Szabad Föld, 2002. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)

2002-02-15 / 7. szám

14 2002. FEBRUÁR 15.Szabad föld ------------------------------------Egy humorista visszanéz--------------------------------------A hordágyig nem lehet viccelni! (35.) SZILÁGYI GYÖRGY A következő szezonban került bemutatásra a Békehajó című revü, amely egzotikus környezetben játszódott. Akkor még senki sem gondolta, hogy néhány év múlva, 1956 októberében nemcsak a hajó, hanem a béke is zátonyra fut, utasainak jó része pedig szétszóródik a világban. Azoknak, akiknek sikerült partra futniuk, nagyon hosszú időn át nem volt lehetőségük se hajóval, se vonattal, se repülőgéppel egzotikus tájakra utazniuk. A Békehajó egyelőre még zavartalanul úszott a vasfüggönnyel körülvett Kárpát-medence csendes vizein. Örültünk az új revü sikerének. Egyedül a fiatal, vonzó külsejű színésznő, Boros Ida méltatlankodott, mert szerepéből adódóan három oroszláncsemetét kellett pórázon bevezetnie egy keleti vásár forgatagába. Fel volt háborodva. Joggal. Az oroszlán, akár csemete, akár remete, elviselhetetlenül büdös. Messziről aranyosak az oroszlánkölykök, „meg kell zabálni őket”, a közelükben azonban minden eszébe jut az embernek, csak az evés nem. Boros Ida panaszra ment a főrendezőhöz. „Ernő bácsi, én képtelen vagyok elviselni a szagukat!” Szabolcs Ernő hangja akkorát dördült, mint egy rozs dás Smith & Wesson pisztoly. „Fiacs kám, téged játszani szerződtettünk, nem szagolni!”Mondanom sem kell, a színésznő a „három kis büdössel” továbbra is fellépett. Aki egyszer beleszagol ebbe a műfajba, többé nem tud elszakadni tőle. Nem hinném, hogy 1956-ban az oroszlánok miatt hagyta el az országot. Azóta nem hallottam róla. Ellentétben a revü egyik jelenetében burnuszos arabként, teveháton bengető Székely Andrással, aki szédületes karriert csinált Amerikában. Ma újra köztünk él, ha nagy ritkán összefutok vele, felelevenítjük közös emlékeinket. A dogmatikus tevéről azonban diszkréten hallgatunk. Előtérben a három büdöske SZABAD FÖLD ARCHÍVUM Helyezze el az alábbi szavakat, betűcsoportokat az ábrában! Könnyítésül egy szót előre beírtunk. Az ábra kitöltése után a besatírozott fősorban megfejtésként egy igen tehetséges, gazdag nyelvezetű, pompás formaértékű költő (1629-1704) neve alakul ki. Kétbetűsek: EH, EL, GS, IL, KO, PA, TG, TI, TI, TT, UP, YL. Hárombetűsek: ILI, INA, LIZ, ÖLT. Ötbetűsek: ÁGENS, ELLES, HONOL, NEGRO, ÖTLET, RÁLES, TOPOG, UNITÁ. Nyolcbetűsek: ALAPSZÍN, GENETIKA. A megfejtést kérjük beküldeni nyílt levelezőlapon, „Berakós rejtvény” megjelöléssel. A helyes megfejtést beküldők közül öt nyertes részére 2000 Ft-os virágvásárlási utalványt sorsolunk ki Cím: Szabad Föld, 1428 Budapest 8., Pf. 52. Határidő: 2002. február 22. A február 1-jén megjelent rejtvény megfejtése: Rimay János. Könyvet nyertek: Csapkovics Béla, Olaszliszka; Rados Ferenc, Őrbottyán; Mamali Sándor, Máza. OÁZIS KERTÉSZET 1101 Bp., Kőbányai út 47. Tel.: 261-3160, fax: 261-8782 1022 Bp., Zilah u. 6. (Pasarét) Tel./fax: 356-4002 Új telephelyünk: 1230 Bp., Meddőhányó u. 3-5. Tel: 283-4272,283-4179 Nyitva: H-P: 8-19. Szó: 8-18, V: 8-14 - cserepes dísznövények, faiskolai termékek, vetőmagok, - kertészeti szerszámok, kisgépek, - műanyag és kerámia virágtartók, - műnövények kis- és nagykereskedelme, - irodaházak, középületek dísznövény-dekorációja, - belső és külső kertek