Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-12 / 37. szám

12 SZABAD FÖLD. ­i. Százéves a Kner Nyomda Itt kezdődött... A képen látható nádfedeles, gyomai parasztházba új lakó költözött 1882 kora tavaszán. Szekér hozta a családot, a bútorokat, meg valami igen nehéz, barna ládákat, amelye­ket a szekeresgazda igencsak nyögve segített becipelni a kétablakos első szobába, mondván: arany van ezekben elrejtve, bizonyosan ... A kí­váncsi falusi nép találgatta: kik lehetnek ezek a furcsa nevű idegenek, akik semmiképp sem pa­rasztok, inkább amolyan iparosfélék, s mit akarnak itt az Alföldön?... Hogy könyvkötők meg könyvcsinálók? No aztán, beköthetik a százesztendős kalendáriumokat. Könyv itt, Gyo­­mán? Tíz embernek ha van: a szolgabírónak, a főjegyzőnek, a tanítónak, a papnak, a malmos­nak, az uraságnak, — azok is Gyuláról, Csabáról, Pestről hozatják ... Aztán — mint szokásosan — elmúlt a kíváncsiság, az emberek napirendre tértek a dolog fölött. A nádfedeles kis paraszt­házban pedig rozoga tégelysajtóján, néhány fióknyi ólombetűjével megkezdte munkáját az akkor mindössze huszonkét éves mester: Kner Izidor. ★­­ Éppen száz esztendeje ennek. És igaza volt a hajdani szekeresgazdának: arany volt azokban a nehéz barna ládákban. Első fölszerelései annak a Kner-nyomdának, amely az elmúlt évszázad alatt olyan hírre-névre tett szert, hogy most, a centenárium alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia szervezi a szeptemberi megemléke­zést. Fölavatják az alapító emlékkövét (Kiss Nagy András szobrászművész alkotását), az újjá­épített gyomai Kner Nyomdaipari Múzeumot; a Posta emlékbélyeget bocsát ki; film és könyv is készül az évfordulóra ... A Kner Nyomda eme száz éve része a magyar művelődéstörténetnek. Érdemes és érdekes a visszapillantás, akár vázlatosan is. ★ A fiatal Kner Izidornak a kultúra és a köz­ügyek iránti fogékonysága az 1882-ben alapított kezdetleges kis nyomdát hamarosan Gyomán túl is ismertté tette. Kezdetben községi nyomtatvá­nyokat készített, ami nemcsak anyagi sikereket hozott, de Kner a nyomtatványok szakértőjévé is vált. Annyira, hogy tapasztalatait az 1902. évi nagy közigazgatási reformnál is igénybe vették, s a nyomda gyors fejlődésnek indult. A század első évtizedében, új épületben már több, mint száz dolgozót foglalkoztatott, és a szakma leg­jobbjai ajánlkoztak hozzá. Ekkor váltak diva­tossá a báli meghívók, és Kner nemcsak jó mun­kásokat toborzott, de művészeket is keresett. Lyka Károllyal szövetkezve meghívópályázato­kat hirdetett, és egyik úttörője lett a hazai alkal­mazott grafikának. Fia, Kner Imre már tizenhét éves korában műszaki vezető, szép könyvek tervezője, a szá­zadelő progresszív nemzedékének tagja. Fülep Lajostól kapja első indíttatását a magyar nyom­dai művészet megújítására, iskolája pedig a Va­sárnapi Kör, így lesz Balázs Béla, Lesznai Anna, Lukács György könyveinek kiadója. 