Szabad Föld, 1993. július-december (49. évfolyam, 27-52. szám)

1993-12-28 / 52. szám

1993. DECEMBER 28. SIMON EMIL [ffjpW P©g]g]@D­S[t] Papírszemét, fagyott vizelet-csík, Másik részeg átkarolra váltam, lehányták a kerítés falát. Testvérem? Nem! Ellököm kezét. „A lakosság vidám hangulatban Éljek inkább kínlódó magányban, töltötte a búcsú-éjszakát.” de nem ezek ködös hőseként! Jól van így, mert kell a tarka jókedv, Még egy pohár! Kedélyes derengés, éjszakát riasztó hangulat, majd üvöltés: „szúrj!” vagy: „üsd vele!” Kell, hogy akik hallgatnak egy évig, Még koccintunk, s felbugyogja szennyét kiereszthessék a hangjukat, minden gyűlöletnek kezdete. De én félek. Iszonyodva látom Szólnod kell hát: esztelen a mámor, egy tántorgó merev vigyorát, csak a munka jókedve derít! Közelít, hogy búék­ot kiáltson. Az vezet ki minden éjszakából, fal mellé dől aztán­­ nincs tovább, s osztogatja örök kincseit. Újév! köszöntés, étkek - bohóságok faggatott napok óta a szom­széd házból egy hatéves­forma kisfiú: - Tessék engem megtanítani, hogyan kívánjak boldog újévet! Eleinte mindig ugyanazt taná­csoltam neki. Mondja egyszerűen a bácsiknak, néniknek, hogy ő bol­dog újévet kíván. Ezt kevesellte a fiúcska. Szinte kínzott, mondjak még valamit, hogy a boldogságkívánás hosz­­szabb, tartalmasabb legyen. Kí­nomban egy népdalszöveget ko­tortam elő emlékezetemből. Ezt: Adjon Isten füvet, fát, Tele pincét, kamarát, Sok örömet a házban, Boldogságot hazánkban. ...Az embernek való csak fa­­nyalgott erre, és föltette számom­ra a keresztkérdést: - Ha ezt megtanulom és elmon­dom, kapok pénzt azoktól, akiket köszöntök? Erre bizony nem tudtam felelni. Mit tudhattam, kikhez zörgetne be mondókájával. S azok ismerik-e a régi szokást, mely szerint illő meg­ajándékozni azt, aki köszöntést mond. Nem is foglalkoztam a további­akban a kis ember képzésével. De akaratlanul tovább foglalkoztattak az újévhez fűződő szokások, ha­gyományok, hiedelmek. Például, hogy kevesen tudják: az, hogy január elsején kezdődik az esztendő, nem is olyan régtől fogva elfogadott Európa-szerte. Hazánkban például az ezerötszá­zas évekig karácsonykor kezdő­dött az újesztendő. Dömötör Tekla néprajztudós szerint a honfoglaló magyaroknál az évkezdést ősszel vagy tavasszal ülték meg. Bálint Sándor, a népszokások tudója és tudósa, a régi év utolsó napjának, vagyis Szilveszternek búcsúztató szertartásai közül leír­ta például az óévtemetést. Hogy Szilveszter este az ifjú legények és gazdák elmentek a templomba. Mivel protestánsok körében volt szokás az ilyen temetési szertar­tás, zsoltárokat énekeltek - haran­goztak -, úgy búcsúztak a mögöt­tük lévő évtől. Különös hagyomány volt, hogy ama utolsó napján az esztendő­nek, akik a lepergett három­százhatvanöt napban elveszítet­tek valakit a családból, kimentek még éjfél előtt annak sírjához a temetőbe. Jómagam az újévnek inkább csak vidám megülését tapasz­taltam. Olyasformát, hogy a szil­veszteri ingadozástól elpilledtek húsvéti ebédjükön szívesen fo­gyasztottak - és fogyasztanak mindmáig - lencselevest vagy