Szabad Föld, 1993. július-december (49. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-28 / 52. szám
1993. DECEMBER 28. SIMON EMIL [ffjpW P©g]g]@DS[t] Papírszemét, fagyott vizelet-csík, Másik részeg átkarolra váltam, lehányták a kerítés falát. Testvérem? Nem! Ellököm kezét. „A lakosság vidám hangulatban Éljek inkább kínlódó magányban, töltötte a búcsú-éjszakát.” de nem ezek ködös hőseként! Jól van így, mert kell a tarka jókedv, Még egy pohár! Kedélyes derengés, éjszakát riasztó hangulat, majd üvöltés: „szúrj!” vagy: „üsd vele!” Kell, hogy akik hallgatnak egy évig, Még koccintunk, s felbugyogja szennyét kiereszthessék a hangjukat, minden gyűlöletnek kezdete. De én félek. Iszonyodva látom Szólnod kell hát: esztelen a mámor, egy tántorgó merev vigyorát, csak a munka jókedve derít! Közelít, hogy búékot kiáltson. Az vezet ki minden éjszakából, fal mellé dől aztán nincs tovább, s osztogatja örök kincseit. Újév! köszöntés, étkek - bohóságok faggatott napok óta a szomszéd házból egy hatévesforma kisfiú: - Tessék engem megtanítani, hogyan kívánjak boldog újévet! Eleinte mindig ugyanazt tanácsoltam neki. Mondja egyszerűen a bácsiknak, néniknek, hogy ő boldog újévet kíván. Ezt kevesellte a fiúcska. Szinte kínzott, mondjak még valamit, hogy a boldogságkívánás hoszszabb, tartalmasabb legyen. Kínomban egy népdalszöveget kotortam elő emlékezetemből. Ezt: Adjon Isten füvet, fát, Tele pincét, kamarát, Sok örömet a házban, Boldogságot hazánkban. ...Az embernek való csak fanyalgott erre, és föltette számomra a keresztkérdést: - Ha ezt megtanulom és elmondom, kapok pénzt azoktól, akiket köszöntök? Erre bizony nem tudtam felelni. Mit tudhattam, kikhez zörgetne be mondókájával. S azok ismerik-e a régi szokást, mely szerint illő megajándékozni azt, aki köszöntést mond. Nem is foglalkoztam a továbbiakban a kis ember képzésével. De akaratlanul tovább foglalkoztattak az újévhez fűződő szokások, hagyományok, hiedelmek. Például, hogy kevesen tudják: az, hogy január elsején kezdődik az esztendő, nem is olyan régtől fogva elfogadott Európa-szerte. Hazánkban például az ezerötszázas évekig karácsonykor kezdődött az újesztendő. Dömötör Tekla néprajztudós szerint a honfoglaló magyaroknál az évkezdést ősszel vagy tavasszal ülték meg. Bálint Sándor, a népszokások tudója és tudósa, a régi év utolsó napjának, vagyis Szilveszternek búcsúztató szertartásai közül leírta például az óévtemetést. Hogy Szilveszter este az ifjú legények és gazdák elmentek a templomba. Mivel protestánsok körében volt szokás az ilyen temetési szertartás, zsoltárokat énekeltek - harangoztak -, úgy búcsúztak a mögöttük lévő évtől. Különös hagyomány volt, hogy ama utolsó napján az esztendőnek, akik a lepergett háromszázhatvanöt napban elveszítettek valakit a családból, kimentek még éjfél előtt annak sírjához a temetőbe. Jómagam az újévnek inkább csak vidám megülését tapasztaltam. Olyasformát, hogy a szilveszteri ingadozástól elpilledtek húsvéti ebédjükön szívesen fogyasztottak - és fogyasztanak mindmáig - lencselevest vagy lencsefőzeléket. Azt gondolva, hogy ettől az új évben bőven lesz pénzük. Hajdan Szilveszterkor - már aki hozzájutott ilyesmihez - ez, nyúl, hal jelentette az ünnepi asztal szenzációját. Később pedig? A még tehetősebbeknél? Egy hírneves szakács leírta a brüsszeli világkiállítás szilveszteri ételsorát. Csak a kezdetét idézem: szárnyas erőleves vagy áttört borsóleves, libamáj, habráló madeiramártással vagy süllőtorta Margit módon; vagy ropogós malacsült pezsgős káposztával... Ámde ezek nem a pesti vasutasok vagy Karcagon élő jószággondozók pénztárcáihoz alkalmazkodó finomságok. Viszont a malacsült!... Újév napján, aki csak teheti, malacsültet is kíván az asztalára. Hogy a malac odatúrja elé a szerencsét. Újév az asztal dús örömeit kínálja a családnak és a vendégeknek. Hiszen aznap még többnyire kerül még kocsonya, káposztaleves, disznótoros étel. Meg finom farsangi fánk és hasonlók. Mert nálunk ma sem a rákleves, a csirág, a füstölt pisztráng vagy a homár a legkapósabb. Igazából