Szabad Föld, 1967. július-december (23. évfolyam, 27-53. szám)
1967-07-30 / 31. szám
n Szabad föld 1967. JÚLIUS 30. -------------- Szép idő volt ma. Melegen sütött a nap, de nyárias heve beleoldódott a dús lombok meg a párolgó földek hűvösébe. Ma vették fel először a lányok az új nyári ruhát. Sok dolguk akadt az utcán, a boltokba jártak, az ártézikútra, vagy a nagymamájukhoz szaladtak el valami sürgős üzenettel; sokan a tsz kertgazdaságába is új nyári ruhájukban mentek ki, és rejtelmes sikkantásokkal vetkőztek-öltöztek a bodzabokrok közt. Odakint volt a Török lány is, ő csak a tavalyi ruháját vette föl. Úgy érezte, szorít a derekánál, és körüligazgatta néha sebtiben. Pedig nem bízott semmit tavaly óta, és a ruha nem is volt szőkébb, csak ő érezte úgy. Némán dolgozott, ügyesen forgatta a kapát. Figyelt közben a háta mögül csapódó hangokra is, messzire elmaradtak mögötte a lányok. Haragudott rájuk, hogy mindig a helytelenségen jár az eszük, a munkájukból több a kár, mint a haszon. És minden butaságon nevetni tudnak, szörnyű. A másik táblán férfiak dolgoztak, ingujjban. A fiatalabbja ledobta az ingét is, széles, csupasz hátát nekifeszítette a napsugaraknak. Ebéd után a kis tanítónő is új nyári ruhájába öltözött, sikerülve a találkozást Piskoltinéval — elment hazulról. Nem tért be most a Városközére, csak egy gyors pillantással végigtekintett az utcán, és sietett tovább, egyenesen a temető felé. Havasfehéren világított a fényben az akácsor, fürtös virágaival. A friss illatban méhek zsongtak. Nem messze a temető mögött patak folyt, a túloldalán zsombékos kaszáló terült el. Hirtelen domb emelkedett ki a lapályból, cserjékkel benőtt domb, kökény- és vadrózsabokrok bozótjai tenyérnyi tisztásokat rejtegettek az oldalán. Ezt a patakon túli részt — a kaszálót meg a csalitos domboldalt — Bereknek hívták a falusiak. A kis tanítónő megkerülte a temetőt, mélyen beszívta az akácillatot és a tekintete egy pillanatra sem nyugodott meg, annyi néznivaló volt körös-körül: egy kecskemama mellső lábaival a sövényhez támaszkodva csipegette a lombot, két gidája az árokparton ügyetlenkedett, madár surrant a fáról, méltóságosan köröztek a Berek fölött a gólyák. Szép volt a temető is. Szellő borzolgatta az olajfák szőke lombját, hintázott a szomorúfűz ága. Élénk színű virágok nyíltak a rendben tartott sírokon. Látta a kis tanítónő a sírköveket is, meg a csüggedt kőangyalokat is, de azokat nem vette észre. Abban a képben, melyet az ő érzékei fölfogtak, csak illatos akácok szerepeltek, lengőfűzek, borzas olajfák, labdarózsa, bazsarózsa, százszorszép élénk szirmai, de kimaradtak belőle a sírkövek és a kőangyalok, s a földben korhadó deszkák és csontok is kimaradtak belőle. Tanári szakvizsgára készült, s azért ment a Berekbe, hogy kiegészítse növénygyűjteményét. Messzire világított a tarka virágszőnyeg a kaszálón, különösen a patak mentén még távolabb, a domb alatt sárga boglárka virult. Lilával pöttyözte be a gyepet a zsálya és az iszalag, villogtak a margaréta fehér szirmai. Kiszedett néhány tövet a kis tanítónő és mappájába rakta, újságpapír közé. Később a domboldalon még gyöngyvirágot is talált meg ibolyát, de az ibolyát csak kézbe szedte, mert volt már a gyűjteményében. Amikor a fiút meglátta, elbújt egy bokor mögé, onnan figyelt. Aztán kinyújtotta a kezét a bokor mögül, de nem mutatta magát, csak a kezét nyújtotta ki, úgy integetett