Szabad Föld, 1986. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 2. szám
1986. JANUÁR 11. Bódva-völgytől Budapestig, könyvnézőben Tagadhatatlan, nehéz helyzetben van a könyv. Bár ünnepek idején, még mindig fölsóhajtottunk, egyelőre változatlanul ez a legolcsóbb és legtartalmasabb ajándék. Nem lehet viszont szemet hunyni afölött, hogy az ára gyors iramban kúszik fölfelé. Néhány évvel ezelőtt harminc-negyven forintért szép kiállítású, vaskos kötethez juthatott az ember. (Csak találomra említett példák: Bethlen Gábor levelei 300 oldalon 17,50 Ft-ba, Gárdonyitól az Isten rabjai című regénye 20 Ft-ba került.) Ma, ha szétnézünk a kínált könyvek között, valahol félszáz forintnál kezdődik a valamire való művek ára. A luxuskiállítású albumok, gazdagon illusztrált munkák ára — tisztelet az állami dotáció révén „olcsóbbá varázsolt” köteteknek — már százakat kóstálnak. Sőt, az ilyennemű kiadványok némelyike, belátom ezek jobbadán a pénzes és különleges gyűjtői igényeknek „címmel” kódexek, bibliák hasonmás nyomdai termékek, már régebben áttörték a valaha álomhatárnak vélt 1000 Ft-os árszintet. MNI És ezzel szemben álltak az olyan botrányszagú fölfedezések, hogy nálunk bizonyos idő múltán zúzdába kerültek a hosszabb ideje eladhatatlannak bizonyult könyvek. A könyvterjesztő vállalatok nyomasztó raktározási gondjaikról beszéltek s a kiadók hazárd tevékenységére a példányszámok megállapításában. Később egymást követték az időszakos könyvár-leszállítások. Volt és van is sikerük. Ám mind sűrűbben találkozom olyan jelenetekkel, hogy a használt könyvek vásárlásával foglalkozó antikvárius széttárja karját az eladó előtt: „Kérem ebből már tengernyi van nálunk, sajnos nem vehetem meg.” Messziről látszik a sárga borítókról, hogy krimi-krimi-krimi özönlene az antikváriumokba minden menynyiségben. Amióta a kiadványok adatait fölsoroló részből elhagyható a példányszám, bizonytalan a könyvvásárló ember a tekintetben, vajon minő arányok alakultak ki a könyvpiacon. Hogy Illyés, Móricz vagy éppen Arany János életművének eddigi összpéldányszáma mérkőzhetik-e teszem azt a bűnügyi irodalom, ismertebb nevén krimi olyan sztárjaival, mint a műfaj királynőjeként emlegetett Agatha Christie vagy A Sakál napja című regényével kétségkívül mesternek mutatkozó Forsyth. Belátom, korunk sok izgalma nagyon is kelendővé teszi az úgymond „pihentető” irodalmat a súlyosabb és a közösség alapvető kérdéseit feszegető „komoly irodalommal” szemben. Másrészt az irodalomkritikák jobbadán nem annyira a közönség tájékoztatását szolgálják — többnyire az írók és az irodalomtörténészek előtt példázzák a kritikus mély műveltségét. Ritka mint a fehér holló az olyan könyvismertetés, mely fehéren-feketén közli a közönséggel, hogy a szóban forgó újdonságban miről is van szó és a könyv művészi vagy silány, érdekes vagy álmosító, érdemes-e elolvasni vagy ott egye a fene a bolt kirakatában__ Megérne kis vizsgálódást, vajon miért eredményesebb az egy-egy, krimi érdekében végzett szájpropaganda, mint a kitűnő műveket ajánló nagy igényű elemzések zöme. Mindeközben idővel az olvasói igények is módosulnak. Nemrég még úgy vitték a boltokból Passuth László műveit, mint a cukrot. Mostanra mintha megcsöndesült volna ez a heves érdeklődés. Az ő neve és több könyve fölkerült a féláron is kaphatók listájára. Sőt Herczeg Ferenc, akinek életműve iránt sokakban élt nosztalgia, holtában is el kellett, hogy viseljen egy kereskedelmi veszszőfutást. Emberöltő múltán kiadtak egy kötetre valót történelmi regényeiből. S utóbb pótlólag kicserélték a könyv borítóját, mert maga a Herczeg név nem vitte el a könyvet s vonzóbb külsejű tálalással kellett segíteni