Szabad Föld, 1986. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-06 / 49. szám
12 SZABAD FÖLD Jobb későn, mint soha? A Jobb későn, mint soha a legközismertebb szólásmondásaink egyike. Kérdőjeles formában azonban nemigen szoktuk hangoztatni. Az ártatlanság bizonyítása című angol filmben sem teszi fel ezt a kérdést senki, de jó okunk van gyanítani, hogy doktor Artur Calgary a paleontológia, azaz az őslénytani kutatás elismert szaktekintélye gondolhatott magában valami hasonlót, amikor elhagyta Devon partjait, amelyet — akkor már-már kénytelen-kelletlen, be kellett látnia — későn keresett fel. Jobb lett volna inkább soha ... Habár, ki tudja?... Hiszen, ha a jámbor, kötelességtudó tudós nem szánja rá magát, hogy visszaszármaztatja a Devonban lakó Jack Argyle-nek, egy autóstoppos fiatalembernek, a kocsijában felejtett noteszét, nincs krimi. Még pontosabban: a mozinéző szegényebb lesz egy újabb Agatha Christiemegfilmesítéssel. (Hogy mennyivel szegényebb, még majd rátérek.) Itt nem is az a baj, hogy Calgary professzor szinte példátlan becsületességgel Amerikából hozza vissza jogos tulajdonosának a noteszt, annak délnyugat-angliai otthonába — ez igazán dicsérni való cselekedett, hanem az, hogy ezt két év késedelemmel teszi. Igaz, elháríthatatlan akadályra hivatkozhat: közbejött egy kétéves sarkvidéki expedíciója. De szinte már másnap elindult Devon felé. (Eszünkbe ne jusson magunkban feltenni a kérdést: nem lett-e volna gyorsabb, egyszerűbb és olcsóbb postán feladni a kis zsebnoteszt? Krimikben nem szokás efféle keresztkérdésekkel előhuzakodni!) Csak hát az eltelt két esztendő óta nagy dolgok fordultak elő az Argyle család életében. (Cudar egy élet, annyi bizonyos.) A notesztulajdonos Jacket ugyanis ez idő alatt anyagyilkosság címén halálra ítélték és már fel is kötötték. Az egészben azonban az a „legkínosabb”, hogy amiatt bizonyították rá Jack-re a gyilkosságot, mert annak elkövetési időpontjára nem tudott semmiféle elfogadható alibit felhozni. Ha akkor jelentkezett volna a notesszel doktor Calgary, napnál fényesebben derül ki Jack ártatlansága, hiszen a doktor szavahihetően igazolhatta volna, hogy pontosan akkor, amikor a gyilkosságot elkövették, a fiú az ő autójába kéredzkedett és vele utazott. Tehát a borzalmas tetthelynek még a környékén sem járt. Mondta, mondogatta ugyan ezt Jack, de ugyan ki hitt neki? Az ártatlanul elítélt áldozatot már nem lehet feltámasztani, de nagyon is elevenen él a kérdés: akkor hát ki gyilkolta meg a ház úrnőjét? És miért? Az mindenképpen bizonyosnak látszik, hogyvolt is egy ilyen című magyar bűnügyi film) a gyilkos a házban van. De mivel a házban szép számmal vannak, s — mivel természetesen a film visszapergeti a gyilkosság körüli időben és az azóta eltelt hónapokban lezajlott főbb eseményeket — apránként kitudódik, hogy mindegyiküknek lehetett indítóoka a gyilkosságra. És ezzel együtt arra, hogy ennek elkövetését Jack-re terelje. Ha nem jön Calgary, az igazság örökre kiderítetlen marad. A professzorban persze feltámad a bűntudat. Nekiáll, hogy kinyomozza a gyilkosság való okait, körülményeit és tettesét. Eléggé magára marad, mivel a rendőrségben nem nagyon lel segítőtársra. Nem is csoda, hiszen a hamis útra terelődött nyomozás a rendőrség lelkén is szárad, s nem kellemes ezzel szembenézni. Következésképp az illetékes rendőrfelügyelő ott akadályozza Calgaryt a történtek felülvizsgálatában, ahol csak tudja. A kiindulópont és az alaphelyzet, ahonnan a bűnügy felderítése elindul, Agatha Christie legjobb ötletei közé tartozik. Nagyon alkalmas kíváncsiságunk felajzására. Ám fokozott várakozásunk lassanként átfordul csendes