Szabad Föld, 1980. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-28 / 52. szám
4 SMMDife D Kocsitisztítók: munka és gyertyaláng A mosószer- és ételszagú helyiségben lobogó gyertyaláng mellett vacsoráznak az asszonyok, kávézgatnak a férfiak. Valaki közülük — alig hallhatóan — számolja: ugyan, hol köszönti az új esztendőt? Otthon, családi csókok és pezsgőspoharak között, vagy itt, a laktanyának nevezett várakozóöltöző termekben, a Nyugati pályaudvar 18-as vágánya melletti, jobb sorsra érdemes épületben? Az óévi búcsúztató még odébb van: az égő gyertyák karácsonyt idézik, az otthont, a fenyőillatot.* Juhász József, a kocsitisztítási reszort vezetője ma éppen szabadságon van — papíron. Az energikus fiatalember téliesen öltözve ül az irodájában — aprócska szoba az csupán. — Szerencséje van, hogy most itt talál, mondja, vagyengem áldott meg Fortuna, hogy végre valakinek megmondhatom a magamét? Mindezt viccnek szánta, mert néhány perc múlva — kissé higgadtabban — nem is inkább a „magáét”, mint a reszort évtizedes gondját-baját sorolja. • A reszort — azaz a hatvannégy kocsitisztító — gondjait, bajait. — A pályaudvarra beérkező szerelvények kocsijainak kifogástalan tisztításához legalább kétszáz emberre lenne szükségünk, ám — a túras termelőszövetkezet takarítóbrigádját is beszámítva — most, az ünnepek alatt is csupán kilencvenkét takarító dolgozik. A többiek? Többi nincs ... Műszakonként 35—40 szerelvényt söpörnek-fertőtlenítenek a kocsitisztítók. Arra már nincs idejük, hogy fölmossák a padozatot, végigcsúszszák az ülések alját, ablakot varázsoljanak átlátszóvá. Szó, ami szó, a Nyugatiból nem éppen a legtisztább szerelvények gördülnek Vác, Mátészalka, Kecskemét felé. S tudja, milyen a beérkező szerelvények „tisztasága”? Tudom. Magam is vonatozó ember vagyok s bizony, elszomorító némely útitársam viselkedése. Telehamuzott padlók és ülések, szeméttel beszórt fülkék, összerondított mosdók — ilyen állapotban fut be egy-egy szerelvény a Nyugati pályaudvarra. S ekkor az utasok elhagyják a kocsikat, hogy birtokba vegyék azokat a söprűvel, kaparóvassal, bodegával fölszerelt kocsitisztítók. Hat-nyolc aszszony, hat-nyolc felé halad a szerelvények mellett, gépiesen térnek ki a testiben lerészegedett férfiak elől, s közömbös arccal mennek tovább ha lekicsinylő, megalázó mondatokat hallat egy-két bejáró diák. — Lekicsinylő, megalázó szavak ... Igen, van részünk benne — mondja Baár Pálné, az Egyetértés kocsitisztító brigád vezetője —, de mi már föl sem vesszük. Többségünk 15—20 éve végzi ezt a munkát, takarítja a mások szennyét, az új dolgozók pedig... nem, nem ezért mennek tovább néhány hét után. S nem is azért, hogy ha a kocsiban felejtett esernyőt az utas nem találja, mi vagyunk az elsőszámú „tolvajok” — nem. Azt mondja nekem valamelyik nap egy új felvételis fiatalember: Ugyan, Erzsi néni! Fekete posztóval bekötöm az egyik szemem, kiállok a Körútra — óránként tizenegy ötvenet úgy is kereshetek ... A kocsitisztítók átlagórabére — Juhász József reszortvezető szerint — tizennégy forint, ám a huszonegy éve itt dolgozó Baár Pálnénak is csupán egyötvennel több ennél. Az Egyetértés brigád többi tagjának pedig még ennél is kevesebb. És mégis: a kérésre, hogy mióta végzik ezt a nehéz munkát, a kis kollektíva — heten vannak összesen — tagjai közül senki sem mond kevesebbet ,tizenkét évnél. Ennyi időt töltött el itt az Őrbottyánról bejáró Hufnágel Lajosné, harmadával többet a Pilisről ingázó Czinkos Jánosné. A brigád egyetlen férfitagja, Gyulai Gábor pedig jövőre jubilál: harminc évvel ezelőtt fogta kezébe először a söprűt, a bodegát, a kaparóvasat. — Látja, már