a vásárló figyelmének fölkeltését. Van gond, baj, küzdelem a kulturális életnek ezen a területén is. Még ha a statisztikák még mindig kevélyen tudatják velünk: a könyvforgalom változatlanul növekszik. Más kérdés, mennyi ebből a tankönyv, mennyi az emelkedő árak szerepe stb., stb. Nem lehet viszont szemet hunyni afölött, hogy a könyvterjesztés becsülettel küzd, igyekszik megfelelni rendeltetésének. A közelmúltban a Könyvértékesítő Vállalat azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy a főváros XIII. kerületében könyvesházzá alakított egy valahai köszörűgépgyárat, önálló boltokat szentel arra a célra, hogy elfekvő készleteiből féláron értékesítsen annyit, amennyit csak fölvesz a piac. Fejleszti hálózatát, könyvkiadással is próbálkozik, máris népszerű az általa gondozott Tudománytársorozat és a Lingva nyelvkönyvek. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat fölvette a képletesen elébe hajított kesztyűt. Könyvböngészdét létesített Pesten a Vörösmarty utcában s ott minden munka és annak idején megállapított ár negyven százalékáért kapható. És megtetézte a vállalat ezt azzal, hogy a legutolsó havi nyugdíjasszelvényüket felmutató öregek még tíz százalék vásárlási kedvezményt kapnak ezen felül. S a vidék viszonya a könyvhöz? Könyvet kéne írni arról, hogy a falvakban miként múlik nem is annyira a gazdasági helyzeten, hanem a helyi bizományosok buzgalmán, rátermettségén, eljut-e a szépirodalom, az ismeretterjesztő munka vagy a szakkönyv oda, ahol szükség volna rá. Legalább tucatnyi olyan faluban fordultam meg ezen a télen, ahol a rocklemezek szinte magukhoz szippantották az addig könyvre is pénzt áldozó fiatalok minden forintját. De olyan példák is adódnak, mint a jánoshalmai. Ott a Petőfi Mgtsz szocialista brigádjai az elmúlt öt év átlagában évi 23 ezer forintnyi könyvet vásároltak. Bár , Csik Pál szerint, aki ott a könyvterjesztéssel bajlódik: „__A terjesztői munkát beárnyékolta, hogy a megrendelt kiadványok mintegy 10-15%-a csupán megrendelés maradt, mert a megyei kirendeltség a jegyzékben feltüntetett könyvek egy részének biztosítását több éven át elmulasztotta ...” Hát ilyesmi is beleszól az ügyek alakulásába. Szerencsére nem csupán a kereskedelmi forgalmon múlik, kerül-e elegendő és jó könyv a kezekbe. A vidék szellemi pallérozódásának változatlanul nélkülözhetetlen bázisa a közkönyvtár. És jó volt azt látnom, amit legutóbb az északi hegyek közt megbújt Perkupán tapasztaltam. A bódva-völgyi település, mely egy szélesebb karimájú férfikalap alatt is megférne, körzeti könyvtárat épít. Mégpedig a vasútállomás tőszomszédságában — a volt tűzoltószertár átalakítása útján. Ott jártamkor nádpalló, sok malterhulladék és az alakítás egyéb velejárója éktelenítette az udvart. A falak között viszont habarcskeverő gép surrogott, vedrek, palánkok, meszeshordó és jómarkú kőművesek szapora munkája jelezték: hamarosan befejezik az átalakítást. Bodnár Dezső kisiparos negyedmagával fárad, hogy mielőbb átadhassák a 160 négyzetméter alapterületű nagy könyvtárat, mely összesen tizenegy települést lát el olvasnivalóval. Ezen az építkezésen majd mindenki krajcár fizetség nélkül dolgozik. Tudván, aki a könyvnek teremt hajlékot, az a művelt Magyarországért kever maltert, mázol ajtót, teljesít lovagi szolgálatot. Bajor Nagy Ernő A KÉPERNYŐN Szilveszter, 1985. Karácsony második napjának estéjén — tehát néhány nappal a nagy szilveszteri parádé előtt — sugározta a képernyő László Miklós hajdani színész és színpadi szerző kabaréjelenetekből öszszeállított műsorát. Akik nem ismerték ezeket az írásokat — és azt hiszem, ilyenek akadtak néhány milliónyian — meglepve tapasztalták, milyen