Szabad Föld, 1974. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-28 / 17. szám

12 SZABAD FÖLD Könyvet a pusztai diákoknak! Az év első napjaiban adtunk utoljára hírt a Szabad Föld ak­ciójának eseményeiről. Akkor arról számoltunk be, hogy ün­nepélyesen átadtuk rendelteté­sének az olvasóink áldozatkész­ségéből létesített 40 000 forint értékű, összesen 1417 kötetes mintakönyvtárat a biharkeresz­­tesi általános iskolai diákott­hon növendékeinek Azóta kivi­rult már a tavasz, az általános iskolai diákotthonok tanulói or­szágszerte örömmel olvassák azt a több mint tizenegyezer kötet könyvet, amely akciónk révén jutott könyvespolcaikra. Mi történt január óta? Változatlanul tapasztaljuk ol­vasóink figyelmét és áldozat­­készségét e jó ügy iránt. Hely­szűke miatt ez alkalommal nem térünk ki minden olyan meg­nyilvánulásra, amely ezt iga­zolja. Kiemeljük azonban a Me­zőgazdasági, Erdészeti és Víz­ügyi Dolgozók Szakszervezete szerkesztőségünkhöz intézett le­velét. .. Elnökségünk legutóbbi ülésén foglalkozott a Szabad Föld szerkesztősége által szerve­zett kulturális akcióval. Elnök­ségünk elismeréssel látja azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a szerkesztőség a könyvet a pusz­tai diákoknak akció keretében tesz. Határozatot hozott elnök­ségünk arra vonatkozóan, hogy ezen akciót az 1974. évi kultu­rális alapunk terhére soron kí­vüli támogatással segíti 10 000 forinttal...” Megható levelet intézett szerkesztőségünkhöz eb­ben az ügyben egy­­ 79 éves, nyugdíjas asszony, özvegy And­­rovics Jánosné, Keszthely, Szé­chenyi u. 7. szám alatti lakos. Levelében gonddal őrzött, érté­kes tartalmú művekből álló 96 kötetes könyvtárát ajánlotta föl akciónk céljaira. Ámbár nem könyvadományokat gyűjtünk, hisz az lehetetlenné tenné a megfelelő összetételű könyvtár kialakítását, nem mentünk el szó nélkül a néni nemes szívű gesztusa mellett. Két munka­társunk Keszthelyen jártában felkereste őt, szakszerűen be­csomagolta a kis könyvtárat, és postára adta azt a kisteleki Ka­rikás Frigyes általános és kö­zépiskolai diákotthon címére. Reméljük, a diák­otthon lakói azóta is haszonnal forgatják a becses adományt. Mert hogy örömmel fogadták, arról könyv­tárosuk levele számolt be egye­bek között a következő szavak­kal: „A küldött könyvek közül igen sok kötelező, illetve aján­lott jellegű, s azokból eddig hiányaink voltak ... Kollégiu­munk diáksága kevés kivétellel tanyai iskolákból jött, így a könyvek valóban tanyai diákok kezébe jutottak, ígérjük, hogy ezekre a könyvekre mindennél jobban fogunk vigyázni.” Korábban hírt adtunk már arról, hogy a Szakszervezetek Győr megyei Tanácsának Könyvtára fölös példányaiból több száz kötetet fölajánlott ak­ciónk céljaira. A részleges tel­jesítésről szóló első hír: A ko­­roncó-zöldmajori általános is­kolai diákotthon könyvtárába 100 kötetet juttattak el. A kis­könyvtárat a koroncói pedagó­gusok által választott művekből állították össze. Változatlan buzgalommal se­gítik akciónkat a szocialista bri­gádok. Sok brigád azóta is, hogy pénzadományával járult hozzá a diákotthonok könyvtárainak ki­egészítéséhez, illetve megterem­téséhez, levélben tájékoztat ben­nünket munkájáról. A Posta Központi Műszaki Hivatal Vörös Október szocialista brigádjának vezetője, Bálint Ferenc, egyebek között még közös tevékenysé­gük nehézségeiről is számot ad: ......Folyamatos munkánk miatt — éjjel, nappal, vasárnap — közös programot nem könnyű szervezni és lebonyolítani. Bri­gádunk 1973-ban a sporttevé­kenységgel adós maradt. Erre 1974-ben gondunk lesz majd. Sakk és asztalitenisz házi baj­nokságot tervezünk ... Két-há­­rom beadott, illetve elfogadott újításunk van évente, amit rendszerint meg is valósít a két­­két újító... 