akkor is er abernyúzó szerszámaink voltak — jegyzi meg Baár Pálné —, azóta sem változott a fölszerelés. S most is ugyanúgy húzzuk magunk után az 50—60 méteres vízzel teli tömlőt, százméterekre cipeljük a forróvizes vödröket. Két évre kapunk egy bőrtalpú cipőt — két hónap múlva eldobhatjuk. Messziről rikító, bumfordi pufajkanadrágot ad a főnökség — inkább a kényelmesebb, otthoni ruhánkat viseljük. — És mégis: tizenöt, húsz, sőt, harminc éve itt, együtt dolgoznak ... — Arra kíváncsi, miért? — kérdezi vissza a brigád legidősebbje, Récsi Mihályné. — Én tíz éve mentem nyugdíjba, mégis dolgozom. Nem tudom ezt a családot elhagyni. Bizony, aki itt megmarad, az már családtagnak számít. Talán ezért... — így igaz — mondják az asszonyok. Baár Pálné előveszi a brigádnaplót: — A tizenkettedik. 1908-ban alakult az Egyetértés brigád. A mozgalomba embereket bevonni, szervezni nem volt nehéz feladat. Aki jelentkezett, azelőtt is rendesen elvégezte a munkáját. A problémák eleinte az egyébként készségesen vállalt társadalmi munkák teljesítése során adódtak. Napi 10—12 órai munkaidő után újra kocsira menni? A többiek megmosolyogtak bennünket: „Miféle, dolog ingyen folytatni a munkát?” És a család is megsínylette a távollétet, pedig valamennyiünknek volt, van kisgyereke... Ma már — követve az Egyetértés példáját — a kocsitisztítók körében szerveződött másik négy szocialista kollektíva tagjai is szó nélkül bennmaradnak, vagy az alig nyolcórás pihenés után visszautaznak takarítani. Különösen ilyenkor, a téli csúcsforgalom közepén. A brigádnapló lapjain sok közös összejövetel dátuma szerepel. Az asszonyok férjeik, gyerekeik társaságában voltak színházban, cirkuszban, moziban, látogatták a múzeumokat, kiállításokat. Gyakorta fölkeresik az egyik, Gorkij fasori kisegítő iskolát — a kisdiákoknak apró ajándékokkal kedveskednek. Ha valamelyikőjük beteg — sajnos, most éppen munkatársnőjük, Falusi Józsefné az —, féltő gonddal ápolják, bátorítják. S íme, egy frissen kelt gratuláció: Alföldi Ferencnének szól, aki nyolc éve munkásőr s legutóbb kiváló eredményt ért el éleslövészetben ... — Kevesen vagyunk, nagyon sokat kell azért a szerény fizetését talpalnunk — mondja a brigádvezető. — Mégis, a szerelvényeken észrevenni, hogy melyiknek a tisztítása volt a mi feladatunk. S azokban a kocsikban talán az utasok is jobban vigyáznak a tisztaságra. A laktanyának nevezett várakozó-öltöző termek egyikében, az asztalom álló karácsonyfa gyertyáit ma Erzsiké gyújtotta meg, őt illeti a „háziasszony” tisztes elnevezés. Őt, Baár Pálnét, az Egyetértés szocialista brigád vezetőjét. Karácsony előtt jó héttel készülődtek már ajándékozásra, egymást meglepni az asszonyok és férfiak, a Nyugati pályaudvar kocsitisztítói. Az Istvánok, Jánosok könyvet kaptak, az Évák virágot, a tavaszi legények cigarettát és dezodort a nyári leányok. Most, a lobogó gyertyalángok fénye mellett köszönik egymásnak a figyelmességet. Családias, meleg szavakkal, fenyőillatú, munkás műszakon. Besze Imre Robi—50 Itt az első szállítmány! — Végre megkezdtük a hoszszú éveken át hiányolt rotációs kapuk, illetve a kerti kistraktorok gyártását, így fogadott ez év nyarán dr. Kenyeres Tamás, a Veszprémi Mezőgép Vállalat főmérnöke. Azóta több kiállításon is láthattuk a szép megjelenésű Robi—50 nevű kistraktort. Ettől kezdve viszont egyre gyakrabban hallhattuk a kertészkedőktől, háztáji gazdálkodóktól. — Miért mutogatják, ha a szaküzletekben nem kapható? — Ez még a piackutatás időszaka, ugyanakkor készülünk a sorozatgyártásra — így válaszolt a főmérnök. Mivel ilyen jellegű ígéretekkel már — más területen — gyakran találkozhatunk, ám az