a virágcsokorral. Odalent a pataknál, a híd karfájának támaszkodva állt aMarkovits-fiú. Tétován tekingetett körül, nyakában a táskarádióval, az integetést sokáig nem vette észre. Sápadt volt még az arca, de a szervezete erőre kapott — és — aminek az anyja a legjobban örült — az utóbbi napokban megjött az életkedve is. * Késő délután ébredt az öreg orvos. Ivott a konyhában fél pohár tejet, s a minap elkezdett regénnyel kiment a kertbe. Délelőtt napozott a felesége, a nyugágy a kerti út végében volt, egy orgonabokor mellett. A nap a közeli hegycsúcson vöröslött, erőtlen sugarai nem melegítettek már. Felismerhetetlen árnyékok kúsztak a falán, rózsaszín volt a fal, mint az ég alján összeterelődött bárányfelhők. Kellemes szellő fújt, langyos meleg és szelíd, alig borzolta végig a leveleket a nyírfán. Akácillatot lehelt a levegő. Az öreg orvos elhelyezkedett a nyugágybann, s fölnyitotta a könyvet a jelzésnél. Beleolvasott, de vissza kellett lapoznia, hogy megértse, olyan ismeretlennek tűnt a szöveg, mintha sohasem olvasta volna. Most érezte meg az akácillatot, és fölfigyelt, ölébe ejtette a könyvet és hátradőlt a nyugágyon. Mélyen a tüdejébe szívta az illatos levegőt. Bőszoknyás, idősebb asszony haladt el a kerítés mellett, az utcán. Innen, a nyugágyból a nyírfa ritkás lombjai alatt éppen kilátott az utcára az öreg orvos, észrevette a bőszoknyás aszszonyt. Sokáig, hosszú évtizedekig haragosa volt ez az aszszony, a férje halálos ágyához is a szomszéd faluból hívatott orvost, csak újabban jár be a rendelésre ízületi bajaival, mióta biztosított tag a szövetkezet révén. Tulajdonképp az anyjától örökölte a haragot, mert javasasszony volt az anyja, abban az időben, amikor az öreg orvos — mint huszonöt éves fiatal diplomás — a faluba került. Följelentette a javasaszszonyt, amikor egy béresgyerek a piszkos kenőcseitől tetanusz mérgezést kapott, innen eredt a harag. Két iskoláslány jött, egymás szavába vágva, izgatottan tárgyaltak valamilyen — az ő számukra nyilván igen fontos — eseményről. Nem ismerte meg a lányokat, pedig nyilván voltak már a keze alatt néhányszor tüdőgyulladással, bárányhimlővel, ezzelazzal, vagy a kötelező védőoltások alkalmával legalábbis. Kevés gyereket ismert arcról, olyan gyorsan fejlődnek, változnak ezek a gyerekek, nem képes őket számon tartani. Pár percig senki sem jött. Most az utca túloldalán bukkant elő két legényember. Hetyke tartással, szótlanul lépkedtek egymás mellett, egyszerre koppant a sarkuk a járdán. Mindketten szépen kiöltözve, várják őket valahol a lányok. Az innensőnek tbc-s volt lánykorában az anyja, s még az izomhcidkorszak előtt sikerült kigyógyítania. Ezt a fiút viszont kis híján a diftéria vitte el — három-négyéves lehetett akkor a fiú, s őt kikérték a gettóból a szülei, mert nem volt más orvos a közelben. Kevés hiányzott az utolsó pillanathoz, már eszméletlen volt, s fuldoklott a gyerek. Erre az esetre tisztán emlékezett az öreg orvos, mert csendőrök kísérték a beteghez, s a konyhában vártak rá a vizit alatt, így tűnődött a nyugágyban. Figyelte az utcán jövő menőket, és bíbelődött az emlékekkel. Orgonaillat áramlott, aztán megint akác. Rekedt ordítozás hallatszott valamerről: hangjátékot közvetített a rádió, úgy be is lehetne ültetni a kertet, hogy mindig virágozzék valami. Hallott ő már olyan kertekről, amelyekben márciustól novemberig nyíltak a virágok. S gyümölcskertekről, melyekben