Szabad Föld, 1974. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-28 / 17. szám
1971. Április 1s. Színház a tizedik sorból A SIKER ÉS A BUKÁS: szerves része a színházi életnek. A siker — tegyük hozzá: a közönség és a kritika egyöntetű elismerése — a színházi ember számára mindennél többet ér. Ha siker van, a színész és rendező, s minden közreműködő, elfelejt fizetésemelést kérni, eszébe sem jut, hogy átmenjen másik színházhoz. A siker a színház éltető eleme. Ha a darab bukásra áll, ha a közönség immel-ámmal tapsol, s az elismerő taps helyett inkább a ruhatár felé igyekszik, a színház minden tagját elfogja a pánik, a félelem, a kedvetlenség. A színész ilyenkor legszívesebben elmenekülne, hogy senkivel ne találkozzék; még az udvariaskodó gratulációnak sem örül, mert a bukás — bár a színházi élet szerves és elkerülhetetlen része — szörnyű dolog. A színész még annak sem örül, ha a bukott darabot telt ház előtt játsszák. A telt házról ugyanis a legtöbbször a közönségszervezők gondoskodnak, akik már bérletben, előre eladták a jegyeket. Talán ezért is alakult úgy a színházak sorsa, a pénztári bevételek szerint, hogy csak sikeres darabok vannak. Bukás nincs. De a színész tudja, ez csak látszat. Ő a közönség őszinte elismerésére vágyik. S ha ezt nem érzi, „ejti” a darabot, a szerepét. MIT LEHETNE TENNI azért, hogy minden darab sikert érjen el, ne legyen bukás? Szinte semmit. Közismert, hogy az Egyesült Államokban — például —milyen pánikban élnek a színházvezetők és a közreműködő művészek egy-egy bemutató előtt. Egy-egy zenés játék költsége — a bemutatóig — sokszor eléri az egymillió dollárt. Ezt a tetemes kiadást napjainkban már nem egy ember, egyegy vállalkozó tőkés fedezi, hanem mindenféle módot megkeresnek erre. Van például egy ,,színházi lottó” újság, amelyben az olvasók még a bemutató előtt fogadnak, pénzt tesznek egyegy darabra. Ha a darab sikeres lesz, nyernek, ha megbukik, elvesztik pénzüket. Úgy hírlik, az esetek többségében — nyolcvan százalékában — elúszik a pénz. Holott az előadás költségeit előteremtő tőkések igazán iparkodnak: a Broadwayn világhírű sztárokat szerződtetnek a főszerepekre, a darabok megírására, a zene szerzésére elismert, gyakorlott embereket kérnek fel. A kockázat mégis igen nagy. Bár egy világsikerű darab nyeresége többnyire fedezi a bukott darabok költségét. De ez enyhe vigasz. Aki többször is megbukik, az már nehezen talál magának tőkést. NÁLUNK NINCS efféle bukás. Sajnos, vagy szerencsére? Nehéz erre hamarjában válaszolni. Éppen a bérletrendszer következtében egy-egy bukott mű is megér húsz-harminc előadást. S ez, akárhogy is vizsgáljuk, már nem bukás. Művészileg igen, anyagilag nem. Az utóbbi években, évtizedekben szinte alig fordult elő, hogy egy színpadi művet két-három előadás után le kellett volna venni a műsorról. Pedig némelyik megérdemelte volna. Napjainkban arról vetni észre, hogy egy darab sikertelen, ha a nézőtér üres, annak ellenére, hogy a jegyeket eladták. A közönség szájpropagandája „gondoskodik” arról, hogy hírül adja barátoknak és ismerősöknek, mit nem érdemes megnézni. Azt még nem sikerült kideríteni bizonyosan, hogy a lapokban megjelenő kritikák mennyiben befolyásolják a nézők véleményét. Sokan az egymásnak élesen ellentmondó kritikák miatt megzavarodnak, sokan éppen a nagy port felverő, elítélő kritikák miatt néznek színpadi műveket, kíváncsiak, igazat írt-e az újságíró. Nemrégiben fordult elő ilyen eset, amikor egy vidéki város színházába messze földről elvándoroltak a színházbarátok, meggyőződni arról, hogy valóban olyan rossz-e az előadás, ahogy az egyik kritikus látni vélte. S aztán kiderült, ezúttal a kritikus tévedett, bukott nagyot. Mert ez is előfordul. AZ BIZONYOS, ma még nincs biztos jele a bukásnak. A sikernek sem. Az is előfordult nemegyszer, hogy a kritika által