Szabad Föld, 1998. július-december (54. évfolyam, 27-52. szám)

1998-08-04 / 31. szám

16 Szabad­­fim ­ Anyanyelvi őrjárat Grétsy László rovata „ASSZEM, MA NINCSEK OTHON!" Ezt a velős, de meglehetősen trehány, gondatlan megfogal­mazású, illetve hanyag kiejté­sű mondatot egy ismerősöm tízévesforma fiától kaptam vá­laszul nemrégiben az utcán, midőn afelől érdeklődtem, ott­hon találom-e a szüleit. A vá­­­­laszt hallva egyszerre két olva­sónk levele is felködlött ben­nem: a sarkadi Kiss Sándoré, aki a napjainkban rendívül gyakori hangkiesésekről írt el­marasztaló sorokat még a nyár elején; továbbá a pécsi Till Jó­­zsefnéé, aki már többször is, legutóbb néhány hete biztatott arra, hogy egyszer szóljak, ír­jak már „a helyes, tagolt be­szédről, jelesül az egyre szapo­rodó asszerű-ről." El kell ismernem, a legény­­kétől kapott válasznak szinte minden szavában van valami feltűnő, olyasmi, amire éppen levélíróim céloztak. Azért csak „szinte minden szavában", mert az otthon szót két f-vel ír­juk ugyan, azonban csakugyan [othon] formában, azaz nem kettőzött, hanem rövid f-vel ejt­jük, mivelhogy utána is más­salhangzó következik. Ha azonban magánhangzó áll a kettőzött mássalhangzó után, akkor bizony pongyolaságnak számít a rövid ejtés, amelyet Kiss Sándor olvasónk bírál le­velében. Tehát nem csupán írásban, hanem a kiejtésben is ez a forma helyes, legalábbis az igényes nyelvhasználatban: ál­lomás, cigaretta, forradalom stb. az [álomás, cigareta, forada­­lom] helyett. A címbeli mondat többi sza­vának bemutatott ejtésformája, azt hiszem, még kevesebb ma­gyarázatot kíván. Hátulról kezdve, illetőleg folytatva: a [nincsek] forma pongyola szó­­összerántás, azaz szótagkiha­­gyás révén jött létre a szabályos nincsenek-ből. A [má] alak ter­mészetesen a már határozószó népies és ugyancsak pongyola változata. Az [asszem] pedig az azt hiszem, assziszem, asszem változássor végső tagja, amely szintén az igénytelen élőbe­szédre jellemző. Megfigyelé­sem szerint leginkább a gyere­kek hajlamosak az efféle nyeg­le, pongyola összevonásokra. Azazhogy a felnőttek is, de fő­leg az olyan hosszú, nehezen kimondható, ráadásul sűrűn előforduló, hivatalos jellegű szavakban, kifejezésekben, mint [vállatok], azaz vállalatok, [szakszeri tácskozás], vagyis szakszervezeti tanácskozás stb. Szerencsére nincs belőlük sok, illetve a legkirívóbbak vissza­szorulóban, eltűnőben vannak, mint az [imperizmus] vagy [imprizmus] az imperializmus helyett vagy éppen a [német demoktás kösztárság], amely­nek a teljes alakját már le sem írom. Az is tény viszont, hogy egy­­kettő már általánossá vált ezek közül a megcsonkított, kiha­­gyásos szóalakok közül. Ilyen például a már köznyelvinek számító aztán az azután-ból vagy a mindjárt az egykori mindjárást-ból. Az asszem és társai előtt azonban ne hajt­sunk fejet! Azt hiszem, ebben mindnyá­jan egyetértünk. Lemondó-e a bemondó? Az évek során többször dolgoz­tunk együtt a rádióban. Beszélge­tésre viszont csak egy vészhelyzet után került köztünk sor. Az történt, hogy a műszaki helyiségből figyel­tem, hogyan dolgozik a stúdióban az egyik zenés adás műsorvezetője. Közben hírek közlése következett volna. Ám az ifjú bemondó néhány szó fölolvasása után ijedten intege­tett a rendezőnek: elment a hangja, képtelen folytatni munkáját. Der­mesztő pillanat volt. Valaki mikro­fonba mondta, hogy