Szabad Föld, 1967. július-december (23. évfolyam, 27-53. szám)
1967-08-13 / 33. szám
w A négy muzulmán jó pár éve már annak is, hogy megismertem őket. Ez úgy esett, hogy fiatalokat kerestem a dunántúli falu sok száz tagú szövetkezetben, s az elnök azt felelte, várni kell rájuk, mert épp odavannak búzáért, mind a négyen. Később, a bekanyarodó vontatón,a megrakott zsákok tetején, négy aprótermetű muzulmán tűnt fel. Hason feküdtek egy szál klottnadrágban, portól megszürkült trikójukat turbánszerűen a fejükre csavarták a tűző nap miatt, s úgy látszott mintha aludnának. De amint megállt a gép, mintha rugó lökte volna fel őket úgy ugrottak széjjel, s le a zsákokról, mint egy marék bolha. A legkisebb növésű pedig elkezdte biztatni a többieket: „gye rünk csak gyorsan, nincs időnk, tedd le Vendel, vedd fel Vendelt játszani, az anyátok, mi lesz ott Jóska?” — pillantott fel a zsákok adogatójára. Úgy hordták föl a padlásra a teli búzászsákokat, mint valami erőművészek. Csak épp nem látszottak az izmaik, csak épp az akarat tüzelt bennük, a nekifeszülés ... A következő évben megint elmentem feléjük. Hol vannak a muzulmánok, elnök elvtárs? — kérdeztem. Az elnök savanyú ábrázattal mondta: „Elmentek, bevonultak katonának.” Ki zsákol most? ..Hát az apjuk, meg a nagyapjuk.’ Visszajönnek-e, ha leszerelnek? „Azt csak a jóisten tudja, meg a párttitkárunk — felelte — mert ő beszélt a lelkükre búcsúzáskor, neki mondtak valamit, ha ugyan forgott még a nyelvük ’a sok féldecitől” Biztosítottam az elnököt, ha jó lesz, eleget oszt a tsz, okvetlen ide jönnek vissza. „Úgy igyekszünk, hogy addigra kolbászból legyen a kerítés” — fogadkozott. Következő évben, amikorra kezdtek hazafelé szállingózni, néhány helyen csakugyan kezdték már elbontani a régi kerítést. Először a legalacsonyabb érkezett haza. Mokány, bajuszos magyar tért meg, vállas, lebarnult, vastag hangú, mint a bölömbika-éjjel. Mindjárt el is irányították a zsákol ójához, hanem amikor az elnök kimondta ezt a szót, hogy zsák, a fiatalember olyan mozdulatot tett, mintha máris nyomná a vállát és azt mondta, röviden: nem. Ez annál is inkább furcsán vette ki magát, mert az elnöknek ilyet még senki nem mert mondani, a tsz hétéves fennállása alatt. A mi tegnapi katonánk is alighanem megütötte volna a bokáját, ha e kurta szó mellé nem tesz oda az asztalra egy összehajtogatott papirost, amely igazolta az irodabeliek nagy meglepetésére, hogy a hadseregben traktorvezetői vizsgát tett, sőt autóvezetői jogosítványa is van . 1. Mind a négyen szakmával a kezükben jöttek haza. Mint utóbb felderült kész terv lapult a tarsolyukban, az, hogy itthon maradnak, ha gépet kapnak, de elmennek, ha ez nem sikerül. Sikerült, miért ne sikerült volna. Bár ha jól meggondoljuk, valamiféle kegyetlenség is megbújt szándékuk mögött, nem nézték a többnyire hajlott korú zsákolókat, akik annak idején katonakorukban nem szakmát tanultak, hanem egészen mást: frontszolgálatot, visszavonulást, hadifogságot, meg ilyesmiket, aminek a polgári életben nem vették semmi hasznát. A maguk módján azonban igazuk volt, hogy gépet akartak. Mit csináljunk, ha a fiatalság mindig keményebben tör a célja felé? „Legalább hoztatok volna négy-öt szállítószalagot is a hadseregből. — nézett rájuk szemrehányóan egyikmásik zsákoló. Megvonták a vállukat erre, nem az ő dolguk. Nekik csak egy feladatuk van, hogy menjen a gép. Ekörül nem is volt