építése, - dísznövénykölcsönzés, kiállítások és különböző rendezvények dekorációja növényekkel M P ■ 1 ■T ■ ■ ..._ ■ . _ O ■ M mm Ne irigykedjen, akinek ilyen diákünnepségben nem volt része. Magam persze azok között sorakozom, akik az éppen elmúlt háborús világ után örültünk, hogy elérkezhettünk az érettségiig. Az élet maga is szegényebb volt, az időben nem telt volna a lányoknak estélyi ruhára, mi, fiúk örvendeztünk annak az egyetlen sötét öltönynek, amit megszerezhettek szüleink, vagy amire a magunk pénzéből épphogy csak futotta. Nekünk, más országból menekült diákoknak érettségi tablóra sem jutott, sőt a bankettre osztálytársaink közösen fizettek be, becsületére kaposvári osztálytársainknak. Nagyot fordult a világ. Az elmúlt napok egyik szombat estéjén igazi örömünkre már harmadik érettségiző unokánk szalagavatóján szorongtunk a népes szülői, nagyszülői sereggel, és megtapsoltuk az új nemzedék ifjait, leányait, akik táncokkal búcsúztak iskolától - évektől, nevelőktől - élményektől, olyan válogatott ruhakölteményekben, hogy büszkeség volt nézni az új sereget, a holnap minden bizonnyal boldogabb nemzedékét. Ne morgolódjak hát, torkollom le saját magamat, de, nem keresne kivetnivalót, csak egy apró megjegyzést hadd fűzhessek azért a diákünnephez. Volt ott bécsi meg angol keringő, spanyol tánc, modern tánc koreográfiával - de magyar táncnak se híre, se hamva. - Talán valami csizmás, díszmagyaros feltűnősködést kívánsz? - kaptam meg csakugyan csöndes megjegyzésemre az okítást. Majd azt is hozzáfűzték: - Kétezerkettőben járunk! Akkor nem szóltam, azaz halkan, csupán magamnak mondtam, ám ha mégis volna valami igazságom (mert bizony szülőket próbáló ez a kivagyiság Fábián Gyula SZALAGAVATÓN kölcsönruhákkal, saját estélyikkel), mégiscsak örvendezésre jöttem, nem megjegyzésekért. Ünnepeltem hát a többiekkel, míg unokám keresztapja a szünet alatt fel nem sóhajtott: „Életem egyik legszomorúbb története a mi szalagavatónk volt. Rossz időben, 1957-ben adatott meg, hogy érettségire készültünk. Az 1848. március 15-i ünnepséget eleve betiltották. Szerencsénk volt: engedélyezték, hogy a szalagavatót megtarthassuk. Vesztünkre! Megbeszéltük ugyanis, hogy az iskolai ünnepség után (délután volt) kivonulunk az utcára is. Valamiképpen kitudódott. A mi ünnepségünkre - amely zártkörű volt, szülők sem jöhettek el - betódultak a hívatlanok, pufajkások, bőrkabátosok, és kemény kioktatást kaptunk a semmiért. Egyik osztálytársam elkapta az oktató gumibotos kezét, ő aztán pár hétig nem tudott iskolába jönni, ápolásra szorult. A következmény: soha életében nem érettségizhetett. Később megrendezett találkozóinkra is hosszú ideig nem jöhetett el, számon tartották. Az első oktatási napon, mely egyben politikai eligazítás volt, amikor bementünk az osztályterembe, kedves osztályfőnökünk sápadtan, megrendülten azzal kezdte: - Titeket az ellenség bérelt föl ellenforradalmi tevékenységre, s ezzel beszennyeztétek iskolánk becsületét. - De tanár úr, tessék meghallgatni minket... - soroltuk volna a magunk védelmére, mire ő az asztalhoz csapta az osztálykönyvet, és szavunkba vágva szinte kiáltotta: - Nem értitek, nekem ezt el kellett mondanom a saját érdeketekben! - Néma csönd, nem néztük a tanárunk arcát, félrefordította. Talán egy teljes perc is eltelt döbbent némaságban, amikor újra megtalálta a hangját: - Ismételjük át 1541 után az ország három részre szakadásának gazdasági