pályatársuk hirtelen megbetegedett, programon kívüli zenét sugároztak percekig, majd valahonnan előkerítették Fáy Zsuzsát, aki talán némi lámpaláz­zal, mégis könnyed természetesség­gel kapásból olvasta be a szöveget. A hölgy olyannak tűnt, mint ami­lyennek a mindig elegáns latinta­nárnőket képzeltem. E szellemi tűz­oltómunka után kérdeztem egyet­­mást a bemondó asszonytól. -Fáy? Vagyis abból a családból származik, amely família Dezsőt, a szob­rászt, Szerénát, a színművésznőt és Andrást, a kiváló írót adta a nemzet­nek? Megrázta a fejét. - Abból a családból a férjem va­ló, a zongoraművész és könnyűze­neszerző. Én erdélyi, székely ősök leszármazottja vagyok. De Buda­pesten születtem, majd Budaörsön éltünk szüleimmel. Iskoláimat is ab­ban a faluban kezdtem. - Milyen hivatásról álmodozott kis­lány korában? Hangjában csipetnyi szégyellős­­séggel vallotta meg: -Színésznő szerettem volna len­ni. De anyagi helyzetünk következ­tében nem érettségizhettem idejében, így általános iskola után segédmun­kás, textilgyári dolgozó, majd gépíró lettem. Negyven éve keresek kenyeret. -Segédmunkás? Gépíró? - ismé­telgettem szavait. - Hogyan lesz ezek után valakiből rádiószpíker? - Huszonöt éves koromban ol­vastam az újságban a hirdetést, hogy szerkesztőségi gépírót keres a rádió. Jelentkeztem. Fölvettek. Be­osztottak a hírszerkesztőségbe. Olyan kiváló újságírók keze alá dol­goztam, mint P. Szabó József, Bán­­kuti Gábor és a többiek. - Tehát lemondott a színészi pályá­ról? - El sem kezdtem - pontosított. -Később úgy adódott, hogy egy­­ értekezletfélén fölszólaltam. Vala­melyik munkatárs azt mondta utá­na: „Milyen jó hangod van. Miért nem próbálkozol, hogy bemondó legyél?" Próbálkoztam. Kértem, készítsenek velem próbafelvételt. - Illetékesek elgondolkodtak az eredményen. Adtak kisebb lehető­ségeket felolvasásra. Például mű­sort ismertettem. Egy év múltán, harmincöt éves koromban gyakor­nok lehettem. - Jó kis hangja van, mondta valaki. Vagyis milyen hang is az öné? És kik tanították a mes­terségre? Voltak és vannak-e szpíkerpéldaképei ? Nem hoztam zavar­ba sok kérdésem­mel. Mondta: - Úgyneve­zett középfek­vésű a han­gom. Tehát tudok vele föl- és lefe­lé is menni. Tanulás? A bemondót, bár beszéd­tanárokat is foglal­koztat a rá­dió, általában a régiek tanítják a mesterségre. Nekem szerencsém volt, hogy például olyan remek ok­tatóm is volt, mint Dömök Gábor, a nagyszerű szpíker. És ami a színé­szetről való lemondást illeti, én nem mondtam le, mert nem voltam szí­nész. De Dömök az volt valaha. És Korbuly Péter, Rátonyi György vagy Vadász Ági szintén. Mind­annyian a példaképeim is. Ismét kérdéssort zúdítottam rá: - Szükségük van-e idegen nyelvek ismeretére? Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy megállják vagy megüljék helyüket a mikrofon előtt? Mi a nehéz és mi a gyönyörködtető a munkájában? - Jómagam tanultam németül és angolul. De ha a bemondó előtt is­meretlen nyelven fordul elő valami a szövegben, utána lehet nézni vagy érdeklődni a fölkészülés so­rán. Itt eszembe jutott: vajon mit kez­denék én mint bemondó, ha szöve­gemben olyan nevek fordulnának elő, mint Larosiére de Champieu francia bankáré, Lounasman Olli Viktor finn tudósé vagy akár a grúz Sevardnadze Eduard Georgiosz po­litikusé. De hallgattam, mert Fáy Zsuzsa egyszerűbb „buktató" sza­vakat mondott.