1920—22- ben a Három Csepke Könyv, a Kner-klassziku­­sok és a Monumenta Literarum megjelenésével megvalósul a magyar tipográfiai reform — az európai könyvművészeti törekvések egy-két év­tizeddel későbbi, de egyenrangú tényezője. Egye­dülálló, a magyar barokk hagyományait idéző nyomdai díszítő anyagot hoznak létre — a köny­vek pedig a hagyományok mívességét ültetik át az akkori korszerű technikába. Egy évtized múl- A mai nagyvállalat békéscsabai központja (Fotó: ifj. Bohanek Miklós) Ma azonban lemondanak a díszítésről és a ma­gyar reformkor szigorú, csak betűből építkező hagyományait újítják fel. E törekvésük öröksége az éltetője a mai szép magyar könyvnek is. A magyar tipográfiai reform nagy erkölcsi si­kert, de kevés anyagi hasznot hozott. Knerék a közigazgatási nyomtatványok hasznából fedezték kiadói kísérleteik költségeit. A harmincas évek második felében pedig harmincezer kötet köny­vet ajándékoztak a munkáskönyvtáraknak és népkönyvtáraknak, „hogy azok mégis betöltsék hivatásukat és eljussanak az olvasóhoz.” . Kner Izidor 1935-ben halt meg, fiai, Kner Imre és Kner Endre az üldöztetés és a háború áldoza­tai lettek.★ A nyomda már 1944 októberében a felszaba­dult Magyarországot szolgálta s az ötvenes évek vége felé­ ismét megtalálta helyét a szép magyar könyv műhelyei között. Ma a Békés megyei nyomdákat egyesítő Kner Nyomda nagyvállalat fontos könyvgyártó üzem, amelyben főleg kis és közepes példányszámú, minőségigényes könyvek előállításával foglalkoznak. (dér) Itt kezdődött... A századforduló gyomai Kner Nyomdája A hajdani kéziszedőterem Írjunk együtt újságot Többek érdeklődő levelei­re válaszolva közöljük az Írjunk együtt újságot leg­közelebbi összeállításával kapcsolatban: A téma a szabadidő. Azt augusztus 21-i lapszámunk­ban is közöltük: arra a kér­désre szeretnénk választ kapni olvasóinktól, mennyi a szabadidejük; mire tud­ják felhasználni; mire nem jut a szabadidőből; tapasz­talataik szerint környeze­tükben mire használják az emberek azokat az órákat, amelyeket nem kell a ke­­nyérkeresésre, vagy a ház­tartási teendők ellátására fordítaniuk. Természetesen nem az a célunk, hogy kizárólag a jó példákat ismertessük. Gyakran egy-egy rossz gyakorlat bemutatása hasz­nosabb a legszebb példánál, hiszen az ember abból is tanul, ha megbotlik. Különösen érdekelne ben­nünket, hogy miként hasz­nálják fel az iskolások a szabad szombat által kínált szabadidőt, hogyan gazdál­kodnak a nyugdíjasok sza­baddá tett éveikkel; ugyan­annyi szabadidőben része­sülnek-e a gyermeket ne­velő, a háztartással elfog­lalt asszonyok, mint házas­társaik? Ki-ki maga választhatja meg a műfajt, melyben anyagát feldolgozza, tehát levelet, riportot, interjút, cikket egyaránt szívesen fo­gadunk. Még az sem baj, ha valaki versben írja meg a témára vonatkozó tapasz­talatait. Urambocsá’ még egy-egy rajz is elmehetne a szabadidőről szóló hasá­bokon. Azok tájékoztatására, akik még nem ismerik ezt a rovatunkat, leírjuk: a pályázatok mihamarabb be­küldendők Budapest, VIII., Somogyi Béla utca 6. szám alá, szerkesztőségünk címé­re. Postai irányítószámunk 1978. Kérjük, írják rá a borítékra rovatunk jelmon­datát: „Írjunk együtt újsá­got !” Az összeállításban megjelenő írások szerzőit értékes könyvjutalomban részesítjük. 