a korai cseresznyétől a téli almáig sorra és folyamatosan értek a gyümölcsök. Gondozás nélkül a fák is megbetegszenek. Beteg a fa, és a kertész megpermetezi vagy a metszőollóval megoperálja — az öreg orvos nem ismerte közelebbről a szakmát, de tudta, hogy a fák is megbetegszenek, s a kertész permetezni és metszeni szokott. Gyógyítja a fákat, átülteti, nyesegeti, óvja a kártevőktől, azután meghal a kertész is, de tovább élnek a fái. Csordás mindezt pontosan tudja, mikor és mi okból kell metszeni, oltani, permetezni; mesélte, hogy fákat is ültet. Emberi számítás szerint nem magának. Bár tíz-húsz esztendő alatt megnőnek a fák, s amilyen jól bírja magát Csordás, elélhet még annyi ideig: olyan az az ember, mint a százados tölgy. „Nagyszerű ember, fákat ültet — gondolta az öreg orvos. — Miért nem lehettem én olyan.” Erősen alkonyodott már. Alaktalan foltok mozogtak az utcán, és a nyírfából is csak fehér törzse maradt, s a ritkás lombok sötét sziluettje — ilyenkor, az esti szürkületben, nagyon rosszul látott az öreg orvos. Megszokta már, hogy roszszul lát ilyenkor — ez is egyike volt azoknak a tüneteknek, melyekből öndiagnózisát öszszeállította —, és nemigen törődött vele. Gondolatok nélkül várta, hogy a szemei alkalmazkodjanak a sötéthez. Érezte a bőrén, hogy erősödik a szél, suhogtak körülötte a lombok. Jó volna, ha itt ülne mellette a Török-lány, és a tenyerétől megsimogatná a homlokát. „Vagy Joli” — gondolta, de ezt nem érezte most, csak hozzágondolta. A kis tanítónő valami okból eltávolodott tőle ezekben a napokban. De annál többször eszébe jutott a Töröklány, a riadalom, a meztelen remegés, nagyon szép lány. Ha fel van öltözve, nem gondolná az ember, milyen szép teste van. Régóta észrevette már magán az öreg orvos, hogy nehezen leküzdhető, buta vágy lepi meg olykor, napokig nem szabadulhat tőle. Az utóbbi hónapokban a kis tanítónő volt a forrása ezeknek a felsajgó érzéseknek; lehetséges, most a Török-lány következik. öregemberek össze szokták téveszteni ezt az érzést a szerelemmel, de ő bizonyos volt benne, hogy nem szerelem. Talán csak visszfénye a szerelemnek, mint a holdfény a nap fényének. A fiatalkori nagy érzelmek „tehetetlenségi nyomatéka”: sorvadnak, szikkadnak évről évre az öregedő testnek azok a sejtjei, melyek érlelték és táplálták ezt a vágyat, de maga a vágy tovább hatalmasodik, szinte a régi, ellenállhatatlan erővel; működnek az idegek reflexei, már függetlenül az ősoktól, a testtől. „Vén majom” — mondják, akik fiatalok még. Nevetséges, ha egy szottyos vénember szoknya után kujtorog, ízléstelen. Pedig, ha fellobban a vágy, éppolyan zsarnok, mint a húszéveseké, csak most nem szabad engedniegy tapodtat sem a zsarnoknak, még azt.Sem szabad elárulni, hogy gyötör a zsarnok, és nem engedünk. A húszéveseknek szabad engedni. Az benne a szép, az engedetem. Ha volna egy unokája — pufók kisfiú —, elaludna most itt az ölében, és ő a ruhán keresztül is érezné a zsenge test melegét. Vagy kislány, mindegy. De érezné a test melegét, és gyerek illatú pihe-hajához érinthetné az arcát. A káprázó homály, amely körülvette az előbb, kitisztult lassan. Elváltak egymástól a kerítés, a ház, a fák, a bokrok körvonalai. Magasan a nyírfa lombjai fölött már az előbb észrevette a Sarkcsillagot. Azóta innen is, onnan is átszúrta a csillagfény a sötétkék eget: a hold még nem jött fel vagy lenyugodott már. Különös