szellemes csattanókat eszelt ki a magyar kabarétörténet egyik klasszikusa, milyen remek szerepeket írt, s még a legsablonosabb történetet is élvezetessé alakította fondorlatos csavarásokkal. Az összeállítás — úgy, ahogyan láttuk — színvonalas része lehetett volna a szilveszteri műsornak. Már akkor sejtettük, hogy színvonalban nehéz lesz felülmúlni. Nem is sikerült. Az úgynevezett polgári kabarészerző jelenetei több korszerűséget hordoztak, és legalább sűrűbben ingereltek nevetésre, mint a nagy ráfordítással, a szellemi és anyagi erők összpontosításával létrehozott évbúcsúztató műsor. úgy tetszett, a televízió feladata a társadalmilag fontos mondanivalót hordozó, a mindennapi életünk fonákságait tollhegyre — kameravégre tűző kabaré elképzeléseit, és visszakanyarodott az operetthez, mintha valóban semmi másra nem vágynánk, csupán önmagunkat is megtévesztő elandalodásra. Visszahoztak olyan szereplőket, akiknek jelenléte eleve meghatározta a fő irányt, ők pedig ugyanazt nyújtották, amit évtizedek alatt megszoktunk tőlük. (Minek is törekedjenek másra, ha ez is megfelel.) Nézzük közelebbről, részletesebben. Kétségtelenül színes, változatos, élvezetes volt a Vértes Éva által elegánsan vezetett női Parabola. Élveztük humorát, önkritikus derűjét, ötleteit, amelyekbe a játékosság éppúgy belefért, mint a félig tréfás , félig komoly közölnivaló. A baj csak ott volt, hogy nem sokkal utána következett a Szuperbola, amely óhatatlanul sok hasonlóságot tartalmazott, hiszen mindkét műsor alapja felvételek bejátszása, és azok sikerültebb, kevésbé sikerültebb kommentálása. Kissé össze is folyt a néző tudatában, hogy melyik részletet látta a nőiben és melyiket a szuperben. Az utóbbi kitűnő alapötletre építkezett: felbocsátanak egy magyar műholdat, amely az MTV műsorát sugározza szerte a világba, s a tőkés országokban riadalom támad, az ideológiai fellazítás veszélyétől félnek. Aztán ama bizonyos műhold fellövésével a puskapor is elfogyott. Kétségtelen, hogy igen csinos nők választékos idomaiban gyönyörködhettünk, valóságos világparádét állítottak össze ... szóval tudják, miről van szó. De ugyanez megvolt tavaly, tavalyelőtt, ha nem is éppen az a popsi, de attól nem sokban különböző. Még ezzel is megbékélnénk, de ilyen esetben minek kell hozzá szöveget mondani. Mutogassák a képeket mindenféle szögből fotózva, a megjegyzéseket mi magunk is hozzá tehetjük. A Kérem a következőt! Szesz-vész című része valamelyest a sikeres sorozatok sorsára emlékeztetett. Arra célzunk, hogy bizonyos, népszerűvé váló történeteket megkísérelnek folytatni. Legtöbbször nem válik be az újjászületés, ahogyan dr. Bubó sem volt a régi. Amit a legtöbben és a legnagyobb érdeklődéssel vártunk: Hofi Géza műsora. Ritka vendég lévén a tévében, tudjuk, hogy egész évben gyűjtögetheti mondandóját, s legalább évente egyszer megcsillogtatja előttünk a közéleti humor gyöngyszemeit. Nos, ezúttal a nézők millióinak tapsvihara alighanem mérsékeltebben üdvözölte a produkciót. S hogy mit kifogásolhatunk legfőképpen? Azt, hogy Hofi a szesztestvér alakjában — ellentétben korábbi műsorával — nem öltött határozott arcot. Ha pontosabban tudjuk, hogy egy iszákos munkásemberről, avagy egy alkoholista értelmiségiről van szó, másképpen szól hozzánk a humora. Ebben az esetben viszont úgy éreztük, bele-belecsíp egy-egy témába, de csupán ötletszerűen. Hiányzott az a váz, amelyet korábban a diliház vagy a szálló-, illetve bádogosműhely adott. Világosabbá tette, hogy milyen alapról mond véleményt. Kitűnőek voltak a különféle maszkok, persze, leginkább azok számára, akik a megszemélyesített énekeseket-előadókat jól ismerik. Aki e körön kívül maradt, csupán