1982. SZE Hídépítés Illés Sándor, mint annyi író, évente kétszer ünnepel­tetésnapot. Egyszer azt az ig, amikor meglátta a napvilágé egyszer a másikat, amikor is „született”. Igaz, az utóbbit­­ ritkán, akkor, amikor kerek az évforduló. Az idén nagyo az: éppen ötven esztendeje, h Úlvidéken megjelent első ke­pe, a Csillaghullás. A temerini fiú, aki éppen­­ túlesett az érettségin, hol örömmel cipelte el a kiad a verseskötet példányainak ré­szét. Maga próbálta eladni a mést. A falvakban kószált h alott a könyvekkel. A gaz üveges tekintettel bámultak Csak bolond lehet az, aki ve­zét árul! Végül már ki sem n­tak előtte a kapuk, csak a­tyák „álltak szóba” vele: i rogtak, ugattak... De a­z pár év alatt kifogyott. Mit ad ha most legutóbb egyet tálé a világ valamelyik antikvá­­mában! ötven év, micsoda nagy ide mondanám én, a közönséges landó. Ő azonban kevesli, i­szesen „csak” húsz kötete jel meg azóta. Még egy versgyű mény, aztán elbeszélések, re­gyék. Pedig az irodalmat am „mellékesen” művelte. Ifjú fában eljegyezte magát az­ságírással, újvidéki, szabad szerkesztőségekben ette a hírt írók sovány kosztját, Zomt bán pedig már a helyi magy nyelvű napilap szerkesztője­ se csordogált sokkal több nyárjába. De nála boldogabb­­ bért aligha lehetett találni, végre azt tehette, amihez ke volt, amihez hivatást érzett. Ő annyira, hogy 1941-ben, ami Horthy csapatai bevonultal Vajdaságba, s röviddel ezutá hatóságok betiltották a zoml „Új Hírek”-et, a határozatot lami buta tréfának vélte, s vábra is megjelentette a lap Vesztére. Kiderült, hogy a de nagyon komoly. El is mozdí­ták, csak nagysokára ülne újra íróasztalához (igaz, ak már más címe Volt a lapnak ott maradt egészen 1944 elej­e Mi történt ezután — i­dézem Illés­­Sándort, miután látogatott­­szerkesztőségünl elhozva legújabb regénye dedikált példányát. — Behívtak katonának. E dúltam, kabátomat otthagy! talán még ma is ott lóg volt a bám fogasán. Mert többé­t tértem vissza. Vége lett a borúnak, s azokban a napoki Templomépítők - ma Több évszázados templomok restaurálását államunk messze­menően támogatja. Hiszen azok nemzeti múltunk értékes alko­tásai, megőrzendő műemlékek. Ahol új, modern templom épí­tésére van igény, arra már az állami támogatásból nem futja. Azt az egyházaknak és híveik­nek, öntevékenyen és önerőből kell megvalósítaniok. Dehát a múltban se történt ez másként És ma is akad rá megbecsülés­re méltó példa. Csopak Balaton-felvidéki köz­ség. Nyaranta persze jóval több: hazaiak és külföldiek által láto­gatott, forgalmas üdülőhely. A XVI. században még volt temp­loma, azt azonban 1882-ben egy nagy áradás úgy megrongálta, hogy többé helyre sem lehetett hozni. Csak több száz éves tor­nya­­maradt éppen, ma termé­szetesen restaurált műemlék. A falu katolikus hivői saját temp­lom hiányában a szomszédos Paloznakra jártak át. Ott a templom XIII. századbeli, a magyar állam az elmúlt évek­ben azt is restauráltatta. A­ csopakiak már 1934 óta inkát a községük iskolájában létes­tett kis kápolnahelyiséget lálo­gatták vasárnaponként. Majd a felszabadulás ut® (1948-ban, az iskolák államos­tásakor) elérkezettnek látták a időt, hogy megépítsék a mag® templomát. Nagy terveket sző­tek (1500 személyes lett volna de 1950-ig csak az alapjait tud­ták lerakni. A következő éve nem kedveztek az építkező folytatásának. Az alagsor v­izont készen állt (eredetile kriptának szánták), ideiglene­sen ott rendezték be a vasá­rapi misék színhelyét. A­­ napig szolgálja ugyanezt a cé. Napjainkban azonban ismé feltámadt a régi igény, karöl­ve a község idegenforgalmát­­ elégítő korszerűsítés feladatá­val. Lássuk: e kétfajta törekvő hogyan találkozhat egymással! A tanácstitkár, Molnár Gá­bor ezt mondja:

Next