Szabad Föld, 1973. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)
1973-10-21 / 42. szám
12 SZABAD FÖLD ) Játék, játék, játék Ismerjük azokat a gépeket, amelyeknek feladata, hogy a kiválasztott anyagokat — tartósságuk próbájaként — a mindennapos használatnál hússzor, százszor nagyobb erővel koptassák. Áttételesen ilyesféle gépezetnek fogható fel a televízió is, amely minden másnál gyorsabban repít fel, de koptat is a feledésig ötleteket, személyeket. Mostanában mintha a vetélkedőműsorok közvetítésekor villogna tompábban a képernyők kékesszürke fénye, s nehézkes döcögéssel pöfögnének négy kerekükön még a gyors autók is. Az okokat a rokonszenvesen lelkes dr. Egri Jánossal, a tv játékrovatának vezetőjével ■ próbáljuk bogozni. Csak futó áttekintésben érintjük a múltat (Tizenkét szék, Fekete-fehér, Kétszer kettő stb.) hiszen az efféle visszaemlékezéseket óhatatlanul módosítja a megszépítő messzeség. Ennek a dolognak is legalább két oldala van: egyfelől a tévedések, másfelől a közönség. Az előbbieket már sokszor vizsgáztatták, kritizálták, számonkérték, mi most ne szálljunk ebbe bele. Igaz, hogy jelenleg nincsenek az egész országot izgalomban tartó vetélkedők, de az ötletműhelyben nem szünetel a munka. „Tűzben tartják a vasat”, s hogy mit kalapálnak belőle, arra még visszatérünk. Ezúttal szenteljünk több időt annak a kérdésnek: milyenek vagyunk mi, közönség? Szintén legalább kétfélék: vagy a stúdióban, vagy képernyőnk előtt figyelve veszünk részt a játékban. S mindjárt itt a bökkenő: hányszor elfeledkeztünk" arról, hogy minden vetélkedő csupán játék, s a tévé ennek önfeledt örömével szeretne megajándékozni. Egyelőre azonban a játék gondolatának elfogadtatása, meghonosítása okozza a legfőbb nehézséget. Remélik, egyszer talán sikerül, s akkor már „csak” a részletkérdések maradnak. Hogy a vetélkedő ne legyen egy szűk nézőréteg csemegéje, sok embert érdekeljen, s kérdéseit bárki különösebb előképzettség nélkül tudja megválaszolni. És legyen élő műsor, mert ennek varázsa pótolhatatlan! Még akkor is, ha fokozott kockázattal jár, ahogyan a tévések mondják: „állandó infarktus”. De hát mi volna emlékezetesebb a néző számára, mintha leesik a kérdéseket tartalmazó doboz, s a játékvezetőnek négykézláb kell a kartonokat összeszednie? Vagy az a fiatalember, aki magabiztosan vállalta a sztálingrádi csata ismertetését, aztán az adásban éppen a legfontosabb neveket, adatokat képtelen volt kimondani. Olykor a próba és az adás közben történik valami a versenyzővel. A barkochba-játék egyik résztvevője a felkészüléskor öt kérdésre kitalálta a fagyhalált. Este tíz percig ült szótlanul, még csak kérdéseket sem tett fel, s a tévések vele együtt verítékeztek. Utána mondta el, hogy a tévébe menet kisebb baleset érte s annak hatása bénította meg. Ugyancsak meglepő felkészületlenséget árult el a szóösszerakó szórakozás egyik vállalkozója. Hetek múlva „vallotta be”, hogy délelőtt közeli rokonát vitték kórházba, ő az esti adásra való felkészülés miatt nem kísérte el, ám az ebből eredő lelkiismereti válságban egyszerűen kihullottak a gondolatai. Azt hiszem, e sorok írójával együtt sokan bosszankodtak a Négy kerékkel okosan autósrésztvevőinek nyögdécselése láttán-hallatán is. (Ennek okát még nem tudjuk.) A tervek ismét szenzációkat ígérnek (ha csak mi, „öreg” nézők nem fogadjuk már fásultan a legjobb ötleteket is), esetleg