érdektelenségbe. Valahogy túlbonyolítottnak találjuk azt a kizárásos alapon folyó bekerítési hadműveletet, amellyel Calgary a kétszeres gyilkos személye felé közeledik. Mindeközben két újabb hullával gyarapszik a családi veszteséglista. Kicsit borsos tehát az ára a gyilkos leleplezésének. Calgary nem is látszik túlságosan elégedettnek kitartó akciója eredményével. Hanem a néző még kellően kitartónak sem bizonyul, mindinkább kívül kerül a családi szennyest kiteregető akción. Ebben meghatározó része van az egyébként általában roppant színes és jellegzetes alakításokat produkáló Donald Sutherland ezúttal szürke, sőt álmatag játékának Calgary szerepében. A gyakori mozilátogatók fülében jól csengő nevű színészek — Faye Dunaway, Sarah Miles, Christopher Plummer — kaptak fontos feladatot Desmond Davis rendezőtől, hogy minél változatosabb és sokarcúbb legyen a bűnügyben részt vevők emberi skálája. Hogy, hogy nem, mégis egybeolvad az ördögi körtánc a szemünk előtt. Desmond Davis különben is nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy a fojtott és ködös történetnek megfelelően fojtott és ködös légkör vegye körül ezt a körtáncot. Pontosan olyan, amilyen Agatha Christie-t is körülvette, amikor ezt a történetet kitalálta és megírta. Ezért Alexander Stuart forgatókönyvíróval együtt a forgatás helyszínéül azt a helységet, Devont választották, ahol a regény megszületett. Billy Williams operatőr is Devon ködébe burkolta be a krimi környezetét. Mindezek az árnyalatok azonban csak eleinte határozták meg a cselekmény nyomasztó és baljós hangulatát, később már nem hatottak ránk. Mert egy film hangulata csak részben múlik a külsőségeken. Igazi meghatározója a történet. Sas György DÁVID-NAPI LEGÉNYJÁTÉK A jeles napokhoz fűződő hagyományokat, szokásokat illetően nyugodtan mondhatjuk, hogy a hagyományoknak és szokásoknak egyik legszebb, legelevenebb, legszínesebb sorozata éppen az ünnepkörökhöz kapcsolódik. E szokások némelyike az egyházi ünnepekhez és azok szelleméhez igazodik, mások ősibb, kereszténység előtti sajátosságokat tartalmaznak, részben vallási, részben társadalmi vonatkozású eszmeiséggel. Békés megye hagyományos népszokásait vizsgálva, érdemes felfigyelnünk egyre: a Dávid-napi legényjátékra, mely több szempontból is figyelmet érdemel. Egyik jellegzetes vonása az, hogy nem egyházi ünnephez, hanem társadalmi mozzanathoz fűződik. A másik figyelemreméltó tény pedig az, hogy míg az általánosan ismert szokások jobbára zárt településeken terjedtek el, ez a szokás — ismereteink szerint — inkább a tanyavilágban élt. És az is jellegzetessége, hogy megyénk olyan területein találkozunk vele, ahol — más nemzetiségek mellett — szlovákok is élnek. A Dávid-napi játékban elsősorban a cselédség vett részt, a kisbérestül az öregbéresig, néhol bekapcsolódtak a betyárok, hónapszámosok és a gazdalegények is. A játéknak ezt a társadalmi bázisát az magyarázza, hogy Dávid napja december 30-án van, és ez volt az éves béresek szabadító napja. Jobban mondva: újévkor telt volna le a szolgálat ideje, de már az előző napot is ünnepléssel töltötték. A gazdák ilyenkor különböző módon viselkedtek cselédeikkel. Aki becsülte a cselédjét, az igyekezett kedvében járni, hogy meghosszabbítsák a szerződést a következő évre is, aki pedig nem volt megelégedve, hagyta, hogy bérese a szerződés lejártával új gazdát keressen. De nemcsak a gazdák, a cselédek is különböző módon viselkedtek munkaadóikkal. Ezt bizonyítja az a rövid leírás is, amelyet Békéscsaba monográfiájában olvashatunk Dr. Rell Lajos tollából: „Csabán kb. a 80-as évekig (1880!) a cselédek kutyabőrből készített dobbal és egy