semmi hiba. Mentek üresen és félig rakottan, mentek éjjel, vagy vasárnap, ment a gép, pöfögött, zúgott akkor is, ha kerekei nem forogtak, mivelhogy vezetője odabenn a kocsmában itta a matrózfröccsöt, mert az úgy néz ki, mint a málna, meg a korsó sört, persze rummal ... Míg a hétköznapok múltak, nőttek, cseperedtek az iskolások a faluban. A sors szeszélye, s ennél sokkal megfoghatóbb okok következtében egyiket nem vették fel rakéta technnikusnak, a másikat hölgyfodrásznak,a harmadikat Északi sarkkutatónak. Utóbb más, egyszerűbb szakmában is olyan mértékű zsúfoltság mutatkozott, hogy többeknek, ha tetszik, ha nem, otthon kellett maradnia. Nem volt már elég gép, még ha sok is volt, lassan a tojóházban is érettségizettek tevékenykedtek, s a kisbojtárok levelező technikumba iratkoztak, mert megutálták a birkák szagát. Közben pedig a zsákolás folyt tovább, mert azok a fránya szállítószalagok csak nem akartak megérkezni. A zsákolók tudták, hogy ezt is el kell végezni valakinek, de azért nagyon megunták, hogy estére kelve annyira elfáradnak, s olyan dolgokon kezdtek gondolkodni, amelyek határozottan lassúbbá tették a járásukat, s a kezük mozgását. Pedig éppenhogy nagy szükség lett volna a fürgeségre a le- és felrakásnál, ugyanis az elnöknek az a bolondos ötlete támadt, hogy a traktorvezetők aszerint kapták a fizetésüket, hogy mennyi árut szállítanak. Az üresjáratokat többé már nem fizették, s a bűvös szó, amitől a boldogulásuk függött, így hangzott: tonnakilométer. A négy tegnapi muzulmán ott a kormánykeréknél azt mondta erre: disznóság. A zsákosok pedig azt: igazság. S az ő hangjuk szólt erősebben, mert ők vitték a nagyobb terhet a vállukon ... Amikor legutóbb elmentem feléjük, elhatároztam, ezúttal nem a traktorosokat keresem, hanem a zsákolókat, úgy mint akkor régen, az új idők elején. Kérdeztem az elnököt, megjöttek-e a szállítószalagok? Természetesen nemmel felelt. És bírják még, azok a szegény, idős emberek a zsákolást? — kérdeztem. „Azok az idén már nem zsákolnak — felelte tüstént. Miért nem? „Mert felváltották őket a fiatalok — mondta — rájöttek páran, hogy azért néha emelni is kell. Hogy a világ nem négy keréken gurul.” Azt hittem álmodom. Arra ébredtem, hogy az udvarra megrakott vontató kanyarodik be. Rajta hosszában és keresztben hason, meg háton fekve klottgatyásan és trikójukkal a fejükön ott hevert négy-öt muzulmán. Szerettem volna odasietni és segíteni nekik. Nem mondhatni, hogy nagyon könynyen vitték a teli zsákokat. De azért könnyebben mint tavaly és azelőtt az apjuk meg a nagyapjuk, K. I. Szabao Tóio 1967. AUGUSZTUS 13. Erzsi néni, a táborvezető, a közeli városba ment. Nagyon meleg volt. Csendes pihenő alatt a lányok azzal szórakoztak, hogy mindenki megmérte a hőmérsékletét, Jurko is. Közben úgy elálmosodott, hogy meg se nézte a hőmérőt, csak letette az ágy melletti székre és jóízűen elaludt. Amikor felébredt, nagyon melege volt. Eszébe jutott a hőmérő, de csak egy pillantást vetett rá, s hörögni kezdett.