Szabad Föld, 1981. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1981-02-08 / 6. szám
1. FEBRUÁR 8. Nem szereti a vendért csak ad? 3 a’, pénzért se — az öreg, miközben a lovai elé, s nagy úráncigálta tariszilés alól —, mivel- i adhat szegény fernénk. Elmúlt egy hogy se járni, sem tud. Tavalyiban, hogy künn a mell egyszercsak megaga körül, s úgy mintha lekaszálták fogva mindétig az ía. Testvérnénje vate, az ápolja és ítartásra is. Pedig érdemli meg vala őségét, mert áldott, élt, sokat fáradozott a, de persze hiárcsak szét kellettünk. Azonban jó lék a tekintetes úrízemből meg a szaha meg nem vetné, és elfogadtam. Egy ki szó nélkül kicsinyeret meg a sza- 1 akaródzott a be■eg inkább haragos semmint bánatott falatozás közben arra a portára: ez is üres, amaz is izedik is. Egy lélek bennük. „Minden a igymond, eladták fejében egynéhány de nem volt, aki Ingyen sem kellett lég a korcsmárosnak imént másfelé ebből faluból, amely, ugye , milyen csendes?Ez olyan csendes volt, mellbe ütötte azt csomó pitvaros házban, egymás mellett egyig üres. Az udvar azzal. Az ablakok ők seholfölfűtötték eomlott kémények, téglái a földön, kiszümölcsfák csonka ertekben — pusztitatottság, csend, mint vérés ütközet után , ahonnan már a ható nyomorultak is itam egy szót sem.ggasztottuk a kenyeszalonnát. Az öreg m beszélt, csak néigyet-egyet a fejével,a valami haragos, ínyal a fogai között: sa a fiskusé, moneg eh éti. A KÉPERNYŐN: Film és játék A köztudatban élő hiedelem néhány szakmát, foglalkozást a könnyű pénzkereset lehetőségei közé sorol. Ilyen például a manökeneké vagy a fotómodelleké. Ezekre a pályákra születni kell, hiszen az alkalmasságot eleve a külső — termet, idomok kedvező mérete — határozza meg. S hogy a nagyközönségben mégse alakuljon ki zavartalan költői kép, időnként valaki vállalkozik arra, hogy a sokaktól irigyelt pályák kulisszái mögé pillant. Ezt tették a Modell-film készítői is. A szándék igazán dicséretes, a megvalósítás kevésbé. Egészében olyannak látszott, hogy amikor belefogtak, még nem tekintették át a várható mondanivaló célját, hatását: csak bemutassanak, s az ítélkezést hagyják a nézőre, vagy véleményt is mondjanak? A képek sok mindent elmondtak, ez igaz. Sejtetni engedték azt is, hogy a manökennek vagy fotómodellnek induló lányok valamiféle nagy álom beteljesülését kergetik. Kiemelkedést a munkapad, az íróasztal szürkének látott környezetéből. Csillogni-villogni, még ha csak meghatározott ideig is. Jól érzékeltették, hogy a hivatásos férfi mustrálok nem csupán „szakmai” szempontból vizsgálgatták a mind hiányosabb öltözetben sürgő-forgó szépségeket, hanem feltehetően őket is a „nagyobb távlat” érdekelte. Mindezeket látva, vártuk az egyértelműbb véleményt, a riportalanyokkal való vitát, mivelhogy ezek a vonások békességben aligha egyeztethetők össze a személyiség megbecsüléséről, a testmutogatásról vallott nézeteinkkel. Amit bemutattak: sivár, polgári világ, a kisajátításnak szinte kortalanul változatlan formája. A feltűnni vágyás és annak kihasználása ötven évvel ezelőtt ugyanezt a képet mutatta volna. Kár, hogy a jelenségeket „csak” megörökítették, s hogy nem kérdeztek bátrabban, egyértelműbben, határozottabban. Sz áratlan fordulattal lepett meg a népszerű Terefere: szexuális szakkérdéseket tűzött műsorára Rapcsányi László műsorvezető a tőle megszokott visszafogottsággal, szalonképesen terelte a beszélgetést nemről nemre. Műsorvezető és vendégei