Szabad Föld, 1989. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-24 / 8. szám
10 SZABAD FÖLD 1989. FEBRUÁR 24. Mi történt Cigándon másfél év alatt? Éppen egy esztendeje jelent meg lapunkban a „Mit mutat a cigándi téesz példája?” című riport. Ebben egy — akkor még — országosan is egyedülálló eseményről tudósítottunk: csődeljárást indítottak egy borsodi termelőszövetkezet ellen. 1987 nyarán ez a lépés még úttörő művelete volt egy irdatlan veszteséghegy keserves ellapátolásának. Mert ezt a bodrogközi közös gazdaságot egymás után hétszer szanálták, ennek ellenére a felszámolás idején a hitelezők követelése csaknem kétszázmillió forintra rúgott. Cigánd ügye elrettentő példa lett, és tulajdonképpen az ma is. Hiszen csak Borsod-Abaúj- Zemplén megyében több mint húsz közös gazdaság került hasonlóan nyomorúságos helyzetbe. Sőt, ennél rosszabbá! Mert a cigándi téesz jogutód nélküli felszámolását — ami azt jelenti, hogy az utána alakult cég adósság nélkül, tiszta lappal indul — még egyszer megismételni már nem lehet. A követelések elengedése, semmissé tétele egyszeri „játék” volt, erre ma már nincs pénz. A megyében bármely ezután bekövetkező mezőgazdasági krach kimenetele a cigándinál már jóval kétségesebb lesz. (Legfrissebb példa erre a Cigánddal szomszédos ricsei termelőszövetkezet, amelynek sorsáról szintén tudósítunk majd.) Pedig annak idején Cigándon sem követték egymást az események zökkenők nélkül. A hónapokig tartó felszámolási huzavona alatt minden bizonytalan volt. Legfőképpen az, hol kapnak majd az emberek munkát? Hiszen ebben a Bodrog és Tisza közé ékelt, három és fél ezer lakosú faluban az emberek többsége a téeszben dolgozott. A Bodrogköznek ezen a vidékén a földművelésen kívül szinte semmilyen más megélhetési lehetőség nincs. És a csődeljárás megkezdése után több mint hétszáz embernek — tagnak és alkalmazottnak — mondtak fel, akiknek akkor egyedüli pénzforrásuk a munkanélküli-segély volt. Ráadásul a téeszt éppen akkor számolták fel, amikor a lakosság nagy része fülig adósodott! Cigándon a hetvenes években jégverés tette pocsékká a házak tetejét, 1980-ban elárasztotta őket a bodrogközi árok, a belvíz. Több száz lakást kellett OTP-hitellel felújítani és újjáépíteni, s a családok által felvett kölcsönök összege meghaladta a hatvanmillió forintot. A munkanélküliség réme mellé sorakoztak a gyötrő kérdések: mi lesz a téeszvagyonnal? A termőfölddel? Kivált a tagok földjével. (A négyezer hétszáz hektárnak több mint a fele tagi tulajdonban volt.) Mi történik azzal a négyszáz valahány nyugdíjassal, akikről a téesz gondoskodott? Vállalkozzunk! Tavalyi cikkünknek már biztató híre volt: az egykori téesz romjain „Tisza szakszövetkezet” néven új cég alakult. Elnökének a falu, egyöntetű szavazással, a cigándi születésű Németh Károlyt választotta. Németh Károly hosszú évekig vezette a szomszédos aranyosapáti termelőszövetkezetet, és megválasztása után jó fél évig még kettős funkcióban dolgozott. Szabolcsi tisztségéről tavaly májusban mondott le, és végleg hazatért szülőfalujába. Rövid távú célkitűzései szerint szakszövetkezeti kezelésbe kell venni az állami és tagi tulajdonú földeket, megvásárolni a „maradék" téeszvagyont (a szakemberek harmincmilliós forgalmi értékre becsülték az épületeket, gépeket, miegyebeket), s a szakszövetkezeti tagok toborzásával egy időben hozzálátni a termőföld megműveléséhez. Az örömbe ekkor cseppent az első (ám nem az utolsó) üröm. Mert szakszövetkezeti tagként kétszáz, legfeljebb kétszázötven emberre lesz szükség, ez a forma ugyanis nem bír el nagyobb létszámot. Ez pedig mindössze a harmada annak a stábnak, amelyet korábban a téesz foglalkoztatott. Mi lesz a többiekkel? A választ az új gazdálkodási forma adta: vállalkozzanak! Ez a vállalkozás a bérleti jogviszonyon alapul. Akár a föld megműveléséről van szó, akár az állattartásról. Egy-egy család tíz-tizenöt hektárt is bérelhet, szakcsoportba tömörülve akár százat is. A műveléshez szükséges eszközöket — vetőmagot, gépeket, műtrágyát stb. — a szakszövetkezet biztosítja. Ugyanez érvényes az állattartásra, amelyben a bodrogközi földek rossz minősége miatt az új elnök jóval több ,,üzletet" látott, mint a növénytermesztésben. A liba-, baromfi- és sertésnevelés, szarvasmarhatartás, juhászat — mind-mind kihelyezett vállalkozásban történik. A vállalkozók tevékenységét a szakszövetkezet fogja össze. Szerződést kötnek a jelentkezőkkel, és az eszközökön kívül (állomány, táp, takarmány, épület stb.) gondoskodnak az értékesítésről is. A falu megbolydult. Ki kerül vajon a „pikszisbe”, és ki marad ki? És jött a következő ürömcsepp: a vállalkozáshoz nemcsak erő, elszántság, egészség kell, hanem hitel is. Sőt, legfőképpen az Németh Károly tavalyi beszélgetésünkkor el-, mondta: megérti a kételyeket, az emberek bizalmatlanságát. Hogy nehezen akarják elhinni, lesz elegendő táp, takarmány, állatállomány, lesznek jó gépek. Mert a cigándiakból a közös gazdaság elmúlt évtizedekre jellemző munkamorálja sikeresen kiölte a gazdálkodási szellemet. A téeszesítés idején még azt is megszabták, hány állatot tarthatnak a háztájiban, most pedig kezdjenek mindent élőtről. Üres kézzel, eladósodva, a rossz, belvizes földeken, hit és remény nélkül... Hit és remény nélkül? Erre a kérdésre Németh Károly válasza az volt: ha lesz hit, lesz hitel is. Mert az nem érv, hogy nincs indulótőke, a falu eladósodott. A takarékszövekezetben jelenleg is több mint ötvenmillió forint fekszik. ..Alvótőke", amit mozgósítani lehet. Mezőgazdasági hitelt pedig kapnak az emberek, és bűn volna nem kihasználni a félmillió forintos adókedvezményt... Belépés: csak kölcsönnel? Keserves kezdeti lépések voltak ezek, de később úgy tűnt, megoldódnak a problémák. Tavaly őszszel már újabb fejleményekről számolt be a szakszövetkezet elnöke. Sikerült viszonylag kedvezményes áron, tizennyolc és fél millió forintért megvásárolni a téesz korábban harmincmillió forintra becsült vagyonát. Az árkedvezményt azzal a feltétellel kapták, hogy gondoskodnak a termelőszövetkezeti nyugdíjasokról. Szakszövetkezeti kezelésbe vették az állami és tagi tulajdonú földeket, és körülbelül száz emberrel hozzáláttak a termeléshez. Ez sem ment simán. Mármint a tagi földek átvétele. Néhányan mondogatni kezdték: miniszteri engedéllyel visszaszerzik a „jussukat". Ám a felszámolás szabálya és sorrendisége szerint a földet először föl kell ajánlani egy szocialista gazdálkodó szervezetnek. Ha az nem tart rá igényt (vagy képtelen a művelésre), csak akkor lehet szó a föld viszszakéréséről. A szakszövetkezet viszont a földre igényt tartott, és semmi jel nem mutatott arra, hogy a művelésnek ne tudjon eleget tenni. Majd következett a „csata" második menete. Tavaly nyáron az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal bevezette az újrakezdési támogatást. (Ma már ez országos, de elsőként Borsod és Szabolcs-Szatmár megye kapta.) Az újrakezdési kölcsön összege 300 ezer forint, amelyhez az igénylő — ha megfelel a feltételeknek — tízéves visszafizetéssel, kamatmentesen jut hozzá. Nos, a feltételeknek (meghosszabbított felmondási idő, illetve munkanélküli-segélyben való részesülés) a volt téeszdolgozók többsége Cigándon megfelelt. Ebből kívánt — az ön- és közérdekeket egyeztetve — a Tisza szakszövetkezet tőkét kovácsolni a továbblépéshez. Szakszövetkezeti tag csak az lehet, aki felveszi ezt a bizonyos kölcsönt. Ez a 300 ezer forint a vagyoni hozzájárulása, a „belépési nyilatkozata". A törlesztést és a kezességet a szakszövetkezet magára vállalja, ésmeglévő vagyonával, mint jelzáloggal, kezeskedik a hitel visszafizetéséért. A vezetőség úgy kalkulált, ha a kétszáz-kétszázötvenre tervezett taglétszámból mindenki felveszi a kölcsönt, akkor ezt a hatvan-hetven millió forintot (más forrásokból szerzett hitelekkel együtt) a sürgős és nélkülözhetetlen fejlesztésekre fordíthatják. Azokból pedig volt bőven. Mindenekelőtt egy takarmánykeverő üzem építése volt fontos, mert enélkül az állattartás itt, a „világ végén” költséges és ráfizetéses. Egy saját takarmánykeverő üzemmel a szakszövetkezet monopolhelyzetet teremthet magának a Bodrogközben. A baromfikeltetők, szárítóberendezések, új állattartó telepek is nélkülözhetetlenek. Miért vonakodtak az emberek ? Ennek az „állásfoglalásnak" a közzététele majdnem akkora vihart kavart Cigándon, mint korábban a téesz felszámolása. Több tucat jelentkező rögtön akadt ugyan, ám a falusiak egy része ismét becsapva érezte magát. Micsoda dolog ez, mondogatták, hogy most is „kauciót" várnak el tőlünk" A hatvanas években, a belépéskor földet, lovat, szekeret kellett adni, és lám mi lett az eredménye?! Tovább rontotta a hangulatot, hogy az első vállalkozók, nevezzük így, az „első fecskék" röpte nem volt ám mindenkinél egyenes ívű. Volt, akinek a jég verte el a libáit, másutt a csirkeállomány hullott el, vagy nem érte el a leadás előtti kívánt súlyt, és elmaradt a tervezett haszon. A leglátványosabban az a tanácsi dolgozó bukott meg, aki elsőként vállalkozott tejelő tehenészetre, és tele tüskékkel, végleg visszalépett az üzlettől. Néhány hónap, néhány baromfiturnus alatt eldőlni látszott, ki marad talpon, és ki nem. Ki bírja az éjszakázást, ki ért az állatokhoz, ki mozgósíthatja — mellőzve a fizetett alkalmazottakat — a családtagjait. Minthogy kiderült az is, nemcsak az emberek nem egyformák, hanem az állattartásra használt épületek állapota, higiéniai viszonyai sem azok. A faluban megindult a szóbeszéd, hogy a vezetőség tagjai „felosztották egymás között a terepet", és a vállalkozás többnyire azoknak jár sikerrel, akik közel vannak a „tűzhöz”. Az egyik sikeres „csirkéző" fiatalember (aki egyébként alapító tagja a szakszövetkezetnek, és a cégnél szállítási vezető) minderről így vélekedett: — Lehet itt rágalmazni bárkit, a rossz tápban, épületben, gyenge állományban keresni a hibát. Egy a lényeg. Az emberekbe annyira beleidegződött a trehányság, hogy még önmagukat is becsapják. Nem etetnek, itatnak, almoznak idejében és rendesen. Az elhullott állatokat elássák, letagadják még egymás előtt is. Az állomány egy részét kilopják az istállóból, és feketén eladják. A legnagyobb a lazaság ott, ahol fizetett alkalmazott dolgozik, szakértelem nélkül. Nekünk van ugyan emberünk havi ötezerért, de a munka vastagját magunk csináljuk. Pedig az a másfél hónap, amíg a nevelt csirke kikerül az istállóból, rengeteg vesződséggel jár. Visszahallottam már én is: a futkosás, az állandó talponlét majd a munkámban bosszulja meg magát. Ha a szállításért vagyok felelős, ne csirkézzek, hanem teljes emberként dolgozzak a fizetésemért! Olyan „igazság” ez, tudja, aminek az alapja a tehetetlenség és irigység. A Tisza szakszövetkezetnek mindössze egyéves a múltja. A stáb összeállt, 240 tagjuk, 35 alkalmazottjuk van, és gondoskodnak 423 nyugdíjasról. Küldöttgyűlésüket január végén tartották, ahol a zsúfolásig megtelt harisnyaüzemben — mert a nyugdíjasok is kivétel nélkül eljöttek — több mint ötszáz résztvevőnek számolt be Németh Károly az elmúlt év eredményeiről. Ami nagyon nehéz volt, de: a beművelt földek néhány termény kivételével jó átlagtermést hoztak. Ami a földbérletet illeti, megtört a jég: tavaly harmincnyolcan vállalkoztak a bérleti művelésre. És ez a félezer hektárnyi bérlemény több mint kétmillió forint árbevételt hozott a szakszövetkezetnek. Ám az elmúlt évben az állattenyésztés ment át a legnagyobb, mondhatni „forradalmi” változáson. Sikerült minden állatfaj tartását háztájiban, illetve vállalkozásban megszervezni. A csirkenevelésre jelentkező huszonhét embernek 1 millió 220 ezer forintot fizetett ki a szakszövetkezet. A libatartáshoz harmincegyen fogtak hozzá, eredményük 3 és fél millió forint volt. Több mint 1 millió forint értékű terméket vásárolt fel a háztáji és tagi gazdaságokból is a szakszövetkezet. Nem mentek „csődbe”, sőt! Pénzgazdálkodásuk annak ellenére kiegyensúlyozott volt, hogy kezdetben rengeteg beszerzési-vásárlási akadállyal kellett megküzdeniük. Cigánd neve sehol nem csengett jól. A kereskedelmi és partnervállalatok már a szó hallatán bezárták előttük az ajtót. Az első időszakban csak úgy tudtak „létezni”, tárgyalni, hogy állandóan fedezetigazolást hordtak magukkal. „Hála a sajtónak is" — mondhatta volna, beszámolójában pillanatnyi szünetet tartva — Németh Károly. De nem mondta. Ehelyett azzal folytatta, ez már a múlté. A számok (még akkor is, ha sokan nem hisznek a bizonyító erejükben) életerejüket, talpra állásukat igazolják. 