1973-as évi mun­kánk mégis csak a szocialista címhez volt elég, a dobogóra ez­úttal mások álltak fel. Gratulá­lunk hozzá, de jó lesz kapasz­­kodniok...” És utóíratként fűz­te leveléhez, hogy kéri, küld­jünk 10 darab átutalási posta­­utalványt, mellyel újabb ado­mányaikat juttathatják el az ak­cióhoz. És az időszak figyelemre mél­tó eseményei között említhetjük meg, hogy az ügyvédi kamarák egész sora nyújtott anyagi tá­mogatást újabb könyvbeszerzé­sekhez. A következő adományok érkeztek betétszámlánkra leg­utóbbi híradásunk óta: MEDOSZ Elnökség Budapest 10 000 Ft; Hazafias Népfront Hajdú-Bihar megyei Bizottsága 2637 Ft; Debreceni Ügyvédi Ka­mara 2000 Ft; Fogyasztási Szö­vetkezetek Tolna megyei Szö­vetsége, Szekszárd 1000 Ft; Egri Ügyvédi Kamara 1000 Ft; Bé­késcsabai Ügyvédi Kamara 1000 Ft; Zalaegerszegi Ügyvédi Ka­mara 500 Ft; Veszprémi Ügyvé­di Kamara 500 Ft; Nyíregyházi Ügyvédi Kamara 500 Ft; Chino­­in Gyógyszerárugyár, Bánki Do­­nát szocialista brigádja, Buda­pest 20 kötet könyv és 220 fo­rint; Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Tudományos Könyv­tár Zrínyi szocialista brigádja, Budapest 350 Ft; Győri Ügyvédi Kamara 300 Ft; Volán 1. sz. Vál­lalat „Varga Katalin” szocialista brigád, Budapest 200 Ft; Fővá­rosi Autótaxi Vállalat „Ifjúság” brigád 80 Ft. Akciónkat tovább folytatjuk. Hozzájárulásokat a Hírlapkiadó Vállalat MNB 215-11 505 elszá­molási betétszámlájára lehet be­küldeni (Budapest VIII., Blaha Lujza tér 3. Postai irányító­szám: 1959). Kérjük, hogy a fel­adott összeg rendeltetéseként írják rá a feladóvevényre ak­ciónk nevét: „Könyvet a pusz­tai diákoknak!”. Bajor Nagy Ernő Ötvös Lajos: JULI... J ulit abban a fából ácsolt fogadóban ismertem meg, mely a falun túl rejtőzött, az út mentén. Kopár kis mezőség választotta el tőle, háta mögött meg az erdő kezdődött már, ha jól em­lékszem, tölgyerdő. Állhatott volna ez a fogadó egy francia falu közelében is a mellékúton, és élhetett volna Juli is ott. Vagy egy London körzeti kis település határában, ott még a leginkább, mert ott gyakorta nagy-nagy köd terjeng, éppúgy mint itt is, amikor ideértem. Csakhogy a köd ott természetes, itt meg véletlen volt. Akárcsak ez a furcsa lány. Pedig Juli nem is volt furcsa, csak épp nem olyan, mint a többség. A fogadó különben üres volt, mert a falusiak vasárnap látogattak, s az arra guruló autósok közül sem vette mindenki észre azt a rozsdás, kis sárga táblát, me­lyen ez állt megkopott, fekete betűkkel: „Magány­ fogadó.” S egy nyíl, mely az er­dő felé mutatott. Itt szálltam meg én is egy napon, mert nem volt vonatcsatlakozásom. Bérelhet­tem volna szobát valamelyik falusi ház­ban is, de rövid időre jobbnak éreztem itt a helyet. Meg eléggé fiatal voltam hozzá, hogy tessen ez a nagy önállóság, fogadó­ban bérelni szobát Hát még a neve: „Magány­ fogadó.” S habár nem vágytam magányosságra, arra azért nem gondoltam, hogy épp itt találkozom majd össze a világgal, hogy itt tanulok meg igazán vágyakozni, itt tanulom meg, hogy nem minden az enyém, mert az ember fiatalon hajlamos ezt hinni, sőt