Szabad Föld, 1999. július-december (55. évfolyam, 27-52. szám)
1999-10-26 / 43. szám
Halason hej, van Sáros utca... A Sáros utca köves, nagy esők után azonban ellepi a pocsolya, a nádas betolakszik az udvarra. A nyáron itt Arankáék hat hónapos csecsemőjét megharapta egy patkány. 3. oldal Imniföld 55. ÉVFOLYAM 1999. OKTÓBER 26. ÁRA 89 Ft (Előfizetőknek 82 Ft) . . . ________ A varrónő életfilozófiája Csendes műhely Sajószentpéteren. A gép tűje sebesen fut egy szoknya derekán. Vajon min gondolkodik naphosszat Márta asszony, a varrónő? A TARTALOMRÓL 11. oldal Csak zongorát ne! Költözködni - embert próbáló feladat. A bútorszállítás bizalmi kérdés. A költöztetők mindenhez értenek, csak zongorát ne kelljen cipelniük... 21. oldal Emlékőrzés Kedves Olvasóink! Legkisebb unokámmal sétálok a kisvárosi utcán. Ötéves, értelmesen kotyogó leány. Fűre, fára, madárra figyelő eleven szemét most az utca túloldalára veti, kezét emelve mutat a sarok felé, ahol komótosan tekerve biciklin halad egy kalapos öregember. - Apó! - mondja hirtelen, majd kissé halkabban és elbizonytalanodva megismétli: - Apó... Ilyenkor érzi az ember a szólásmondás („a lélegzetem is elállt") igazságát. Valóban kapkodnom kell levegő után. Miféle csodának vagyok tanúja? Három éve múlt, hogy édesapámat elvesztettük. A kis dédunoka akkor kettő alig volt, a temetésre nem vittük el, a szülők sem mondták, hol is jártak azon a napon sötét ruháikban. Néhány hónapig még meg-megkérdezte, mikor megyünk Apóhoz, aztán már nem is emlegette. Most mégis! Álltam, szorosan fogtam a kicsi lány kezét, a fejemet pedig elfordítottam jól, ne láthassa a könnyeimet, amelyek nem a megfrissült gyász okán szivárogtak elő, hanem a földöntúli üzenet nyomán: apám él! Él, igen. Mint ahogyan mindazok élnek, akiket az utódok meg-megemlegetnek, akiket fölfedezni vélünk bicikli hátán, egy ajtónyílásban, egy tétova mozdulatban, egy elejtett szóban. Az emléket mi, túlélők őrizzük, nem pedig a kőbe, márványba vésett szavak. Mit sem érnek azok, ha nem hajt előttük fejet senki. Hányszor és hányszor hivatkozunk a felgyorsult időre, a szétszórattatásra, amelyek mind-mind okai lehetnek, hogy sokan még így, temetőjárás idején sem jutnak el egykori szerettük sírjához legalább egy szál virággal, egy szál gyertyával. Olykor az élet valóban fölmentést adhat. Sok család szétszéledése oly valóságos, hogy esetleg öt-hat várost, falut és ezernyi kilométert kellene bejárnia annak, aki e tisztes kötelességének eleget akarna tenni. Emléket őrizni azonban nem csak így, rohanva lehet. S nem is csak e hét végén, hanem talán az év minden napján. Ilyenkor, az eltávozottaknak szentelt napok egyikén pedig megtehetjük, hogy szobánkban ülve gyújtunk gyertyát, s annak fénye mellett soroljuk elő veszteségeinket, emlegetjük föl a megőrzött szavakat, gesztusokat, a tovatűnt árnyakat. A gyertya halovány fénye képes megvilágítani a távozottak alakját, s képes arra is, hogy önmagunk halandóságát megmutassa. Emlékezzünk hát szeretettel mindazokra, akik valamikor életünk részei voltak. Amikor őszinte szívvel gondolunk rájuk, mindig föltámadnak. " Jól fizető piac kellene..................2 Por és hamu vagyunk..................4 Interjú az oktatási miniszterrel... 5 A szigetvári bosnyák.................16 Európa földközelből..................30 Mindenki amatőr?......................31 77 33 095006 43