1988-ban a Tisza szakszövetkezet 137 millió 853 ezer forint árbevételt produkált. Mindezt összesen száz emberrel. Mérleg szerinti eredményük 14 millió 102 ezer forint, a tiszta nyereség meghaladja az 5 millió forintot. Az említett létszám és kifizetett bér alapján nem nehéz megállapítani az éves bérszintet sem: 97 ezer forint, ami egyedülálló ezen a környéken. Új gépeket vásároltak, rendbehozták az állattartó telepeket, milliókat költöttek forgóeszközre, állatállományra, és visszafizették hiteleik egy részét. Nulláról indultak, és vagyonuk most több mint 153 millió forint. Az újrakezdési kölcsönt 240-en vették fel. Ez a 72 millió forint tartós betétbe van elhelyezve, és felhasználási célja változatlan. Mint ahogy a tervek is azok. Az állattenyésztés további fejlesztése, amelynek alárendelik a növénytermesztést. Elsősorban a takarmánynövények termesztése a cél. Ehhez szárítók, magtárak kellenek, és persze a takarmánykeverő üzem. Az idén megvalósul végre a cigándiak régi vágya is: a szakszövetkezet szeszfőzdét épít... Sok-sok cél, sok-sok,beruházás; mindez nem kis pénzbe kerül majd. Számításuk szerint több mint 150 millió forintot fordítanak ebben az évben beruházásokra. Nem akartam én az olvasót számokkal untatni. De egy vadonatúj cégnél — még akkor is, ha kivételesen „jó” körülmények között, vagyis minden kedvezményt és támogatást megkapva kezdte a munkáját — hinnünk kell a számok bizonyító erejében. Mert ezek az elköltött, törlesztett és gyarapító milliók is hozzátartoznak ahhoz a Cigándról alkotott képhez, amelynek a kezdeti komor színei mára már pasztellárnyalatot kaptak. Bizonyítanunk kell! Úgy láttam, ünnepeltek a cigándiak ezen a küldöttgyűlésen. Ünnepelték a saját létüket, fennmaradásukat. Az egyik hozzászóló ezt imigyen dörgedezte a mikrofonba: „Ha vesztünket hírül adták, most röpítsék hírül azt is, mégsem mentünk tönkre! Mert amék nyájnak jó pásztora van, az nem szébed.” — Úgy látom, megnyerte a csatát — mondtam Németh Károlynak a küldöttgyűlés végén. — Emlékszik, tavaly arról beszélgettünk, nem irigylem magát. Mert a bizalmat megkapta, de bizonyosságot még nem tud adni az embereknek. Most viszont sokan megirigyelnék azért a népszerűségért, aminek a szülőfalujában örvend. — Ez a bizalom ma sem teljes még a faluban — válaszolja kitérőleg. — De ma már kevés emberből hiányzik, és azok, azt hiszem, elsősorban magukban keressék a hibát... Szünetet tart, mielőtt kimondaná: — Ez alatt a másfél év alatt maga kétszer írt rólunk. Mind a két írás után kaptam a telefonokat: hát mit csináltok ti ottan? Csak rossz történik nálatok? Becsapjátok a parasztembert? Átvágjátok a vállalkozókat? Ominózus példa volt erre az a tanácson dolgozó tehenes, aki azért bukott meg, mert fogalma sem volt az állattartásról. De gyorsan és könnyen akart meggazdagodni. Aki átvette a helyét, egy hozzáértő, becsületes szabolcsi fiatalember, annak bezzeg megy a dolog... — Mindig a vállalkozó a hibás, ha nem sikerül? — Nem. De javarészt rajta múlik. És a tőle független buktatókat, problémákat adott idő alatt kiküszöbölhetjük, megszüntethetjük. Ez az év nekünk is próbaév volt... Magam is elismerem, a változás nem megy simán. Nem megy könnyen. Főleg az ilyen, mint a miénk volt. Sebekkel és sérülésekkel jár. De a „bizonyosságról” most is az a véleményem: egy év alatt mi nem nyertünk csatát. Csak elkezdtük önmagunkat... Aki ismeri a Bodrogközt, tudja, mekkora felelőtlenség ilyet állítani. Nekünk még sok-sok évig bizonyítanunk kell. Keresztény Gabriella