öt hosszú fűzfakürttel bejöttek a tanyáról a családjukhoz, s dob- és kürtszóval adtak kifejezést örömüknek, hogy letelt a szolgálat ideje. Kalapjukat tökmaggal varrták körül, cifrázták ki. A rossz gazdát ilyenkor meg is verték a béresek. Sztróka György főszolgabíró tiltotta meg ezt a sok zenebonával járó felvonulást. ” A játék megszervezése nem igényelt különösebb előkészületeket Valamilyen alkalmi esti beszélgetésen (vecserkázáson) kiszemelték azt a tanyát, amely duhajkodásuk színhelye lesz. Évről évre más és más tanyát vettek igénybe, feltétel mindössze annyi volt, hogy legyen egy jó nagy szoba, ahova húszan-harmincan is beférnek, és legyen a tanyának olyan férfiembere, aki alkalmas a játék vezetésére. Dávid napján aztán három-négy legény elindult naplemente táján a kijelölt tanyába, hogy előkészítsék. Kivitték a felesleges bútorokat, és megfelelő mennyiségű ülőalkalmatosságot raktak be a szobába. Mikor ez megvolt, előszedték a különböző zajkeltő eszközöket: kolompot, csengőt, karikás ostort, és mikor bealkonyodott, kimentek a tanya udvarára, és éktelen lármát csaptak. Néhány percnyi zajongás után egy kocsi-átvetőkötéllel felszerelkezve elindultak „do psej riti pre miadu” (a kutya fenekébe menyasszonyért). A játék e részének ezt a drasztikus elnevezését magának a menetnek a sorsa indokolja, melynek sok nehézségen kellett „átpréselnie” magát, míg céljához ért. A néhány legény megindult tehát a legközelebbi tanya felé. Útközben a menetvezető karikásával durrogtatott, a többiek pedig kolompoltak. Mikor a tanyába értek, az ott talált férfinépet a kötélre hurkolták, és a kolomposok vezetésével árkon-bokron keresztül húzták őket a következő tanyáig. Ott ismét kötélre fűzték a férfiakat, és növekvő lármával folytatták útjukat, míg csak be nem járták a körzetükhöz tartozó összes tanyát. A vezetők arra törekedtek, hogy a kötélre fűzött menetnek minél több szenvedést, kellemetlenséget okozzanak. Pocsolyákon, trágyadombon, gödrökön, bozótoson vezették őket keresztül-kasul, és ha a gyengébbje nem bírta az iramot és elbukott, a vezető karikása máris csattant rajta. A játéknak ez a formája és kemény volta talán a török idők kegyetlenkedéseinek az emlékét őrzi, amikor olyan sok-sok magyart hurcoltak el rabszíjra fűzve ... " Hosszú-hosszú kanyargások után, kifáradva érkeztek vissza a tanyába, ahonnan elindultak. Ide érkeztek a menyasszonyért. A vezetők leoldották a kötélről a rabokat, és a szobába hajtották őket, ahol előkészítették a menyasszonyt. Legényjátékról lévén szó, természetes, hogy a menyasszony is férfi volt. Menyasszonyi koszorúnak fél tököt faragtak ki, rongyos női ruhát adtak a legényre, és a vőlegényt is hasonlóan ócska ruhába öltöztették fel. Papotis öltöztettek, öreg, fekete szürke. Ezután a vezető — mint násznagy — elbúcsúztatta a menyasszonyt a szüleitől, miközben az jó hangosan sírt. A fiatal pár ezután a pap elé járult, aki keresetlen (de itt nem idézhető!) szavakkal áldását adta frigyükre. • A szertartás befejeztével elkezdődött a tánc. A zene természetesen citerazene volt. Egy vagy több citerás rázendített egy lassú csárdásra. A vezető és két segítségének felügyelete mellett mindenkinek táncolnia kellett. Akinek nem volt párja, azt a vezető és beosztottjai korbáccsal vagy törülközőbe tekert krumplival ütlegelték. Kezükben meg nem állt a fenyítőeszköz, hiszen eleve úgy szervezték meg a táncot, hogy a táncosok szá- ■ ma páratlan legyen ... A tánc üteme egyre gyorsult, és amikor már nagyon lihegtek, pihenő következett. Ilyenkor különféle társasjátékot játszottak (szembekötést, dinnyelopást, ujjhúzást stb.), majd újra tánc következett, rá