következményeit... - így végződött a mi szalagavatónk. De nem akarok ünneprontó lenni, csak úgy végigfutott bennem: ezek a drága gyerekek tudják-e, ismerik-e mélységében a magyar történelmet?” Nem volt érkezésem a megszólalásra, mert odajött hozzánk szép nagy unokám, és megkérdezte: - Ugye, nagyapa, érdemes volt eljönni! - Érettetek mindig érdemes - mondtam, és senki nem vette észre rajtam, hogy bennem, bennünk olyan sokszor elhallgat a múlt, azért, hogy ne szomorítsuk meg gyerekeink önfeledt örömét. Kossuth Zsuzsanna, a szabadságharc főápolónője BÍRÓ ZOLTÁNKossuth-évforduló van ebben az évben, mégse Kossuth Lajosról szóljunk ezúttal (arra lesz még alkalom), hanem a húgáról, aki 185 éve született, 1817. február 19- én. Kossuth Zsuzsanna nevét - gondolom, remélem - a nagy névváltoztatások korszakában is őrzi még néhány intézmény, de jellemző, hogy történelmünk kiváló asszonyairól ritkán emlékezünk meg. Amúgy is ritkán szólunk a nők szerepéről a történelemben, s ha egy-egy név fel is bukkan az emlékezetben, legtöbbször olyan hölgyeké, akik jelentős történelmi személyiségek, férfiak, királyok, fejedelmek ágyától-asztalától szövögették a háttérből a történelem szálait s voltak okozói gyakran politikai belharcoknak, testvérháborúknak, országok, nemzetek közötti viszályoknak. Azokról az asszonyokról kellene pedig többször és méltányosabban szólni, akik jeles férfiak árnyékában, velük együtt vagy őket ösztönözve, segítve a jó irányába mozdították a világot, gyógyították a világ sebeit. Kossuth Zsuzsanna ezek közül az asszonyok közül való volt. Magánélete szerencsésnek éppenséggel nem mondható. 1841 -ben ment férjhez, de már 1848-ra özvegyen maradt. Mint oly sok asszony és honleány akkor, ő is lelkesedett a forradalomért, s a történelem nagyszerű pillanatai valószínűleg kárpótlást is nyújtottak neki a családi bajokért. Élete, személyes sorsa a szabadságharc idején azzal vett fordulatot, hogy 1849 áprilisában a tábori kórházak főápolónőjévé nevezték ki. Nagy hatású felhívással fordult ekkor a magyar nőkhöz azzal a céllal, hogy minél többen vállaljanak ápolónői feladatot a szabadságharc sebesült katonái érdekében. Feladatköréhez tartozott, hogy szervezze is, ellenőrizze is a kórházakat, az ápolónők munkáját a katonakórházakban. A történelem hozta feladat számára hivatássá vált, mely célt és értelmet adott az életének. Hivatása ellátásában fáradhatatlan volt. Mint a jellemző női hivatások többsége, s egyáltalán, mint az életben tisztességgel, szépen betöltött női szerep, konkrét, adatolható történelmi eredményekben nehezen megragadható és értékelhető. Ám azt azért lehet tudni, hogy az áldozatos ápoló munka, a nők gondoskodása, segítő keze sok ezer életet menthetett meg, sok ezer sebesült kínjait enyhíthette a szabadságharc idején. Kossuth Zsuzsanna és nőtársai semmivel sem adtak kevesebbet így a hazának, mint a harcoló hősök maguk. Róluk, testet-lelket gyógyító tevékenységükről Illyés Gyula gyönyörű, nőket magasztaló sorai juthatnak eszünkbe: „...nem a vezényszó. Rohamra és Imához! Hanem a megfordított vánkos.” Az élet, a békesség, a mindennapok hősiessége tehát. Világos után Kossuth Zsuzsannát is letartóztatták, majd csak úgy engedték el, hogy távoznia kellett az országból, hazájából. 