ebben a műsorban ritkán találkoznak megnyugtató összhangban. (Egyszer a vendéglátó áll egy emelettel lejjebb, máskor a vendégek tájékozottsága, szókészsége marad el a házigazda képességei mögött. Akárhogyan hozza is a sors, a műsort végig kell csinálni, egyikük sem mondhatja a nézőknek, hogy bocsánat, tévedtünk, de majd partnert cserélünk.) Az összeállítás egyebekben is meglehetősen tarka képet mutatott. Hogy a szerkesztő Liska Dénes miért éppen ezt vagy azt választotta, ezen nem érdemes vitatkozni, mivel egy műsorban elsősorban az az izgalmas, hogy egyéni ízlés nyomja rá a bélyegét. Szellemesen szórakoztattak a montreux-i fesztiválról ellesett pillanatok, a neves angol komikus ötletei. Megkérdőjeleznénk azonban, hogy a szerelemféltő hölgy férfit üldöző mohóságát, s az illető „áldozat” nemi kimerültségét láttató képsorokat valóban szükséges volt-e bemutatni? Egyszerűen az elcsépelt ötlettelensége miatt. Ugyancsak visszájára fordult a két megzenésített vers — különösen a második, a lábmosásról szóló — szövege, de zenéje is. Vajon miért ítélték Terefere-színvonalúnak? "igazában a vetélkedőké és a filmeké volt a múlt hét. Ismétlések és újdonságok (mármint a képernyőn!) kínáltak választékot, nem is akármilyen produkciókkal. Például: Vasárnapi szülők, Jó reggelt, búbánat!, Bizsu, Mámma Roma, II. Richárd — és a többiek. S hogy a vetélkedők szerkesztőiben sem apadtak el az ötletforrások, elég, ha csak a hét végére vetünk egy pillantást. Pénteken: A fele sem igaz! — Vágó István játéka pergő, jó hangulatú negyven percet adott, ezúttal a műsor szellemi színvonalához illőbb kérdésekkel. Szombat: először kopogtatott a Ne nevess korán! — Az Antal Imre vezette mókázás mindenféle bohókás feladat teljesítésére vette rá a résztvevőket. Aki kedveli a kézügyességre és a nem túl megerőltető szellemi munkára épülő vetélkedőket, ebben a játékban megtalálhatja. Vasárnap, a hagyományos Lehet egy kérdéssel több? várta törzsközönségét. Ennél több játékot igazán nem kívánhatunk! I. M. ggnmMSn ABC A színházvezetés egyik legfontosabb része: a műsor kialakítása. Kívülálló talán nem is sejtheti, hogy milyen sokféle tényező befolyásolja ezt. Közülük megpróbálunk néhányat felvázolni, hogy kitűnjön a műsorösszeállítás fontossága. Az egy évadban bemutatásra kerülő darabokat általában az igazgató, a főrendező, valamenynyi rendező és dramaturg javaslatai alapján állítják össze. Ezt követően jelölik ki a rendezőket, akik a darabot majd színre viszik. Érzékeny pontja ez a színházvezetésnek. Nem ritkaság ugyanis, hogy a rendező kedvetlenül fog az előkészületekhez, mert 1. a színművet nem szereti, 2. úgy érzi, nincs vele mondanivalója, 3. a társulat színészei között — úgy véli — nincs alkalmas a vezető szerepek eljátszására, 4. a darab stílusa idegein tőle. A rendezők többsége — ez az általános gyakorlat — olyan darabokat fogad szívesen, amit ő ajánlott, amibe „beleszeretett”, amivel saját elképzelését megvalósíthatja. A művészeti vezetés nagy gondja tehát, hogy olyan darabokat tűzzön egy évadban műsorra, amivel kedve szerint „jóllakatja” a rendezőit s ugyanakkor a közönségnek is kedvében jár. De ez sem olyan egyszerű, ahogyan az első pillanatban látszik, mert nyilvánvaló, hogy a néző egy színházban (különösen a vidéki városokban működő színházakban) szeretne látni vidám, vagy zenés művet, magyar és külföldi mai drámát, klasszikus színpadi művet s lehetőség szerint olyat, amely a ma emberéhez