egyikük sem versenyezhet a töltött káposztával. A pénzzel kapcsolatban hallottam réges-régen egy újévi adomát. Hogy a könyöradományokat gyűjtő koldus beállított az év első napján, kéregetőkörútjainak egyik törzshelyére. Nagy fohászkodással minden jót kívánt a hivatalába lépett évre. Kapott is négy pengőt a házigazdától. Az atyafi megjegyezte: „Gazdáram, tavaly még öt pengőt adott, amikor köszönteni jöttem.” Erre az: „Igen, de kistafíroztam a férjhez ment lányomat.” Mire a koldus: „Jó, jó, de miért az én pénzemen?” Sajnos, az újév sokak számára jó alkalom a mértéktelen koccintgatásokra. A mentők a megmondhatói, hányszor kell rohanvást a helyszínre sietniök, mert valaki nem tudta eldönteni, miből igyék többet, a füredi rizlingből, az egri bikavérből, a soproni kékfrankosból, a szürkebarátból, avagy a pórias kövidinkából. Míg tollam félig-meddig a múlt hagyományai közt bolyong, eszembe jut egy elsős gimnazista leány, aki többször elmondta már nekem: néptáncra jár az egyik budai együttesbe. Minap pedig azzal dicsekedett: ő is bekerült abba a csoportba, amelyik kántálást próbál. Nagy komolyan fölvilágosított, hogy éneklik is, prózai vagy verses szövegét is előadják az újévi jókívánságoknak. - Tetszik tudni - nézett rám bizalommal -, ezek mind rokonságban vannak a dalázsolással, a Gergely-járással, a húsvéti népszokásokkal. Dehogy tudtam... Dehogy tudom. De örömmel tölt el, hogy városi gyermekek között is vannak, akikben él az igény, hogy őrizzenek bizonyos szép népi hagyományokat. Mert, ha az Őrségben, a Sárközben vagy Nógrádban találkozik ilyesmivel az ember, az csak természetes. De hogy a Déli pályaudvartól arasznyira élő diáklány is jókedvvel tanul effélét - az a hétköznapok apró szenzációja. Különösen ennek a Marikának az esete ilyen, mivel a lányka megsúgta nekem: tehenet eddig csak az állatkertben látott, s jobban érdekelné, miként táplálják a bocikat, mint az, vajon nemi erőszakot tett-e a gyermekeken a világhírű, amerikai popsztár, akiért százezrek őrjöngenek. Bajor Nagy Ernő (Bábszky Zoltán rajza) tks^MaiKai iOumunism Czéh Mártonné dégi olvasónk szerencsés megmenekülésének története Bajkaikailaffai „Iskoláim elvégzése után itt helyben, az elöljáróságnál, később a tanácsházán voltam alkalmazva. Adminisztrátor voltam. Iktattam, foglalkoztam adóügyekkel, később anyakönyvvezetőként is tevékenykedtem. Dég községhez 12 puszta tartozott. Ezek között volt Feketepuszta. Minden hét csütörtökön odamentünk kiszállásra, hogy az ottaniak ügyeit intézzük. Lórévvel utaztunk. Vagyis keskeny sínpáron guruló kis gazdasági vasúttal. Az említett alkalommal délelőtt tízkor indultunk. Elintéztük a pusztán az adminisztrációval járó dolgokat, majd siettünk vissza az állomásra. Az úton egy hosszú, istálló volt. A mellett haladtunk. Ám alig értük el ezt a helyet, egy pillanatban kinyílt az istálló ajtaja, és három hatalmas bika száguldott elő. Még nem volt teljesen sötét. A kísérőm nagyot kiáltott: „Annuska, rohanjunk, itt vannak a bikák!” Megfogta a kezemet, és húzott maga után. Egyszer csak azt vettem észre, elfogyott az erőm. Nem tudok tovább futni. Kísérőm, Pista bácsi kezében lobogtak az iratok. Egy öreg bika rohant utánunk. Kétségbeesésemben visszafordultam, és elébe dobtam az aktatáskámat. És egy pillanat alatt a közelünkben lévő kukoricagóré alá másztam. Ez a leleményem mentett meg a haláltól. A bika már elkezdte szarvával a lécet feszegetni, amikor egy fiatal állatgondozó kutyákkal ott termett, és visszaterelte az istállóba az állatot. Addigra odaérkeztek emberek. Felsegítettek. Olyan kaland volt ez számomra, hogy nemcsak én, de mások is sokáig mesélgették. Pedig nem is fejeződött be ezzel az izgalom. Amikor a lótérbe visszakerültem, megbotlottam. Ott bent ült egy fiatal tisztelendő úr, aki a pusztán a hittant tanította. Az ölébe estem. Mindenki mosolygott, pedig akkor és ott még azt se tudták, min mentem keresztül néhány perccel korábban.” Mivel úgy láttam, hogy én sem vagyok a kislány számára közömbös, attól a naptól kezdve igyekeztem