agyondédelgetett darab megbukott a közönség előtt. Az is bizonyos, hogy a bérletrendszer nyugodt munkát biztosít a színháznak. De abban is bizonyosak lehetünk, a színháznak sem jó a bukás. Sajátos érdeke, hogy a bukott darabot ne erőltesse a közönségre. Az efféle erőlködés előbb-utóbb bizonyosan azt eredményezi, hogy a néző elpártol a színháztól. S a színész is elveszíti kedvét. Benkő Tibor Új könyvek Szép versek 1973. A kötetben publikált versek adják a már hagyományossá vált „lírai keresztmetszetet” az 1973-as év terméséből. (28 Ft. Magvető Könyvkiadó) Hidas Antal: Egy erős topolya. A kötet több mint 50 éves költői pálya bemutatására vállalkozik. A teljes életmű egy tudatosam vállalt, megkapó következetességgel megvalósított emberi —művészi magatartást sugároz. (30 Ft. Magvető Könyvkiadó) Schneider: Városok Űrtől utópiáig. A szerző színvonalas, olvasmányos formában számol be könyvében a világtörténelem nagy városainak kialakulásáról, sorsáról és a városi életformának az emberiség múltjában, jelenében és jövőjében betöltött szerepéről. (63 Ft. Gondolat Könyvkiadó) Hume: Az emberi értelemről. Az európai felvilágosodás e nagy alakjának híres munkája 1748-ban jelent meg és máig a modern ismeretelmélet egyik alapművének számít. (36 Ft. Magyar Helikon) A felsorolt művek kaphatók az ország valamennyi könyvesboltjában. Olvasóink utánvéttel is megrendelhetik a 39. sz. Állami Könyvesboltban. 1085 Budapest VIII., József krt. 5 sz. SZABAD FŐÚT . Mint a ló, hogy gyarapítson... A panaszos levél egy ezertanyás alföldi faluból érkezett a szerkesztőségbe. Idősebb parasztasszony írta, a fia ügyében. Meglátogattuk a családot. Az anya . Hatvanban lépett be az uram a téeszbe, ott van most is. Beteges, fáj a lába. Úgy gondoltuk, hogy a két lány férjhezmegy, ez a fiú pedig itt marad velünk, öregségünkre. De elment Pestre, parkettás lett, le is vizsgázott. Azt mondta, kéthárom ezret is megkeres. Rengeteg pénz! Mégse adott haza egy fillért sem. Elszórta, aztán jött haza kérni. Adtunk is, de mindig beszéltük a fejébe, hogy fogja meg a pénzt, tegyen félre, vigye valamire. Azt mondta, jól van, s csinálta tovább. Na, elvitték katonának. Majd ott megfogják. Nem az! Még talán rosszabb lett. A leszerelés után hazajött, azután visszament Pestre, másfél hétre, fölmondott, s itt van. Asszonyt hozott a házhoz, állami lányt, a papnál esküdtek meg, a tanácsnál majd akkor, ha megjön a lánynak a papír a gyámhatóságtól, mert még kiskorú. Semmijük sincs. A fiam nem dolgozik, csak hébe-hóba a téesznél, a lány varrodába jár a szomszéd községbe, de mi pénzt keres? Én semmit sem láttam belőle. Feküdni, heverni az ágyban, azt szeretik, de dolgozni, hogy látnak belőle valamit, hogy vinnék valamire, azt nem! Hát köteles vagyok én eltartani őket, van erre törvény?! Külön kosztra mentünk. Adtam nekik zsírt, fél oldal szalonnát, ezt-azt, hogy aztán keressék meg a többit. Semmi. A kislány, mármint, hogy a felesége, most kivett tíz nap szabadságot, és nézik az isten szép napját dolog nélkül. Meddig bírjam én ezt? Hát ha nem jó itthon a dolog, miért nem mennek el valahová, máshova. Mennyit gürcöltünk mi az urammal, amíg lett ez a kis tanya, a föld, meg hát amink van. Ezek? Semmi! Mindent csak a készből. Hogy megfognának valamit, vinnék valamire, gyűjtenének, hogy legyen. Ugyan... Az uramat is eszi a bánat. Pedig vettünk a gyereknek biciklit, motort, legyen kedve, azután a motort egy év alatt agyonvágta, nem kellett neki. Mondja, miért ver bennünket az isten?... A fiú — Beszél anyám mindent, megmondom én a szemébe is, hogy nem úgy van egészen. Nővéreim férjhez mentek, én meg itt maradjak házipampuskának? Elmentem Pestre, dolgoztam, munkásszálláson laktam. Persze, hogy ment a pénz. Ahol társaság van, ott megy a pénz, mindenki tudja. Azért öltözködtem. Megvan nekem