nemzetközi élő verseny, egyik állomása Budapest, a másik Helsinki, Varsó, Párizs stb.. Logikai öttusa, amelynek öt ágában talpraesett gondolkodásról kell számot adni. A felszabadulás harmincadik évfordulójára pedig négy egyetemi város valóban országot átfogó, nemes versengése. Előképtszüleiben egy színházi-operai vetélkedő. Így remélhetjük, hogy a csendben meghonosodott Kicsoda-micsoda? és a Játék a betűkkel (amely a levelek tanúsága szerint sokat segít a magányos emberek idejének kitöltésében) mellett új izgalmak, szívesen fogadott kérdések és versenyzők vonzanak majd a képernyőhöz. S ha ezek mielőbbi megvalósulását sürgetjük, talán nem mondják ránk, hogy ötödik kerékként akadékoskodtunk. Simon Emil Kamién István: SUBA JÁNOS VITÉZI TETTEI is.. — Ejnye, mit csináljunk, Zsiga fiam? — fordultam hozzá. — Rakjunk tüzet, parancsnok bajtárs... — Tüzet???, csak akkor érne valamit, ha az egész erdőt felgyújtanánk, ... — de mégis csak meg kell próbálni ?— gondoltam. — Hamarosan apró tüzek égtek, s hullottak bele az átkozott férgek. De mintha még egyszer annyi nőtt volna helyettük, az ég elsötétedett tőlük, pedig amúgy sem volt világos a sűrű erdőben. — Tyhi, az istenfáját, mitévő legyek?! — töprengtem, ezek az átkozott férgek szétmarcangolnak bennünket. A katonák közül már sokan a földön fetrengtek, a lovak pedig elszaggatták az istrángot és hangos nyerítéssel futkostak összevissza. Késő este lett, mire hosszú küzdelem után ritkultak a legyek. Bántott a dolog rettenetesen, mert nyögtek, jajgattak az emberek... Tele voltam aggodalommal, türelmetlenül gyöszmékeltem. Ahogy kapaszkodtam feljebb a hegyoldalban, láttam valamit megcsillanni. Még feljebb másztam, s egy jókora tavat láttam ... A fenét... ez nem is szerepel a térképen — gondoltam. Vize oly gyönyörű kék volt, mint az ég. Szomjas voltam — lehet, hogy belső láz gyötört — nekihasaltam és jót húztam belőle. Aztán derékig megmosakodtam benne és mintha jócskán megkönnyebbültem volna Lekuporodtam ... Sok minden eszembe jutott... Egy pillanatra láttam az ápolónő szemét, szép arcát... de jó is lenne, ha itt teremne!... Az ég tudja, meddig ülhettem ott gondolataimba merülve ... Megint a vízre szegeződött a tekintetem ... Elég az hozzá, ahogy néztem magam a víz tükrében, mintha lappadt volna a képem. Felugrottam és körülnéztem magam, aztán lehajoltam, s újra mosogatni kezdtem az arcom és kezem, majd leheveredtem, s bámultam a vonuló felhőket... Egyszercsak hallottam katonáimat kiabálni, lármázni. Felültem, s ahogy újra a víz tükrébe néztem, mintha mi sem történt volna, teljesen lelappadt, rendbejött a képem, el semakartam hinni. Felálltam, viszszaballagtam. Mikor megláttak, kerekre nyitották szemüket; hirtelen mellémroppant Zsiga, s megtörte a bámész csendet: — Mi történt parancsnok bajtárs? egészen lelappadt a képe és a keze is ... Körülnéztem a dagadt arcú, kezű embereken, a püffedt lovakon és rögtön rendelkeztem: — Fejszét, ásót fogni, kinek mije van és utat törni erre — mutattam a sűrű, bokros, tó felé vezető útra. Kicsit nehezen ment a munka, mert a katonák tenyere a csípésektől megdagadt, s nem tudták jól fogni a szerszámot, de két óra múlva mindnyájan felértünk a tóhoz. — Vetkezzen le mindenki és fürödni, bele a lovakat is .... Nem értették, miért akarom megfürdetni őket, mert a víz kicsit hideg volt. Előbb megrázkódtak, de aztán hancúroztak. — Nem