­­ Még olyan gyakran előforduló szavak is bakizásra. Vagyis nyelv­botlásra kényszerítik az embert,­ mint az imperializmus vagy az ult­rarövidhullám... Nehéz kimondani a lengyel vagy a cseh neveket is. A hangom ápolása? Fagylaltot nem eszem, hideget nem iszom. Reggel, ébredés után lebeszélem hangomról a fá­tyolosságot. Van, aki skálázik, hogy karbantartsa a hangját. Nehéz a munkánkban az éjsza­kai vagy a hajnali szolgálat. Legtöbb örömöt a szépirodal­mi szövegek felolvasá­sa jelen­ti szá­­momra... * ^ Viszont fél­­e­­tem annak ide­jén az úgyneve­zett politikai közös közle­ményektől. Azok felol­vasása mindenféle kockázattal is járt. - Emlékszik bemondói botrányokra? Egy majd ötven évvel ezelőtti esetről szólt. Magam is hallottam róla annak idején. Hogy a napi adás befejezte után a stúdióban lévők az egyik politikus szerelmi félrelépésé­ről kezdtek beszélgetni. Valami technikai mulasztás következtében a szöveg kiment adásba. Óriási cir­kusz lett belőle. Az ügyet előadó be­mondónőt meghurcolták, a politi­kusnak „csintalankodása" miatt haja szála sem görbült. -Üzemzavar - folytatta - adó­dik időnként. Ennek olyan oka is le­het, hogy nem kapom meg idejében a szöveget. Adás előtt legalább tíz percre szükségem van, hogy megis­merkedjem az anyaggal. Előfordul olyan is, hogy műszaki hiba folytán nem jön létre telefonkapcsolat mondjuk a meteorológussal. Az sem csekélység, ha bemondom, kapcsoljuk az Operaházat, és a beje­lentés után makacs, néma csönd van. De megtörtént velem az is, hogy olvastam a híreket, egyszer csak belépett a stúdióba a takarító­nő, és surrogó zajjal ürítgetni kezdte a papírkosarakat. Nem vette észre, hogy adásban vagyunk. - Hány éves korig művelhető ez a szakma? - kérdeztem. - Nem tudom. Ha megmarad a bemondó hangja, még hetvenen túl is jól dolgozik. Van erre nem egy példa. Inkább az a gond, hogy a technika fejlődésével összeolvad­nak a feladatok mind a tévében, mind a rádióban. Aki szpíker, az esetek nagy részében az napköz­ben ma már számítógéppel dolgo­zik, szöveget szerkeszt, még ripor­ter is. Mind kevesebb olyan mun­katársra van szükség, aki csak fel­olvas. Anyagi szempontból pedig korántsem irigyelt pálya a miénk. Nagyon kevés már a szinkronizá­lás. A fizetésem annyi, mint a peda­gógusoké. És ők... Szóval éppen fi­zetéstől fizetésig húzzuk ki valaho­gyan... - Tehát mégiscsak lemondott vala­miről, amikor erre a pályára tért. Mert a színészet... Közbevágott. - Nem mondtam le. Azt csiná­lom, amit szeretek csinálni. És ki tudja, milyen sorsom lett volna szí­nészként. Nem lett mindenkiből Ba­jor Gizi. Itt befejeztük. Soha ki nem tüntették. Soha interjút nem készítettek vele. Én az utóbbit megkíséreltem. Bajor Nagy Ernő BESZÉLGETÉS FÁY ZSUZSÁVAL BOHANEK MIKLÓS FELVÉTELE Petőfi rádió, Budapest ÉVFORDULÓK Dinnyés, a dalban vándorló Él köztünk egy fáradhatatlan dalnok, aki „talpával térképezte fel a Kárpát-medencét. Olyan dallamot fogalmaz, amely a kortárs költők verseit indítja el a népdal felé vezető úton." Dinnyés József ő, a mi kor­társ énekmondónk, akit ötvenedik születésnapján köszöntünk. A dal­tulajdonos, mindenki Jóskája 1948. augusztus 4-én született. Több mint harminc éve járja gitárjával az országot, a környező országok ma­gyarlakta településeit. Szelíden és konokul, rendületlenül hisz a vers, a dal erejében, megváltó hatalmában. Versekkel élő ember, aki