újra játék, és így ment ez mindaddig, míg reggelfelé az öregbéres oda nem szólt, hogy most már menjenek haza. A hazaindítás méltó volt az egész alkalom szilajságá■hoz: a vezetők korbácsot ragadtak, és addig verték a legényeket, míg csak egy is volt a szobában. Azt mondják, hogy semmi sem volt ez ahhoz képest, amit egész életükben mint cselédek elszenvedtek. És azt is mondják, hogy nagyon lenézték volna azt a legényt, aki Dávid napján bemenekült volna a faluba. Beck Zoltán 1986. DECEMBER 5 FAZEKASGONDOKRÓL KARCAGON Karcag büszkeségének, az agyag varázslójának, Kántor Sándor Kossuth-díjas népművésznek otthonában vagyunk. Sándor bácsi — lévén már úgynevezett „pátriárkás korban”, hisz túl van a kilencvenen — inkább már csak művészeti sugalmazója a Kántorműhely tevékenységének. A mindennapi dolgokkal már veje, Kun Gazda Ferenc bajlódik. — Bajlódik? — nézünk össze a hatvanas létére is jó mozgású emberrel. — Van, ami nehezebb mostanában? Tartózkodó halksággal mondja: — Drágult az energia. A villanyáram, mert elektromos kemencében égetünk. De a fa is, az olaj is, a festékalapanyagok is. Az átvételi árak mozdulatlanok. Ha ezt lezsűrizik — emel föl egy hamutartót —, megállapítják a fogyasztói árát. Abban benne van az anyag, a rezsi, a munkabér. Mivel öt évig él ez a zsűriszám, öt év múlva is ugyanannyit kapunk a hamutartóért. A végén már ráfizetünk arra, hogy csináljuk. — No de az export... — Igaz, volt időszak, amikor pezsgett az érdeklődés. Lejött ide mondjuk egy müncheni cég embere, hogy ebből abból annyit csináljunk. Most szinte hiába kínálják. Legföljebb, ha bejön hozzánk egy-egy turista, hogy vegyen valamit. A szövetkezeten keresztül az idén nem exportáltunk. Pedig korábban eljutottak a készítményeink Japánba, Kanadába, Franciaországba, az NSZK-ba, Hollandiába ... a világ sok tájára. Szétnézünk a szerény méretei ellenére is az égetésre vagy éppen szállításra váró darabok dús változatosságát kínáló műhelyen. A gonddal őrzött fazekas-népművészhagyomány nyomait éppúgy látjuk a tárgyakon, mint a formai újítás bizonyos jegyeit. — Lehet, hogy a változó idők módosították a vásárlók igényeit is? Kun Gazda Ferenc bizonytalanul biccent a kérdésre: — Kaptunk mostanában mintakollekció-megrendelést. A japánok nagyszerűek az úgynevezett „ikebana” virágelhelyezésben. Nevelnek húsz-harminc centis mini fákat is. Ezek tárolására szeretnének valami cserepet terveztetni. Készítünk a növények megküldött fotói alapján néhány mintát. Ha megtetszik nekik, tehet, hogy rendelnek majd belőlük. Olyan arcú fiatal férfi lép a műhelybe, mint aminőnek a pusztai pásztorokat szokták festeni az alföldi piktorok. Tóth János, huszonnyolc éves egykori hivatásos labdarúgó és gépszerelő. Kun Gazda mester veje, aki beleszerelmesedett nemcsak a feleségébe, de a fazekasszakmába is. — Családunk három tagja dolgozik most jobbára a műhelyben — így az após. — A lányom, János meg én. — Nem tolonganak a fiatalok, hogy kitanulják ezt a szép mesterséget? Sóhajtásnyi szomorúság van a hangjában: — Az elmúlt negyven évben felszabadult Kántor bácsi keze alatt vagy tizenöt-húsz tanuló. De most nem olyan kapós az ilyesmi, hogy utánpótlásra kéne gondolnunk. Amellett félő, hogy ez a hivatás is teljesen elnőiesedik. Pedig van a munkának olyan fizikai része, ami már nehéz a gyöngébb nemnek. A díszítés, a karcolás, a festés az megy, de egy nagyobb padlóvázéhoz bizony már férfierő kell. Papíron már Kun Gazda Ferenc is nyugdíjas. De azért maradt a szövetkezetben. Még mindig nem aludt ki benne a tűz, mely arra készteti, hogy időnként összemosolyogjon a nemes vonalú butéliákkal és a derűs ábrázatú Miska-kancsókkal..