is szól. Mindebbe nyomatékosan beleszól az az épület is, ahol a színpadi műveket bemutatják, játsszák. Különösen nehéz feladat ez olyan színház esetében, mint a Népszínház tájoló, utazó részlege-tagozata. Hiszen ezek tagjai estéről estére más színpadon lépnek fel, s ezek között nagy és kis méretű, magas és alacsony egyaránt található, az egyik helyen jók a világítás körülményei, másutt rosszak. Nyilvánvaló, hogy a Népszínház utazó tagozatának évi műsorán változó körülmények miatt eltérő például a Várszínházétól. Elképzelhetetlen, hogy Shakespeare ismert drámáját, A vihart valamelyik utazó részleg hasonló színvonalon és körülmények között vigye színre, mint tette ezt nemrégiben a Várszínház. Hozzátéve ugyanakkor, hogy A vihar mondanivalójával igen jól beleférne az utazó társulatok műsorába, csak éppen a kedvezőtlenebb körülmények következtében kivihetetlen. A rendezők véleménye szerint, a színház művészeti vezetése — akaratán, jóindulatán túl — képes egy előadás megbuktatására is. Hiszen a művészeti vezetés dönti el, kik is játsszák a szerepeket. Természetesen, nem minden szereposztás a legideálisabb. Az egyeztetés, a színház tagjainak feladattal való arányos ellátása sokszor megalkuvásra kényszerít. Bár ennek nemegyszer váratlan előnyei is jelentkeztek: olyan színészek tehetsége, képessége bontakozott ki a nagyobb feladatokban, ami még a szakembereket is meglepte. Talán éppen emiatt alakult ki a nézet: mindenkinek — rendezőnek, színésznek, tervezőnek — mindig egy kicsivel nagyobb és nehezebb, a vele alkalmazott szokványtól eltérő feladatot kell adni, így könnyebben megszabadulhat mindenki a belérögződött, szokványos kifejezési módoktól s a nagyobb feladat nagyobb hajtóerőt adhat. Nem ritka jelenség például az, hogy a tapasztaltabb színész rendezni szeretne. A színházi művészeti vezetésének dolga, hogy teljesíti-e ezt a kívánságot. Gábor Miklósnak Kecskeméten nyílott erre módja. Bodrogi Gyula a József Attila Színházban bizonyította be nem egy ízben, hogy sokoldalú színházi szakember, Major Tamás már több évtizede színész és rendező egyszemélyben, Darvas Iván többször beszélt arról, hogy hő vágya a színházi rendezés, de erre még nem nyílott alkalma. Az egykori Déryné Színházban, s most a Népszínházban a színész Petrák József főként rendezéseivel vívott ki elismerést. Sok helyen viszont él a nézet: a suszter maradjon meg a kaptafánál, a színész színészkedjen, a rendezés a képzett rendező dolga. Ami ugyan jól hangzik, de nem biztos, hogy igaz, miint ahogy néhány példánk is bizonyítja. A műsorösszeállítás, a darabkiválasztás, a szereposztás kijelölése, a színház önálló arculatának kialakítása, a színházi előadások sugallt mondanivalója fontos feladat, de legalább ennyire fontos, hogy a közönség megkedvelje a darabot, az előadást. Némely színházban — különösen egy-két vidéki társulatnál — él az a törekvés, hogy minden évadban egy-két „újdonsággal” lepje meg a fővárosi kritikusokat. Úgy vélik ugyanis, hogy a színház országos elismertségéhez ez hozzátartozik, a kritikusok is általában ősbemutatókhoz utaznak el szívesebben. Lehet, hogy ez a módszer jól beválik, erről tanúskodnak sokszor az elismerő sajtóvélemények, de ugyanakkor nem egyszer ezeket az előadásokat a helyi közönség fenntartással, idegenül, vagy elutasítóan fogadja. S hiába a sajtóelismerés, ha az előadás lényegében a közönség körében visszhang talán, üres széksorok előtt zajlik. Ez előbb-utóbb — hoszszabb távon — „visszaüt” a színházra, elmaradoznak hűséges nézői. Kinek játsszon tehát a színház? Kritikusoknak, közönségnek? Is-is — mondhatnánk, hiszen a gondosan színpadra vitt, mához szóló, modern hangvételű előadás egyaránt szól a nézőhöz és a kritikushoz. A művészeti vezetés nemcsak a rendező személyét jelöli ki egy-egy darab színrevitele előtt, hanem — sok esetben a rendező javaslatára — kijelöli a díszlet- és jelmeztervező, a koreográfus, a zenei összeállító, s általában minden művészeti közreműködő nevét. Akkor ideális ez, ha ebbe a kis csapatba hasonló ízlésű, gondolkodású, stílusú szakemberek kerülnek, alkik a későbbiekben a rendező elképzeléseit figyelembe véve, de egyéni módon dolgoznak. Általában akkor születik jó előadás, ha a rendezőnek pontos elképzelései vannak a mű tartalmáról, látványi világáról, s ezek egységes kivitelére serkentő művészi munkatársait — beleépítve azok sajátos kifejezési módját. Ezután kerül sor a színmű színpadra vitelének első gyakorlati lépésére, az olvasópróba megtartására. De erről majd legközelebb szólunk. Benkő Tibor Erőt, egészséget Főorvos úr! Ki tudja hány helyen és ki tudja hányadszor hangzik el ezekben a napokban így, vagy más szavakkal e jókívánság, melynek címzettje dr. Buga László érdemes orvos, vagy ahogy egyszerűbben, kedvesebben napjaink embere emlegetni szokta: a Buga doktor. Mondják, írják, üzenik és táviratozzák, hiszen végtére is nem akármilyen alkalom ez: 75 éves az ország első számú „körorvos”-a. Mögötte fél évszázad gyógyító-nevelő munkája — számát tudni azoknak, akiknek ez idő alatt egészséget, bizakodást, gyógyító reményt adott még csak megközelítőleg sem lehet. Annyi bizonyos csupán, hogy Tőle soha, senki egészségügyben üres kézzel el nem ment, kérte is a segítséget bárki és bárhol: orvosi rendelőben, gyűrött levélpapíron, vagy akár járókelőként az utcán. Mert, ha nem volt kéznél éppen valami konkrét medicina, akikor előkerült legalább egy tanács és mellé egy mosolyt fakasztó anekdota. És aki mosolyog , az már gyógyul... A krónikások gyakran és szívesen leírják: „Minden idők legnagyobb ...” (Értsd: hadvezére, tudósa, művésze, vagy akár futballistája.) Nos, Buga doktorról szólva igencsak megkísérti az embert e fenti közhely: ragassza oda a neve mellé. Csakhogy nekik erre nincs szüksége. Mert velünk együtt tudja: mindig voltak, vannak és lesznek új apostolok. Az viszont tény, és el nem vitatható valóság, hogy dr. Buga László neve végérvényesen beíródott a felszabadulás utáni Magyarország egészségügyének történetébe. Érthető és megszolgált tehát az a szeretet, amellyel ma is, máskor is országszerte fogadják, köszöntik. Országszerte? Ez így nem igaz. A barátság, a szeretet szálai messze túlnyúlnak az országhatárokon. S hogy példát is mondjunk rá: éppen a múlt héten láthatták olvasóink lapunkban azt a fényképet, amely egyenesen a Csendes-óceánról érkezett, egy szovjet halászhajó fedélzetéről. Két matróz áll a képen, kezükben a Szabad Föld, s néhány mondatos új esztendei jókívánság a kép mellé, a szerkesztőség munkatársainak címezve. És még valami. Külön egy sor, a kép hátuljára írva: „O csem piset doktor Buga?” Nos, úgy gondoljuk, nem kell ehhez semmiféle kommentár... Köszöntünk hát mi magunk is, tisztelt Főorvos úr, kedves Laci bácsi, erőt, egészséget! Adja a jó sors, hogy még sokáig légy az ország „körorvosa”, és e lapnak, a Szabad Földnek örökfiatal munkatársa. SZABAD FÖLD 13