1851-ben tüdőbajtól gyötörve kivándorolt. Előbb Brüsszelbe ment, majd onnan 1853- ban Amerikába. A következő esztendőben, 1854-ben ott érte a halál, idegenben, távol mindattól, ami számára az otthont, az életet és a hivatást jelentette. Versmondó verseny Lakiteleken A lakiteleki Népfőiskola Alapítvány a költészet napján Tollas Tibor tiszteletére 2002. április 10-11-én rendezi a versmondók országos találkozóját. Pályázhatnak: Tollas Tibor két szabadon választott versével általános iskolások, középiskolások és felnőttek. Díjak mindhárom kategóriában: 1.30 000 Ft; II. 20 000 Ft; III. 10 000 Ft, valamint könyv és tárgyjutalmak. Különdíjak: részvételi lehetőség a népfőiskola nyári Garabonciás táborában. A találkozó védnöke: dr. Kecskési Mária (Tollas Tibor özvegye) és Nagy Alajos, az Európai Szabadságharcos Szövetség tb. elnöke. Jelentkezni lehet 2002. március 10-ig az alábbi címen, telefonon vagy faxon: Népfőiskola Alapítvány, Szabó Tamásné, 6065 Lakitelek, Felsőalpár 3. Tel.: 06-76/549- 049, fax: 06-76/549-048. VERREL KÖNYVSAROK Va vannak-e még új, elmondásra érdemes történetek: ez az elbeszélő próza egyik legtöbbet vitatott kérdése. MAJOROS SÁNDOR Sokan és sokféleképpen próbálkoztak már ennek megválaszolásával, ám ezzel - ha lehet - még inkább növelték az újkori novellairodalom körüli bizonytalanságot. Oláh János nem ehhez a magyarázkodó, önigazolást kereső írói vonulathoz tartozik. Vérszerződés című legújabb rövidpróza-gyűjteményében olyan emléknyomatokat rögzít, amelyek a gyerekkor, a kamaszévek, a felnőtté válás és a felnőttkori helytállás fontosabb stációit ötvözik az éppen aktuális társadalmi események okozta megrázkódtatásokkal. A könyv sajátos krónikáját adja az elmúlt félszáz esztendőnek, az éppen csak mögöttünk hagyott szorongó évtizedeknek, amikor a bizalmatlanság szűrőjén keresztül szemléltük az egész világot, s amikor kényszeríteni és kényszerítve lenni hozzátartozott az élet megszokott rendjéhez. Szinte törvényszerű, hogy egy ilyen közösségben olyan antihősök sodródjanak, mint a téeszesítésnek ellenállni próbáló Gajzágó, aki veresége miatti elkeseredésében fejszével esik a villám sújtotta tölgyfából készült feszületnek, ám a kivágott fa rádőlés agyonnyomja. Keserű Szomjas Bálint sem sokkal szerencsésebb. Ő 1956-ban, a forradalom idején - szinte véletlenül - lesz egy kis falu vezetője, ám a bukás után a szovjet megszállók különös kegyéből élve marad. A törvényszerűen bekövetkező megtorlás alatt Keserű Szomjas azonban rádöbben, hogy a zsarnok az általa főbűnösöknek tartott egyéneket azért hagyja élve, hogy ezzel is bizonyíthassa az elnyomottaknak: minden általuk választott vezető áruló. Keserű Szomjas tehát csak úgy szegülhet szembe a megszállókkal, ha felakasztja magát. De a történet nem áll meg ezen a ponton. A szovjetekkel kollaboráló és a kivégzetteket közös sírba temető Sülé a rendszerváltozáskor még egy utolsót lép: azt a tanárt, aki az áldozatok újratemetését javasolja, kicsapatja az iskolából mondván: „Ami elmúlt elmúlt. Ne bolygassuk többé!” A tizennégy novellát végigolvasva a második világháborútól egészen a rendszerváltás közeli évekig kalandozhatunk. Oláh János nem kápráztat el bennünket hamis napfényességgel: történeteiben kevés hely jutott a vidámságnak, ám a groteszk élethelyzetek azt sugallják, hogy a legnagyobb tragédiák sem annyira szörnyűek, ha megfelelő távolságból nézzük őket, sőt tíz-húsz év távlatából már mosolyogni is tudunk rajtuk. Oláh János „somogyországi” történetei éppen ettől igazak és hatásosak. Ajánlom őket minden felnőtt olvasónak.