len­csefőzeléket. Azt gondolva, hogy ettől az új évben bőven lesz pén­zük. Hajdan Szilveszterkor - már aki hozzájutott ilyesmihez - ez, nyúl, hal jelentette az ünnepi asztal szenzációját. Később pedig? A még tehető­sebbeknél? Egy hírneves szakács leírta a brüsszeli világkiállítás szil­veszteri ételsorát. Csak a kezdetét idézem: szárnyas erőleves vagy áttört borsóleves, libamáj, habráló madeiramártással vagy süllőtorta Margit módon; vagy ropogós ma­lacsült pezsgős káposztával... Ámde ezek nem a pesti vasuta­sok vagy Karcagon élő jószággon­dozók pénztárcáihoz alkalmazko­dó finomságok. Viszont a malac­sült!... Újév napján, aki csak teheti, malacsültet is kíván az asztalára. Hogy a malac odatúrja elé a sze­rencsét. Újév az asztal dús örömeit kínál­ja a családnak és a vendégeknek. Hiszen aznap még többnyire kerül még kocsonya, káposztaleves, disznótoros étel. Meg finom far­sangi fánk és hasonlók. Mert ná­lunk ma sem a rákleves, a csirág, a füstölt pisztráng vagy a homár a legkapósabb. Igazából egyikük sem versenyezhet a töltött ká­posztával. A pénzzel kapcsolatban hallot­tam réges-régen egy újévi ado­mát. Hogy a könyöradományokat gyűjtő koldus beállított az év első napján, kéregetőkörútjainak egyik törzshelyére. Nagy fohászkodás­sal minden jót kívánt a hivatalába lépett évre. Kapott is négy pengőt a házigazdától. Az atyafi megje­gyezte: „Gazdáram, tavaly még öt pengőt adott, amikor köszönteni jöttem.” Erre az: „Igen, de kistafí­­roztam a férjhez ment lányomat.” Mire a koldus: „Jó, jó, de miért az én pénzemen?” Sajnos, az újév sokak számára jó alkalom a mértéktelen koccint­­gatásokra. A mentők a megmond­hatói, hányszor kell rohanvást a helyszínre sietniök, mert valaki nem tudta eldönteni, miből igyék többet, a füredi rizlingből, az egri bikavérből, a soproni kékfrankos­ból, a szürkebarátból, avagy a pó­rias kövidinkából. Míg tollam félig-meddig a múlt hagyományai közt bolyong, eszembe jut egy elsős gimnazista leány, aki többször elmondta már nekem: néptáncra jár az egyik bu­dai együttesbe. Minap pedig azzal dicsekedett: ő is bekerült abba a csoportba, amelyik kántálást pró­bál. Nagy komolyan fölvilágosított, hogy éneklik is, prózai vagy ver­ses szövegét is előadják az újévi jókívánságoknak. - Tetszik tudni - nézett rám bi­zalommal -, ezek mind rokonság­ban vannak a dalázsolással, a Gergely-járással, a húsvéti nép­szokásokkal. D­ehogy tudtam... Dehogy tu­dom. De örömmel tölt el, hogy városi gyermekek között is vannak, akikben él az igény, hogy őrizzenek bizonyos szép népi ha­gyományokat. Mert, ha az Őrség­ben, a Sárközben vagy Nógrád­­ban találkozik ilyesmivel az em­ber, az csak természetes. De hogy a Déli pályaudvartól arasz­nyira élő diáklány is jókedvvel ta­nul effélét - az a hétköznapok ap­ró szenzációja. Különösen ennek a Marikának az esete ilyen, mivel a lányka megsúgta nekem: tehe­net eddig csak az állatkertben lá­tott, s jobban érdekelné, miként táplálják a bocikat, mint az, vajon nemi erőszakot tett-e a gyermeke­ken a világhírű, amerikai popsztár, akiért százezrek őrjöngenek. Bajor Nagy