egyesek még később is. Hogy milyen boldog érzés vágyni valami­re vagy valakire, még akkor is, ha nem érhetjük el, de azt hisszük, hogy talán el­érhetjük. Van aki úgy véli, hogy nem mindenna­pi nők csak idegenben élnek, vagy ha mégis ott él a közelében, akkor nem is­meri fel vagy másnak ismeri meg, így például Julit is sokkal inkább más­hová helyezné a köznapi képzelet, mint egy kis faluba, s még ott, máshol is va­lami finomabb negyedbe. Eszébe sem jut az átlagembernek, hogy kiragadja Julit az egyik megszokott skatulyából, ame­lyikben a nőket elraktározza, és meglás­sa, hogy Juli nem falusi nő, nem városi nő, nem magyar nő vagy olasz nő, hanem egyfajta nő, a ritkábbak, a más égtájra képzeltek közül. És ezért is nem vágya­kozik rá. Mert aki a szomszédságában él, arra nem vágyni akar, hanem azt meg szeretné kapni, azért nem sóvárogni sze­ret, hanem azt el kívánja nyerni, mint természetes jussát. E­ze­n éppen reggeliztem, magányosan a Magány-fogadóban. Nagy köd volt kint, az út sem látszott, csak oldalt a fák, azok is olyan elmosódottan. S akkor nyílt az ajtó, belépett ez a lány, egy demizsonnal a kezében. Borért jött, de azért a fajta borért, amelyért úgy kellett lemennie a pincébe a fogadósnő­nek, hogy a hordóból fejtse. Le is ment, én meg ott álltam a pult­nál, mert még egy szeletke vajas kenye­ret kértem. S most kettesben maradtam ezzel a lánnyal, egy méter, ha elválasz­tott tőle. Hosszú haja volt, hátul kis kontyban, feszülő, fehéres bőre, tompán vöröslő, sima szája és zárt nyakú ruhája. A ruha valamivel a térde alá ért, onnan meg hal­ványbarna flórharisnya futott a sötétbar­na, fűzős cipőbe, mely csak úgy ragyo­gott a pasztától. Nem mertem nyíltan ránézni, épp csak a szemem sarkából, de mégis észrevet­tem, milyen hosszú, szép vonalú a lába, milyen formás a keze. S fekete szempil­lája is olyan hosszú, hogy beárnyékolja nyílt, csaknem kihívó tekintetét, mely mintha ellentétben állt volna madonnás arcával. Én csak bámultam oldalvást, mert ő nem is látszott észrevenni engem. Úgy bámultam, hogy a vajas kenyér 'is meg­állt' a kezemben, talán az is őt nézte. S egyszer csak felém fordult, s meg­kérdezte halk, természetes hangon, de egyáltalán nem egy falusi lány durcás kihívásával: — Miért néz úgy? Kihűl a vajas ke­nyere ! És elmosolyodott kissé. Én városi ruhában jöttem ide, nyak­kendővel, reggel pedig jól megmosakod­tam, s meg is fésülködtem. Szép az nem voltam, de mint a gyereknek, sima a bő­röm és piros az arcom. Rendes, tiszta fiúcskának tűnhettem, mert ő idősebb le­hetett nálam. Zavaromban leharaptam egy darabot a kenyérből, s hangosat nyeltem. De mert most szembe fordult velem, és közelről láttam szájának tompa vörösét, egészen tágra nyílt szemem és még jobban elpi­rosodtam. — Úgy néz, mintha nem látott volna még lányt — csodálkozott el ő maga is. Néztem, néztem, és egyáltalán nem olyan udvariasan szökött ki a számon: — Lehet Ez a válasz talán tetszett neki, mert el­fordította kicsit a fejét s lehunyta a pil­láját. Mindenesetre nem úgy reagált a szavamra, ahogy azt az előírások meg­szabják: tetszik, és akkor elmosolyodik, nem tetszik, s akkor durcásan elhúzza a száját. Nem, ez egy másfajta lány volt. És azt is éreztem, ha tetszett a válaszom, az nem is annyira a tartalmáért,­­ hanem inkább azért az önkéntelen, fiatalos őszinteségért, amit kiérzett belőle, ő már nyilván férfiakhoz volt szokva, akik tud­ják, hogy kell egy lánnyal beszélni, s­őt azt látta rajtam, hogy én nem tudom. K­ülönösen, mikor mosoly jelent meg arcomon, vagy nem is mosoly, ha­nem valami eltitkolt örömféle. Ugyan minek örültem? Ezt meg is kér­dezte : — Mire gondol most? Elkomolyodtam. Nem szóltam semmit. De ő újra feltette a kérdést. — Azt nem mondhatom meg — felel­tem halk, de mégis férfias hangon. Látta, hogy még afféle kamaszból ki­bújó fiúval van dolga. Körülnézett s így szólt: — Nem hallja senki. Csak mi vagyunk itt. És ezzel azt sugallta, hogy kettőnket már olyan egynek érez, kívül meg a vi­lágot, a többieket, akik most nincsenek jelen. Egymás előtt meg nem lehet tit­kunk. S talán az adott bátorságot a vá­laszra, hogy egyszeribe én is így éreztem, és én is körüljártattam a pillantásom, hogy valóban nem hallja-e senki, amit mondok. — Hát hogy milyen jó lenne megeső- Felelevenedik a régmúlt Keszthelyen megnyitották a „major múzeumot”. Magyaror­szág mezőgazdasági jellegű ki­állításainak ez az egyik legje­lentősebbike. A XVIII. század végén Ma­gyarország mezőgazdaságának nemzetközi szerepe a csúcs­pontjára jutott, mai kifejezés­sel élve exporttevékenységünk felélénkült, a termények kül­földi értékesítése sokszorosa volt az ötven év előttinek. A nagybirtokos osztály kénytelen volt belátni, hogy a termelést korszerűsíteni kell, így aztán 1797-ben Festetics György gróf Keszthelyen meg­alapította a világ első felsőfokú mezőgazdasági tanintézetét, a Georgikont. A Georgikon gerincét az el­méleti intézet, azaz az iskola­­épület képezte. 1789-ben föld­művesiskolát nyitottak, 1804-től pedig megindult az uradalmi ügyvédek és jogtanácsosok (!) képzése az úgynevezett Pristal­­deumban. 1806-ban kezdődött az erdészek, vadászok, kerté­szek felsőfokú tanítása, 1807- ben ménesmester és lovász szak, 1808-ban pedig gazdaasz­­szony, mérnök, építész fakultás indult a Georgikonban. 1819, azaz Festetics György halála után az utódok hozzá nem értése és érdektelensége miatt a Georgikon színvonala esett, 1848-ban pedig a hallga­tók nemzetőrnek álltak, a Georgikon bezárta kapuit... A Georgikon épületcsoportja a már említett iskolából, a magtárból, az istállókból és a zsellérlakásokból állott. Ezek a XVIII—XIX. században épül­tek. A helyreállítás munkáit a Mezőgazdasági és Élelmezés­­ügyi Minisztérium, a Mezőgaz­dasági Múzeum és a keszthelyi egyetem vállalta, az Országos Műemléki Felügyelőség tervei alapján.­­ A közelmúltban a magtárat nyitották meg. Mind a négy szintjén kiállítások láthatók. A magtár L-alakú épület. Rövidebb szára nyitott, az ott épült színben gőztraktor és eke (valószínűleg az egyetlen Euró­pában) foglal helyet. B. B. FERGETEG (Locher Angéla rajza) 197 Fazekasmúzeum Vásári Magyarország legnagyobb és legjelentősebb fazekasipari köz­pontja Hódmezővásárhelyen volt. Még a századforduló ide­jén mintegy négyszáz műhely­ben készítették a háztartásokban használatos cserépedényeket Három városrész — Tabán, Csúcs, Újváros — fazekasai ver­sengtek egymással ez idő tájt: ki tud szebb formájú és díszítésű edényeket készíteni. Szinte fél ország piacaira szállították áruin­­­kat az itt dolgozó mesterek. Mindez már a múlté, mert a gyáripar fejlődésével gyorsan hanyatlásnak indult ez az ősi iparág. A legutóbbi időben már csak két fazekasműhelyt tartot­tak számon a városban. Egyet Újvároson, a másikat Csúcsban. Az utóbbiban Vékony Sándor, a

Next