hittel vallja, hogy „mindennap meg kell fogalmaznunk a holnapot, a mát, hogy szép jövőnk legyen". Pályafutása során megszámlálhatatlan magyar költő versét zené­­sítette meg, adta elő, sok a saját szerzeménye is. Ezernél több dala mel­lett énekel zsoltárokat, balladákat, népdalokat is. Halad a maga kijelöl­te úton, a versek ösvényein, szót emel a csiga­közöny ellen, tudtunkra adja dallamos közérzetét. Élményeit, úti tapasztalatait, véleményét szívesen megosztja hallgatóságával, s baráti, hallgatói tábora már több generációból áll. Önmagát így jellemzi: „Költők között zenész, zené­szek között költő vagyok... Önmagam veszteném el, ha a világízlést képviselném és elfutnék nemzeti hagyományaim elől... Önmagunkat kell felmutatni az idő szentháromságának jegyében... Múlt-Jelen-Jövő - ezért élek és dolgozom." Dinnyés, a dalok apostola évek óta énekli saját versét: Hozz egy szál virágot... Te örökké úton járó, összekovácsoló hitű, tiszta szívű Jós­ka, akinek annyi vers és dal szépségét köszönjük, itt egy szál virág, ez az írás, köszöntünk vele. L. I. KÖNYVSAROK Válság­váltás - változások A fenti címet adta most megjelent új kötetének Tímár Mátyás, a Magyar Nemzeti Bank nyugalmazott, volt elnöke. Ez a könyv is azok sorába tartozik, amelyek mind több család könyvespolcán kérnek na­gyobb és nagyobb helyet: a hazai közélet egy rendkívül izgalmas kor­szakában, az 1979-1994 közötti években íródott. Nem a visszaemléke­ző, visszatekintő írások műfajába tartozik hát, hanem a történteket azon frissiben feljegyző naplót kap kézbe az olvasó. A szerző egyike azoknak a szakembereknek, akik a gazdaságpoli­tika vezető csoportjában tevékenykedtek a hetvenes évek közepétől a rendszerváltás küszöbéig tartó időkig, így résztvevője is, tanúja is volt számos döntés megszületésének és az azokat megelőző, illetve kísérő vitáknak. Tímár Mátyás - mint azt a kötetet bemutató sajtótájékoztatón hallhattuk tőle - eredetileg csak jóval későbbi időpontban, talán 2000 után szándékozott közzétenni e jegyzeteket. Amiért meggondolta ma­gát, az könyvének bevezetőjében is olvasható: „... a rendszerváltás utá­ni években olyan nézetek kaptak nyilvánosságot, amelyek az elmúlt évtizedek gazdasági történéseit az események és tények nem kellő is­meretében tárgyalták. ... Az utólagos értékelés nem nélkülözheti azt, hogy menet közben, akkor, mi zajlott le, milyen vélemények ü­tköztek, melyik melyiknek kerekedett fölébe, és miért." A társadalmi, politikai, gazdasági kérdések iránt érdeklődők szá­mára tehát új adalékokkal szolgálhatnak a magyar jegybank akkori el­nöke által fontosnak, érdekesnek, feljegyzésre érdemesnek tartott ese­mények, történések. A naplóból ugyanakkor kikerekedik a szerző hatá­rozott véleménye is mindarról, amit a hazai gazdaságpolitika egyik fon­tos szereplőjeként, illetve amit már nyugdíjba vonulása után, de számos társadalmi funkcióját megőrizve tapasztalt. A feljegyzések egyéni ízét csak fokozza, hogy a magánéletébe is bepillantást engedő közéleti ember gondolatai, véleménye is körvonalazódnak a kötet lapjain. (A minden bizonnyal sokak érdeklődésére számot tartó könyv a P&B Média Rt. kiadásában jelent meg, a budapesti Fókusz Könyváru­házban, továbbá a Líra és Lant Kereskedelmi Rt. könyvesbolthálózatá­ban lehet megvásárolni, példányonként 1050 forintos áron.) Medve Piroska 1998. AUGUSZTUS 4.

Next