hangulat lepte meg az öreg orvost. Együtt érezte most — egyetlen összefüggő egésznek — a világot, a nyírfát, a falut és önmagát is valamiképpen egynek az előtűnő csillagokkal? A Földnél milliószor nagyobb égitestek nesztelenül suhannak az űrben, a villám sebességével suhannak milliárd évek óta, izzó, lángoló, vakító fényű napok, mérhetetlen távolságra a legközelebbi szomszédjuktól, egyedül és látszólag örökre társtalanul, minden közeli és távoli naptól független, saját pályájukon. Látszólag. De a valóságban egyikük sem magányos, nem külön világ egyik sem, csak parányi része a nagy Egésznek. Meghatározott pályán halad, s ugyanaz az erőrendszer, mely a Sarkcsillagnak kiszabja az útját, valamely ágabogával fogva tartja a nyírfa levélkéit is. Fölrepül a fűszálról egy szúnyog, és kimozdul a pályáján a Föld, a Naprendszer és százmilliárd csillag, csak épp lemérni nem lehet, mennyivel. Így tűnődött az öreg orvos, nézte a néma ragyogást és elképzelte, hogy az izzó napok hézagai közt óriás, sötét égitestek suhannak, emberi szemnek örökre láthatatlanul: a kihűlt napok, kővé dermedve, összezsugorodva”. Halott napok, de éppúgy alkatelemei a mindenségnek, mint lobogó testvéreik; ugyanazzal az erővel hatnak ma is a csillagkörnyezetükre, mint izzó gáznemű korukban. A nagy Egész szempontjából sem értelme, sem jelentősége az anyag pillanatnyi halmazállapotának és minőségének, csupán atomjainak van szerepe a mindenséget összetartó erők rendszerében — az élőket és a halottakat pontosan egyforma erővel vonzza a Föld. „Hatvannégy kiló anyag pillanatnyi minőségében és halmazállapotában... ez vagyok” — gondolta az öreg orvos. Ezt minden irónia nélkül gondolta, azzal a megfogalmazhatatlan, de bizonyos érzéssel, hogy a „pillanatnyi minőség” csak a tudatos lények számára fontos — önnön testük építőanyagának „pillanatnyi minősége” különösen fontos —, de ennek a megkülönböztetésnek semmi értelme a nagy mindenségben. Persze fontoskodik az ember, idő- és arányérzékét rég elvesztette már. Lakályos mennyországokat gondol ki magának, valahol a csillagközi térben, márvány síremlékét a szülőbolygóján, Itt alant. Mindenáron örökké szeretne élni, hírében, nevében legalábbis. Kibernetikus gépeket szerkeszt, de ő maga nem gondolja végig, mit jelent a világmindenség időfolyamán az a nagyonnagyon kevés százezer földi esztendő vagy az alig mérhetően több egymilliárd. Végtelen kis számok százszoros értéke is végtelen kicsi: egy pillanat az élet, és a márvány síremlék kora sem több egy pillanatnál. Sok bajtól, illúziótól szabadulhatna az ember, ha fölmérné végre a pillanat tágítható, de áttörhetetlen korlátait. ,,No persze gondolta az öreg orvos, már a megszokott iróniával —, könnyebb fölmérni a korlátot annak, aki már tapogatja. Negyven évvel ezelőtt nem ilyesmivel töltöttem a nyári estéket...” „Logikusan arra a következtetésre jutunk tehát, hogy az életnek egyetlen értelmes célja tehet: kihasználni a pillanatot, élni a mának ... és semmi több. Viszont az olyan étet, amelynek csupán ennyi a célja — teljességgel értelmetlen és céltalan.” Emlékezett rá, hogy egy más alkalommal, más nyomon, hasonló következtetésig jutott el. De arra már nem emlékezett, mikor történt ez, és mi volt az az alkalom. Fújt a szél, zúgtak a fák. Ragyogott a csillagmező. A langyos levegő jólesett a bőrének. (Folytatjuk) ''''r'1 I1 1 I .....r~T'TTT ii h-B (Kolosváry Bálint rajza)