felderíteni, hogy ki is ő. Lakóhelye egy városka volt, oda jártunk üzletbe, templomba, postára, moziba. Én mindig alkalmat kerítettem rá, hogy álmaim tündérét keressem. Mindhiába. Mintha csak a föld nyelte volna el. Józan ésszel nem tudtam felfogni, hová tűnhetett. Több mint egy évig tartott ez a meddő keresés... Aztán a következő év farsangján, annak a bizonyos településnek a Máriakongreginalista lányai jótékony célú teaeszet rendeztek. Elmentem. Amikor beléptem a terembe, elakadt a lélegzetem. Megláttam azt a teremtést, akit egy évig hiába kerestem. Azt látni kellett volna, milyen kecsesen szolgálta fel a teát. Örültem is, de tartottam is a találkozástól. Hátha elfelejtett már? Hátha menyasszony? Mégis úgy hozta a körülmény, hogy az ő asztalához ültem. Bemutatkoztam. Ő végtelenül kedves volt hozzám egész éjszaka. De arra a bizonyos 45-ös téli utazásra már nem emlékezett bizonyossággal. Ez nem törte meg hevületemet. Heves udvarlásba kezdtem. Ő nem utasított vissza. Akkor éjjel csak vele táncoltam, és már azon a hajnalon haza is kísértem. Persze velünk volt az édesanyja is. Furcsa, de nem ismertem föl a nénit. Lehetséges, hogy a vonaton akkor nem az anyjával utazott? A teaestély után visszanyertem önmagamat. Udvaroltam, bálba, moziba jártunk, szurkékoltunk, mint a galambok. Úgy éreztem, ő is nagyon szeret. Ez az állapot több mint egy évig tartott. És akkor... Akkor történt, hogy ugyanabban a helységben járva megszomjaztam. Betértem a Hangya Szövetkezet kocsmájába. Kértem egy pohár szódavizet, és mi történt - megláttam annak az emlékezetes, 45-ös utazásnak az anyaszereplőjét. Ő állt a pult mögött. És ami ezután jött... Feltárult a kocsmában egy ajtó és ott megjelent egy fiatal nő. Az a 45-ös kislány, akit egy éven át hiába kerestem. De nem volt egyedül, vele volt egy csinos férfi, aki kedveskémnek szólította. Később kiderült, hogy a férje. Nem sokáig láthattuk a sokat keresett teremtéssel egymást, mert a férj elvezette az épület lakásrésze felé. Sokáig nem tudtam napirendre térni az eset fölött. Nem is mentem a másik felé. De ahogy telt az idő, úgy nyertem vissza az egyensúlyomat. Tudomásul vettem, a két lány hasonlított egymásra, mint két tyúktojás. Lassan-lassan megszűnt bennem a tévedés fölötti fájdalom. Rájöttem, hogy megszerettem azt a másodikat. Hogy neki annyi jó tulajdonsága van, ami nem biztos, hogy az előzőben meglett volna, így e furcsa döccenő után is eljutottam a boldogsághoz...” MlDííígfDun „Vas megyei vagyok” jeligével küldte be a szerző itt következő írását „Még 1945 elején történt. Hátam mögött egy sikeres érettségivel és egy vesztes háborúval vonaton utaztam hazafelé, kis falumba. A fűtetlen vasúti kocsiban egy fiatal lány ült velem szemben. Idősebb nő társaságában. Úgy véltem, anya és lánya lehetnek. Nagyon szép lány volt. A szeme valósággal beszélt. Ott, helyben belehabarodtam. Nem sokáig utaztak, hamarosan elhagyták a szerelvényt. Ámde az én falum azzal a településsel volt határos, ahol ők leszálltak. Kis Jankó Bori 1994-ben rendezik meg a pályázatot. Annak célja: a magyar népi hímzések és viseletek hagyományainak megőrzése, továbbfejlesztése, a régebbi és kevésbé ismert stílusok felkutatása és feldolgozása, továbbá olyan népi, iparművészeti hímzések készítése, amelyek mind művészeti, mind használati érték szempontjából megfelelnek a mai kor követelményeinek. Bárki részt vehet a pályázaton. De csak önállóan tervezett alkotásokat lehet beküldeni, amelyek országos pályázaton, kiállításon nem szerepeltek és kereskedelmi forgalomban még nem fordultak elő. Pályázni legföljebb 5 önálló, új alkotással lehet. A pályázat jeligés. Az pályázati tárgyakat 1994. július 1-jéig lehet beküldeni a Városi Közösségi Ház, 3400 Mezőkövesd, Szent László tér 21. címre. Eredményhirdetésre és a kiállítás megnyitására július 30-án kerül sor ugyanott. A pályázat két kategóriában fogad el pályamunkákat: 1. Öltözködés; 2. Lakástextíliák. A Kis Jankó Bori-díj 40 ezer forint. Ezenkívül kiosztanak még 25-20 és 15 ezer forintos díjakat is. SZABAD FÖLD 13