyorsasággal fog peregni a szem. Szívesebben vennénk, ha a tag kamrájába kerülne a búza s nem maradna a földön. A tagnál pedig vagy kenyér, vagy takarmány lesz belőle, de a földön csak gyomot nevel az elpergett szem. Még most se tudják, hogy mitévők legyenek. Mindenesetre ezekben a napokban becsuktuk az íróasztalokat, pártirodánkat kihelyezzük a búzamezőkre. Most semmi más nem érdekel bennünket, csak a gabona. Mert mi lesz akkor, ha annyi elpereg egy holdon, amennyit éppen a kézi aratásért az aratóinknak fizettünk volna? Nálunk a faluban még mindig sok ház épül vályogból. A török kincset ér. Igen ám, de a kombájn nem hagy töreket. A cséplőgép igen. Ha egy holdat kézzel aratunk le, csak a törek árából kifizetjük az aratást. Nem beszélve arról, hogy akkor kevesebb a pergés és nagyobb a szalma is. Megtanultunk mi már számolni, csak bízzanak bennünk. Mert mi egyszerre szeretnénk jót tenni az államnak, a tsznek, meg az egyénnek is. Persze, nem akarok panaszkodni, még csak ez kellene. Azt gondolhatnák a tagok: tessék, már a párttitkár is beijedt. Szó sincs erről. Nem ijedünk mi meg semmitől se. Én épp most keltem fel a betegágyból, sajnos, gyomorbajos vagyok. De már nem bírtam otthon maradni. Mondtam a doktornak: ne törődjön semmivel, majdcsak leszek valahogy. De írjon ki, mert tovább egy percig se akarom az ágyat nyomni. Aratni kell! Igaz, hogy a lábaim nem szívesen hajtják a biciklipedált, mert még igen gyöngécske vagyok. Estig? Éjszakáig! Mert tavaly is így volt, hát még most, amikor magunkra maradtunk a tavaly se túl jól szerepelt kombájnokkal. Meg a többszáz tagunkkal, akik szőrmentén, nem bántóan, de azért megkérdezik tőlünk: lesz-e búza a kézi aratásért ? Most tartunk egy közgyűlést, ahol már határozott választ adhatunk a kérdéseikre. Abban reménykedem, hogy a járás hozzájárul elképzeléseink megvalósításához. Talán nem következik be, hogy pár hónap múlva azt mondjuk a járást vezető elvtársakkal együtt: szánjukbánjuk, de el lehetett volna kerülni a szempergést. Csak okosabban, merészebben kellett volna annak idején intézkedni. Talán furcsa, hogy egy párttitkár ennyit beszél a kézi aratásról. Nekem inkább arról kellett volna beszámolnom, hogy a pártszervezet aratási agitációját hogyan szerveztük meg, és milyen hatást értünk el. Ezt is elmondhattam volna, hiszen volt egy taggyűlésünk, ahol meghatároztuk az aratási tennivalókkal kapcsolatos feladatokat. A pártcsoportok megkapták a szempontokat, hogy csoportos és egyéni beszélgetések során készítsék fel a tagságot az idei aratásra. Nincs is fennakadás e tekintetben. Éppen ezért ezeket nem részletezem. Azt hiszem, most minden szövetkezeti pártszervezet egyforma erőbedobással küzd az aratás sikeréért. A kommunisták legtöbbje agitál, részt vállal az aratási munkák nehezéből. A kommunisták az aratás élén állnak. Ha én csak erről beszélek, az olyan, mintha azt hajtogatnám, hogy kétszer kettő az négy, mindez annyira természetes dolog. Régebben sokszor hiába volt felhős az ég, mégis azt mondtuk: süt a nap és a felhőkről nem vettünk tudomást. Tudom, hogy most más a helyzet, a gondokból nem csinálunk titkot és megteszünk mindent, hogy az aratást elősegítsük. Ez is oka annak, hogy erre a kérdésre, a párttitkár miként látja az idei aratás gondjait, keveset beszéltem a mi pártszervezetünk szervezeti intézkedéseiről. Inkább a kézi aratásra való mozgósításnál jelentkező gondokról szóltam többet, de azt gondolom e téren igen sok a tennivalójuk a tsz pártszervezeteknek. Elmondta: Surányi László, a jászárokszállási Béke Tsz párttitkára