Ernő (Bábszky Zoltán rajza) tks^MaiKai iOu­munis­m Czéh Mártonné dégi olvasónk szerencsés megmenekülésének története Bajk­aikailaffai „Iskoláim elvégzése után itt helyben, az elöljáróságnál, ké­sőbb a tanácsházán voltam alkal­mazva. Adminisztrátor voltam. Ik­tattam, foglalkoztam adóügyek­kel, később anyakönyvvezetőként is tevékenykedtem. Dég község­hez 12 puszta tartozott. Ezek kö­zött volt Feketepuszta. Minden hét csütörtökön odamentünk kiszál­lásra, hogy az ottaniak ügyeit in­tézzük. Lórévvel utaztunk. Vagyis keskeny sínpáron guruló kis gaz­dasági vasúttal. Az említett alka­lommal délelőtt tízkor indultunk. Elintéztük a pusztán az adminiszt­rációval járó dolgokat, majd siet­tünk vissza az állomásra. Az úton egy hosszú, istálló volt. A mellett haladtunk. Ám alig értük el ezt a helyet, egy pillanatban kinyílt az istálló ajtaja, és három hatalmas bika száguldott elő. Még nem volt teljesen sötét. A kísérőm nagyot kiáltott: „Annuska, rohanjunk, itt vannak a bikák!” Megfogta a keze­met, és húzott maga után. Egyszer csak azt vettem észre, elfogyott az erőm. Nem tudok to­vább futni. Kísérőm, Pista bácsi kezében lobogtak az iratok. Egy öreg bika rohant utánunk. Kétség­­beesésemben visszafordultam, és elébe dobtam az aktatáskámat. És egy pillanat alatt a közelünk­ben lévő kukoricagóré alá mász­tam. Ez a leleményem mentett meg a haláltól. A bika már elkezd­te szarvával a lécet feszegetni, amikor egy fiatal állatgondozó ku­tyákkal ott termett, és visszaterel­te az istállóba az állatot. Addigra odaérkeztek emberek. Felsegítettek. Olyan kaland volt ez számomra, hogy nemcsak én, de mások is sokáig mesélgették. Pe­dig nem is fejeződött be ezzel az izgalom. Amikor a lótérbe vissza­kerültem, megbotlottam. Ott bent ült egy fiatal tisztelendő úr, aki a pusztán a hittant tanította. Az ölé­be estem. Mindenki mosolygott, pedig akkor és ott még azt se tud­ták, min mentem keresztül néhány perccel korábban.” Mivel úgy láttam, hogy én sem vagyok a kislány számára közöm­bös, attól a naptól kezdve igyekez­tem felderíteni, hogy ki is ő. Lakó­helye egy városka volt, oda jár­tunk üzletbe, templomba, postára, moziba. Én mindig alkalmat kerí­tettem rá, hogy álmaim tündérét keressem. Mindhiába. Mintha csak a föld nyelte volna el. Józan ésszel nem tudtam felfogni, hová tűnhetett. Több mint egy évig tar­tott ez a meddő keresés... Aztán a következő év farsangján, annak a bizonyos településnek a Mária­­kongreginalista lányai jótékony célú teaeszet rendeztek. Elmen­tem. Amikor beléptem a terembe, elakadt a lélegzetem. Megláttam azt a teremtést, akit egy évig hiába kerestem. Azt látni kellett volna, milyen kecsesen szolgálta fel a teát. Örültem is, de tartottam is a találkozástól. Hátha elfelejtett már? Hátha menyasszony? Mégis úgy hozta a körülmény, hogy az ő asztalához ültem. Bemutatkoz­tam. Ő végtelenül kedves volt hoz­zám egész éjszaka. De arra a bi­zonyos 45-ös téli utazásra már nem emlékezett bizonyossággal. Ez nem törte meg hevületemet. Heves udvarlásba kezdtem. Ő nem utasított vissza. Akkor éjjel csak vele