mindenem, ruhám, cipőm, ingem, gatyám. Gyűjteni, kuporgatni? — ehhh! Anyámnak csak az a pénz, amit odaadok. Tizenhét éves voltam, egy nyáron kerestem harminc mázsa árpát, ide hozták az udvarra teherautóval. Aztán negyven mázsa kukoricát is. Hol van? Ki, hová tette? Én csak hazaadtam. Abból lett a bicikli meg a motor. Szétvágtam, ne hánytorgassák. A katonaság után hazajöttem, otthagytam a pesti vállalatot, akkor már megvolt a menyasszonyom, most már a feleségem. Nem dolgozok? Nem a fenét. Január elsejétől a téeszben vagyok. Tag. Az építőbrigádba tettek, de ez feloszlott. Most fogatos vagyok, meg mindenféle. Meg lehet nézni, már eddig hatvan munkanapom van. Apám másfél hét alatt valami ötezeregynéhány tőkét metszett meg a téesz szőlőjében, én három nap alatt 3295-öt. Ez nem munka? A vetés ezután jön, lesz dolog. Van háztájim is, abba is vetek. Hogy apám most is odavan munkán? Persze. Van egy ló itthon azzal szánt, vet, de maszekban, néni a téeszben. Az ő dolga, meg anyámé. Én itthon nem akarok dolgozni a tanya körül, nem tagadom. Itt semmi sem az enyém, minden a szülőké, ami az övék, az a szentség. A tanya, a belsőség, a ló, a tehén, a disznók, a malacok, a tyúkok. Én ezt gyarapítsam? Nekem semmi? Elmegyek én innen, csak hova? Van egy kis ház a szomszédban, egy holdon áll, húszezerért adnák. *Az kellene. Vagy egy másik tanya, messzebb, hét hold földdel, tizenötezerért. Ha az enyém volna ... Úgy, hogy a sajátom. Adják ki az örökrészemet, aztán megvan. Elmegyek, élek a magaméban, a feleségemmel. Akkor érdemes lesz dolgozni. Az anya . Az örökrész? Jól van. Meg is tudnánk nekik venni azt a kis házat, vagy tanyát. De amink van, azért az uram meg én dolgoztunk meg. Istenem, mennyit robotoltunk, nélkülöztünk. Menjenek el akkor, álljanak a maguk lábán, levesszük a kezünket róluk. És aztán mi lesz velünk öregségünkre? Azzal ki törődik? Hátha majd kellene az a kis pénz, amit kiveszünk a takarékból a házra? Még bútoruk sincs, csak ami rajtuk van, pár rongy. És jön a gyerek is, már útban van, sietős volt, úgy látszik. Nem értem én az egészet. Itt megvolna mindenük, ha minden passzolna. Hogy neki semmije sincs. Hát dolgozzon, keressen, gyűjtsön. Az apja is hívta munkába, nem ment, mert nem maga magának gyarapszik. Dolgozik a téeszben? Meg hogy a felesége a varrodában? Egy fillért se láttam tőlük. Hát hol van a pénz? Nincs sehol. Most külön koszton vagyunk, ez nekik is tetszik, de egy a kamra, egy a sparhelt. Nem értem én már ezt az egészet. A fiú — El is megyünk innen, ha csak tehetem. A kis ház a szomszédban, vagy az a hétholdas Tanya__Onnan nem járhat be a feleségem a varrodába, de nem is kellene, a maga asszonya lenne. Tehén, malacok, aprójószág. Saját, nem a szülőké. Ha meg nem, akkor elmehetnék én az ÁFORT-hoz dolgozni, az asszony maradna a varrodában, s laknánk albérletben, a szomszéd faluban. Igaz, nyolcszázért havonta, de nem függőségben, hogy számon tartsák még a pohár vizet is, meg hogy mennyit adunk haza. Mintha mi is a szülők tulajdona lennénk, és akár a tehén, vagy a ló, hozzuk a hasznot, gyarapítsunk. Gyarapítani, persze, de külön. Magunknak és magunkban. A fiatalasszony (Nem szól, csendes, a szeme ide-oda rebben, talán nem is érti egészen, hogy az anya és a fiú szavai mögött mennyi minden — a „van” és „nincs”, az „enyém” és „másé” ezeréves rögződése, és furcsán mai megelevenedése — rejtőzik. Nevelőszülőktől jött a fiúhoz feleségnek, s otthont akart találni magának is és a már megfogant, megszületendő gyermeküknek. Ha kérdezik, halkan, tétován válaszol. „Nekem jó a varrodában is. Vagy a tanyán is. Egyforma ... Majd az uram ... Majd lesz valahogy ...”) Ennyit jegyeztünk föl a beszélgetésből. Nem is fűzünk hozzá kommentárt. Sokszínű a világ. Ez egy darabja. Hadd bízzuk az olvasókra — ha szükségesnek ítélik — a tanulságok levonását. Dér Ferenc