is olyan hideg, parancsnok bajtárs! És olyan furcsán bizsereg a testünk tőle! — kiabálták felém. Fürdés után mindenki leheveredett, csak estefelé kezdtek feltápászkodni. Mikor körülnéztem rajtuk, megörültem, mert valamennyinek lelappadt a képe, meg a keze. — De csodálatos víz ez! —gondoltam. Elrendeltem, töltsenek meg két hordót, magunkkal visszük, ki tudja, nem lesz-e még rá szükségünk ... Az éjszakát a tó mellett töltöttük, de ahogy virradt, sorakoztattam. Mindenki meggyógyult, még a lovak is ... TIZENKETTEDIK KALAND Hogyan kell elbírni a vaddisznókkal? Megfzüstököltünk , útnak indultunk. Az emberek felvidultak, pedig még mindig kapaszkodós volt az út. Jónéhánynak feltörte lábát a bakancs, ezeket szekérre rakták. Zsiga ment elől. Harmadnap délben felértünk nehezen a hegygerincre. A tető egy részén térdig ért a fű, a lovak legelésztek rajta. Találtunk egy jókora forrást is, amely olyan tiszta volt, hogy meg lehetett látni a fenekén levő kavicsokat és a szebbnél-szebb apró tarka halakat. Az emberek lepihentek, én gyöszmékeltem. Egyszercsak megpillantottam egy kitaposott utat. Megkerestem a lovam, nyeregbe pattantam, megsarkantyúztam, hogy megnézzem, hova vezet. Egy fenyvesbe torkollott, majd egy szakadék következett, kétfelől magas sziklafallal. Elővettem kukkerem, szép volt a kilátás. Távolabb megcsillant egy folyó, tőle balra egy város terpeszkedett el, halványan tornyok látszottak. Mikor már jól szemügyre vettem mindent, visszafordultam. Az embereket készenlétben találtam, felfelé figyeltek. Repülőgépzúgást hallottam, kis idő múlva felettünk keringett, majd leszállt. A pilóta elmondta, hogy három napja keres bennünket. — Sebaj! Az a fontos, hogy most megleltél! Nem vettél észre sehol semmit? — Semmit, sehol, parancsnok bajtárs! — No fiam, akkor pihendd magad, majd utolérsz bennünket, de aztán el ne veszíts megint szem elől! Nehogy vélet-lenül az ellenségnél szállj !a legközelebb... Fzüstök után megint elindultunk, nemsokára hallottuk felettünk búgni a repülőgépet, de nem láttuk, mert magas fenyők közt vonultunk. Egyszercsak megtorpant a lovam, fújt, prüszkölt, mert előttem termett egy vadkan. Támadásra készen rámvicsorította nagy agyarát, még a vér is meghalt bennem, olyan váratlanul ért. Nem volt nálam puska, tapogattam a zsebem, benne volt a bicskám... Node ez csak bicska, s a vadkannak olyan kemény a bőre, hogy annak a bicska meg sem kottyan ... Leugrottam a lóról, mert a vadkan majdnem kihasította a szügyit. Dühömben megkétszereződött az erőm. Elkaptam a vad két hátsó lábát, egy fának hajítottam, meg sem nyikkant többé. Míg ápolgattam a lovam sebét, láttam, hogy egy fa mögül rámszegeződik egy szempár. Nem volt időm gondolkozni, mert nagy röfögéssel rontott rám egy másik vaddisznó. Hir . telen lekuporodtam, átugrott rajtam, majd hirtelen visszafordult és úgy hanyat lókött, hogy majd kiszállt belőlem a lélek. Éppen a torkomat akarta kettéharapni. Rémületemben mindkét kezemmel elkaptam az állkapcsát és széjjelfeszítettem. Jódarabig erőlködtem, míg végre reccsent a pofája és szétszakadt, rögtön elhűlt, mint egy üres zsák. Az én drága lovam vadul elnyerítette magát és úgy belevágta patáját a kanba, hogy betört az oldalbordája. 1973 A kosárfonás ősi mesterségét ma is sokan művelik Tiszaalpár A helyi háziipari szövetkezet művészi kivitelű termékeinek legnagyobb része nyugati exportra kerül.