táncoltam, és már azon a hajnalon haza is kísértem. Per­sze velünk volt az édesanyja is. Furcsa, de nem ismertem föl a nénit. Lehetséges, hogy a vona­ton akkor nem az anyjával uta­zott? A teaestély után visszanyer­tem önmagamat. Udvaroltam, bálba, moziba jártunk, szurkékol­­tunk, mint a galambok. Úgy érez­tem, ő is nagyon szeret. Ez az állapot több mint egy évig tartott. És akkor... Akkor történt, hogy ugyanabban a helységben járva megszomjaz­tam. Betértem a Hangya Szövet­kezet kocsmájába. Kértem egy pohár szódavizet, és mi történt - megláttam annak az emlékezetes, 45-ös utazásnak az anyaszerep­lőjét. Ő állt a pult mögött. És ami ezután jött... Feltárult a kocsmá­ban egy ajtó és ott megjelent egy fiatal nő. Az a 45-ös kislány, akit egy éven át hiába kerestem. De nem volt egyedül, vele volt egy csinos férfi, aki kedveskémnek szólította. Később kiderült, hogy a férje. Nem sokáig láthattuk a sokat keresett teremtéssel egymást, mert a férj elvezette az épület la­kásrésze felé. Sokáig nem tudtam napirendre térni az eset fölött. Nem is mentem a másik felé. De ahogy telt az idő, úgy nyertem vissza az egyensú­lyomat. Tudomásul vettem, a két lány hasonlított egymásra, mint két tyúktojás. Lassan-lassan meg­szűnt bennem a tévedés fölötti fáj­dalom. Rájöttem, hogy megsze­rettem azt a másodikat. Hogy neki annyi jó tulajdonsága van, ami nem biztos, hogy az előzőben meglett volna, így e furcsa döcce­­nő után is eljutottam a boldog­sághoz...” MlDííígfDun „Vas megyei vagyok” jeligével küldte be a szerző itt következő írását „Még 1945 elején történt. Hátam mögött egy sikeres érettségivel és egy vesztes háborúval­­ vonaton utaztam hazafelé, kis falumba. A fűtetlen vasúti kocsiban egy fiatal lány ült velem szemben. Idősebb nő társaságában. Úgy véltem, anya és lánya lehetnek. Nagyon szép lány volt. A szeme valósággal beszélt. Ott, helyben belehabarodtam. Nem sokáig utaztak, hamarosan elhagyták a szerelvényt. Ámde az én falum az­zal a településsel volt határos, ahol ők leszálltak. Kis Jankó Bori 1994-ben rendezik meg a pályázatot. Annak célja: a magyar népi hímzések és viseletek hagyományainak megőrzése, továbbfejlesztése, a régebbi és kevés­bé ismert stílusok felkutatása és feldolgozása, továbbá olyan népi, iparművé­szeti hímzések készítése, amelyek mind művészeti, mind használati érték szempontjából megfelelnek a mai kor követelményeinek. Bárki részt vehet a pályázaton. De csak önállóan tervezett alkotásokat lehet beküldeni, amelyek országos pályázaton, kiállításon nem szerepeltek és keres­kedelmi forgalomban még nem fordultak elő. Pályázni legföljebb 5 önálló, új alkotással lehet. A pályázat jeligés. Az pályázati tárgyakat 1994. július 1-jéig lehet beküldeni a Városi Közösségi Ház, 3400 Mezőkövesd, Szent László tér 21. címre. Eredményhirdetésre és a kiállítás megnyitására július 30-án kerül sor ugyanott. A pályázat két kategóriában fogad el pályamunkákat: 1. Öltözködés; 2. Lakástextíliák. A Kis Jankó Bori-díj 40 ezer forint. Ezenkívül kiosztanak még 25-20 és 15 ezer forintos díjakat is. SZABAD FÖLD 13

Next