— Jaj, gyorsan orvost! Gyógyszert! Segítség! — kiabáltak a megrémült lányok, s a tábor egy szempillantás alatt a feje tetejére állt. A táborvezető a legjobb pillanatban érkezett. — Történt valami? — kérdezte és Jutkára nézett. •— Megmértem a lázamat, aztán elaludtam ... később megnéztem ... rosszul lettem ... negyvenkét fok ... -t dadogta elhaló hangon. Erzsi néni felvette a hómérőt, ránézett, aztán mosolyogva csak ennyit mondott: — No persze, negyvenkét fok! Különösen, ha kiteszitek a napra! Jutka a napsütötte székre nézett és azonnal meggyógyult. De azért a 42 fokos történetet még a tábori krónikás is feljegyezte. Joó Katalin nagyot mondó Palival mindig, valami különös dolog történik! — Gyerekek! Ma este majdnem elkaptak a kutyák! — mesélte lefekvés előtt a többieknek. — Alkonyatkor indultam a faluból. Amikor az egyik ház előtt elhaladtam, mérges ugatással a kapunak rontott egy hatalmas fekete kutya. A másik ház előtt a másik kutya ... aztán a harmadik, a negyedik ... szaladni kezdtem. Végre kiértem a faluból, akkor meg észrevettem, hogy csendben szaladnak utánam. Lehettek vagy százan! — Száz kutya szaladt utánad? Na, ne bolondozz! — Hát, ha nem százan, de ötvenen biztosan voltak, — bizonygatta most már csendesebben, mert egy kissé zavarta, hogy Jóska, meg Peti folyton súgdos és nevetgél. — Nem két kutya volt? — kérdezte Peti kissé gúnyos mosollyal, de ő nem hagyta magát. — Mondjuk, hogy tízen voltak. De olyan nagy és olyan erős kutyák, hogy húsz helyett is beillenének. — Téged csak két „kutya” kísért, — hahotázta Jóska — mert mi jöttünk utánad Petivel, de úgy szaladtál, hogy a tábor bejáratáig sem tudtunk utolérni! torholólajnol A fiúk már az első reggel panaszkodtál: valaki kibírhatatlanul horkolt egész éjszaka. — Ezen könnyű segíteni — vigasztalta őket Dani, a mindenre vállalkozó tréfamester. Én majd kiderítem, ki az. Megvárom, amíg mindenki elalszik, s aki horkolni mer, megdobom a fejpárnával. Alig várta az estét. A jó mulatság reményében ülve gubbasztott az ágyán, amíg a többiek sorra elszenderedtek. Vállalkozása nagyszerűen sikerült! Amikor reggel az ágyán tornyosuló párnahalom alól végre kimászott, ő is megtudta, hogy ki a tábor idei horkolóbajnoka. Fekete Ilona fii. . ? Iki a vers címe: Ebben a rejtvényünkben egy négy soros versidézetet találtok. A csillaggal jelzett kiinduló pontból csigavonalban haladva olvassátok el. • Megfejtésül a vers címét küldjétek be lehetőleg levelezőlapon, augusztus 19-ig. A nyertesek névsorát augusztus 27-i számunkban közöljük. Címünk: Szabad Föld Szerkesztősége, Gyermekvilág, , Budapest, VIII., Somogyi Béla u. 6. Megfejtések és nyertesek : A július 30-i rejtvényünk helyes megfejtése: József Attila. A sorsoláson könyvet nyertek: Németh Márta, Balatonederics, Zsenák László, Ászár. Vadas Orsolya, Árpás. Vastagh László, Nőtincs. Lajos Erzsébet, Pálmonostora. Kiss Tibor, Noszapályi. Németh Zsuzsa, Csákvár. Varga Zoltán, Ozora. Szakál Mária, Hajdúdorog. Molnár Imre, Gyoma. Ujlaky Katalin, Törökszentmiklós. Pusztai István, Bana. Csehó Mária, Dóc. Tóth Nándor, Zalamernye. Hadaró Jolán, Ságvár. Akire büszke vagyok A . , igen apám Szerelő Édesapám, a Solti Állami Mezőgazdasági Gépjavító Állomás kétszer kitüntetett dolgozója. A gépjavító állomás nagy szerelőcsarnokában több, mint 170 munkás dolgozik, köztük az apukám is, aki jó munkájával megnyerte a munkatársai és az igazgató bizalmát. A szerelőműhelyben reggel 7 órakor kezdik a munkát és délután 4 órakor fejezik be. Szerelik a motorokat, javítják a gépeket, hogy azok a használatban kifogástalanul működjenek. Édesapám nyáron nem tartózkodik a tágas szerelőműhelyben. Ilyenkor a mezőn található. Büszke vagyok az édesapámra, mert ő a gépjavító állomás egyik legjobb dolgozója ZELESZKÓ JULIANNA VI. oszt. tanuló, Solt