ígért áru elmaradt, arra kértük a főmérnököt: ha majd a szaküzletekbe is megkezdik a kisgépek szállítását, értesítse szerkesztőségünket. November utolsó napjaiban megérkezett a hívás, mi pedig Veszprémbe indultunk. Megérkezésünk után, Labudek Tibor, a termelési főosztály vezetője, a gyár udvarán sorakozó gépkocsikra mutatott: — Indul az első szállítmány. Amit ígértünk, teljesítettük. Legalábbis részben. Ugyanis mi 1981-re ígértük a rotációs kapukat, de 370 darabot már a karácsonyi ünnepek előtt eljuttatunk a boltokba, hogy ezzel is gazdagodjon az ajándékok választéka. Néztük a dekoratív megjelenésű kistraktort, láttuk, hogy francia kooperációban készült, önkéntelenül is arra gondoltunk, vajon mennyi devizába kerül ez az országnak. Aggályainkat azonban gyorsan eloszlatta a főosztály vezetője. — Csak devizatakarékos termék gyártására vállalkoztunk, ezért is húzódott el ennyire a kistraktor elkészítése. Jóleső érzéssel hallgattuk, hogy egyetlen dollárt sem kell kiadnunk a licencért, a kismotorért. Hazai gyártmányú adapterekkel fizetünk. De vajon milyen adapterekkel kapható ez a kertitraktor? — Az első szállítmány még csak rotációs kapával kerül a boltokba. Az ára pedig 13 600 Ft. De 1981-ben már megvásárolható a hozzá való két kerék, a töltögető eke, a pázsitnyíró, az öntözőszivattyú és a pótkocsi is. Megtudtuk, hogy a tengely, illetve a kerekek nyomtávja állítható, akárcsak a rotációs kapa. A tengelyvégek mindkét oldalon tíz-tíz centivel rövidíthetők, illetve hosszabbíthatók. Ezáltal a rotációs kapa 40 és 60 cm szélességre állítható, akárcsak a kerekek. Kitűnőnek bizonyulaz öntözőszivattyú is, ami óránként 6000 — hatezer — liter víz kilocsolására alkalmas. Használható házikertek, melegágyak locsolására, de akár gépkocsik mosására is. Az üléssel, rögzítőfékekkel ellátott utánfutó pedig 250 kg teherbírású. Kérdésünkre, hogy mikor kaphatók az említett adapterek, a következő választ kaptuk: — A kerekek és a pótkocsi már 1981 első negyedében, a többi a második negyedévben. Ezek szerint a kistraktorral már kora tavasszal közlekedhetünk, kapálhatunk. Májusban pedig már a pázsitnyírót, a locsoló szivattyút és a töltögető ekét is használatba vehetjük. Bizonyára örömmel fogadják a kertészkedők, de gyárt-e kellő mennyiséget az ipar? — A piacfelmérés szerint évi 10—15 ezer darab az igény. Mi 15 ezer kertitraktort — természetesen adapterekkel együtt — leszállítunk 1981-ben. Sőt a következő években már a növekvő exportigényt is kielégítjük. — Sikerült-e biztosítani a garanciális javításokat? — Ezt a feladatot az Agroszer látja el. Központja Lajosmizse, de az országban még 10 szerviz áll a géptulajdonosok rendelkezésére. Erről és az egyéb tudnivalókról a gépvásárláskor pontos tájékoztatást kapnak a vevők. Minden teendőről használati tanácsadók adnak tájékoztatást. . Mivel az alkatrészellátás a legtöbb gép esetében akadozik, megkérdeztük: milyen ellátásra számíthatnak a Robin 50 tulajdonosai? — Úgy vélem, ebben a tekintetben sem lesz panasz. A motoralkatrészekről a francia cég, a többiről pedig mi gondoskodunk ugyanolyan pontosan, mint az általunk forgalomba kerülő egyéb mezőgazdasági kisgépekről. Ebben az esetben elfogadható garanciának vehetjük az alkatrészek feltátását. A veszprémi Mezőgép gyártmányaihoz — terménydaráló, szőlőprés, szőlő zúzó, a zúzó és bogyózó, valamint a fejőgéphez — ugyanis még soha sem hiányoztak az alkatrészek. Reméljük, ezt a jó hagyományt ezután is fenntartják a veszprémiek. Sárdi Ferenc A 250 kg-os teher szállítására alkalmas, rögzítőfékkel rendelkező pótkocsival. A Rabi—50 univerzális kerti kisgép rotációs kapával 1980. DECEMBER 11