a maszkmester bravúrját élvezhette. Miénk a szilveszter! — adta tudtul országnak-világnak a mintegy százperces összeállítás. Amely — ahogyan értesülhettünk róla — külön e célra alakult munkaközösség szerkesztésében született. A káprázatos díszletépítmény sejttette, hogy ahol ennyit adnak a külcsínre, ott valami huncutság történhet a tartalommal. Ügy is lett. Az óévbúcsúztató műsor befejező tömbje a zenés-táncos látványosságok szellemében készült, nélkülözte a szöveges, méghozzá a szöveges közéleti humort. Pedig akadt volna kifiguráznivaló, éppen elég. De a máskor tündöklő szerzők szereplői is, mintha önmagukba belefáradtak volna. Említhetjük például a Markos—Nádas—Boncz hármas, amely sokszor volt már csodákra képes. Amit most nyújtottak, az nem érte el korábbi produkcióik fergeteges sikerét, azonban így is jobb volt az esti átlagnál. King’s Singers-paródiájuk járt azt élen, de kellemes időtöltésnek bizonyult a többi karikatúrájuk is. A hazai kabaré „alaphőse” Hacsek és Sajó, mint tudjuk, számtalan alakban tér viszsza. Gondoljunk csak hirtelenében Jenőre és Lujzára, a Mitisíra hogyishívják vagy Tábori Nóra és Máhé Erzsi kettősre. Ebben az adásban a pesti ősember — Haumann Péter — beszélgetett valakivel — Incze József alakításában. Ebben a jelenetben sem győztük számlálni a kínálkozó, ám kihasználatlanul maradt ötleteket. Az operettegyveleg, a szólistát körülvevő hölgykoszorúval, különösen időszerűtlennek hatott. Jobban élveztük volna a Győri Balett előadását, ha darabjuknak legalább címet adtak volna. Ennek hiányában csupán találgathattuk, miről is mesélt a történet. Negatív meglepetést hozott a Bárdy— Melis-kettős. Különben is szánandó figura, ha idősödő férfiak énekelnek a nőkről, ha csak nem karikírozás szándékával. Itt erről szó sem volt. S hogy a jelenet szövegét is jellemezzük, megjegyeztünk két sort belőle: „...folytatódik egy elegáns (?) hotelbe, kombinécska hull a fotelbe. ..” Ez a kiragadott részlet, sok mindent elárul... Kínosan feszengtünk, amikor a színpadra felsorakoztatott sportolóknak produkálniuk kellett magukat. Már az egykét mondatos visszaadása is nehézkesnek mutatkozott, de ez sem volt elég: még énekeltették is őket. Papp Lászlónak valaki azt a szöveget írta, hogy így beszéljen Kabos Lászlóval: behúzok neked egyet, olyat, hogy még az unokád is dadogni fog. Ja, ha ez a humor, bocsánatot kérek. Aztán megjelent még a színpadon Kun Zsuzsa és Orosz Adél, a hazai balettművészet két klasszikusa. Bohócnak öltöztek, ám végül másodpercnyi szerep jutott nekik, ami miatt kár volt odafáradniuk. Bodrogi és Kabos felelevenített sok-sok szakállas viccet, ők mindenesetre harsányan derültek rajtuk — és ez már nyereség. Gálvölgyi János és Kern András színészkollégáik hangján olvastak fel a telefonkönyvből, igen tehetségesen. Ha mégis rangsorolhatnánk, ebben az esetben Gálvölgyié volna a pálma. Ungár Anikó szexepiles bűvész-számokat mutatott be, még egy ellustult gepárdot is produkált a színpadra. Aztán ismét zene, tánc, operettegyveleg (régi dallamok új szövegekkel), majd Kálmán György az 1985-ös esztendő megszemélyesítőjeként elbúcsúzott tőlünk. Szerettünk volna jókat nevetni, derülni. Elvégre igen sokan fáradtan, nyúzottan, kedvetlenül ültek készülékük elé, s azt várták, hogy az illetékesek vidítsák fel őket. Lehet, hogy ez a fajta szórakoztatás is képes valakit jókedvre hangolni. A többség azonban mást várt. Tréfákat, izgalmas szövegeket, amelyekről sokáig lehet beszélni. Ezúttal a lelkesedés elmaradt, s a színvonalra talán legjellemzőbb az óvodásjelenet volt. Bizony, valahol azon a tájon rekedtünk meg, s még az általánosig sem sikerült eljutnunk ... L. SZABAD FÖLD .