Szabad Föld, 2003. január-június (59. évfolyam, 1-26. szám)

2003-05-30 / 22. szám

va 2003. MÁJUS 30.Szabadföld N agybocskón születtem 1913. február 19-én. Ez a település Máramaros vármegyében található, a Felső- Tiszánál, Máramarosszigettől északra, Rahó táján, közel a régi, történelmi Magyarország határához. Az első világháborúig az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. A megyét a Kárpátok vonala határolta, annak gerincétől északkeletre esett Galícia, mely úgyszintén a Monarchia része volt. Kicsivel távolabb helyezkedik el Przemysl, a híres erődrendszer, amely családom történetében később szomorú szerepet kapott. Trianon után a Felső-Tisza, amely ott alig több, mint egy rohanó, hegyi kis patak, Nagybocskó tájékán határfolyó lett. Jobb partja, a mostani kárpátaljai rész Csehszlovákiához tartozott, bal partja pedig Romániához, azaz Észak-Erdélyhez. Így vált az én - állítólagos - szülőfalum határvárossá egy határfolyó mellett, a maga néhány száz ruszin lakosával. Még valamit Nagybocskóról. Be kell vallanom: a születési anyakönyvi kivonatom hamis. Pedig nagyon kellett vigyázni rá, hiszen amikor már a harmincas éveim felé jártam - az eléggé gyászos korszak volt Magyarországon -, Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt a második és a harmadik zsidótörvény értelmében az összes állami tisztviselőnek igazolnia kellett árja származását. Eleinte, amikor még nem fogtuk fel, hogy mit jelent mindez, zsidó barátaim nevetve mondták, hogy ti csak szaladgáljatok papír után, mi egyszerűen bejelentjük, hogy zsidók vagyunk, és azzal kész. Persze ez később nem volt ilyen egyszerű. Nekem mint fizetésiten tanársegédnek a harmadik zsidótörvény értelmében tíz keresztlevelet és egy házasságlevelet (nős voltam) kellett összeszednem. Ennyi mindent kellett bemutatni, hogy hitelesen igazoljuk: keresztények vagyunk valamennyien. Lehet, hogy egyszerűbb dolga volt annak, aki Budapesten született, de én akkoriban, mikor ez az őskutatás elkezdődött, rájöttem, hogy egy ilyen, nem kékvérű famíliának is, mint az én családom volt, lehet izgalmas a családtörténete. Tudtam és megesküdhettem volna rá, hogy én sem Imrédy, sem Hitler zsidótörvénye szerint nem vagyok zsidó, de papírom az nem volt Az igazi bonyodalom a harmadik zsidótörvény után keletkezett, ekkor már a nagyszülőkre is szükség volt Anyai nagyszüleime alföldi református kántorcsalád volt, minden papírjuk megvolt, ott matrikulázták őket Túrkevén. Igen ám, de a Baloghok, a másik ág, ők Újfazekasvarsánd községből származtak. Egy fényképet láttam róluk, amelyben ült egy csizmás parasztember, tisztelettudó pózban, nézett mereven a gépbe, mellette egy fejkendős parasztasszony, a nagyanyám és három kisgyerek, mint az orgonasípok: apám és a két testvére. Ez már bizonyítéka volt annak, hogy a származással nincs baj, no de papír nem volt. Ráadásul 1943-at írtunk, Romániában a Vasgárda benn volt a vezetésben, Magyarországon Imrédy irányított. A második vlágháború kellős közepén nehéz volt papírt szerezni Újfazekasvarsándról. Tíz keresztlevelet kellett összeszednem Vallomás egy nagy magyar tudós életútjáról A z utókorra örökítette elmúlt századunk egyik legnagyobb magyar tudósa, Balogh János professzor, akadémikus azt az izgalmas korrajzot, amelyet kíváncsi tanítványok, barátok, olvasók kedvéért elmesélt. Előadásait magnetofonszalagra is rögzítették, hogy az élőbeszéd is megőrizze. Fia, munkatársa vigyázott a felvételre, amíg meg nem kerestük, azzal az elképzeléssel hogy mindezt közkinccsé tegyük. Az „örökös" nem ellenkezett, mert édesapja úgy bízta rá hagyatékát, hogy ha lesznek, akik valóban kíváncsiak befejezetlen élethistóriájának részleteire, segítse megszületni a könyvet, mert annak tartalma sokaknak lehet érdekes , tanulságos. Szöveggondozás közben aztán fény derült a bővített életrajzi vallomás igazi értékeire, amely három évszázadot érint, ebből a tizenkilencediket és a huszonegyediket csak éppen, de a huszadik viszontagságait olyan jellemző részletekkel tárja elénk, hogy akár történelmi áttekintésként is olvashatjuk Az ember, a tudós, az újságíró számot ad benne az általa leglényegesebbnek tartott mozzanatokról amelyeket szenvedve végigküzdött. A mű úgy született, hogy kedves munkatársai biztatgatták, készüljön föl többórás beszélgetésre, amelynek keretében emlékezzen az elmúltakról és ne feledkezzen meg arról hogy olyan hallgatói-olvasói lesznek, akik azokról a történésekről melyeknek ő hiteles tanúja volt, szinte semmit nem tudnak. Végakarata az volt, hogy akik gondozzák hagyatékát, igazi vallomásként adják majd közre, melyben végigvezeti érdeklődőit a talán legszomorúbb történelmi korszakon, a huszadik század embert próbáló viszontagságain. Szenvedője, koronatanúja az ember, aki sokaknál érzékenyebben formálja meg véleményét, és kimondásával vállalja az ezzel járó megmérettetést. „Keresem ősöm udvarát” -fogalmazta a költő, Sinka István. Balogh János is kereste őseit, igaz, ő más indíttatásból: igazolnia kellett származását. Ennek történetével indítja az elbeszélést a professzor úr, majd a szövevényes kutakodások után ott találjuk magunkat az első nagy utazás felelevenítésében, s végül Nagybocskótól Túrkevén át eljutunk Óceániáig. De mennyi buktatója is volt a gyermeki vágynak, amíg az ecsegi pusztáról megérkezett a trópusokra! Mi azzal a meggyőződéssel indítjuk „hódító útjára” ezt a regényes emlékezetsort, hogy kevesen voltak a pedagóguspályán olyan nagyszerű tanítómesterek, akiknek annyi sok tanítványa maradt, mint Balogh János tanár úrnak. Professzor úr kivételesen gazdag sodró erejű vallomása a 2003. évi Könyhéten jelenik meg ahol is a Püski Kiadó sátrában vásárolhatják meg Budapesten, a Vörösmarty téren. Kérjük, figyeljék lapunk következő számait, melyeken keresztül közvetlenül kiadónktól is megrendelhetik Balogh János felemelő életmondását. BALOGH JÁNOS : A rr . Túrkevétől Óceániáig NEMZET LAP- ÉS KÖNVKIADÓ KM. ............2003 ------------------------- Az élő fával később sokat beszélgettem Kántor nagyapámnak tizenegy gyereke volt, anyám a közepén lehetett ennek a sorozatnak. A fényképből ítélve anyám nem volt nagyon szépnek mondható lány, kijött belőle az apai, a Szabadffy- vér. Ha már itt, az őskutatásnál tartunk, az is kiderült (miután még a nagyapámnak is igazolni kellett a nagyapját), hogy az ő nagyapjának a nagyapja szőke hajú, kék szemű osztrák volt. Ez az ág, mint domináns, bejött a családba: anyám ebbe a fekete sorozatba göndör szőke hajjal született, így egy kicsit különleges volt. Megakadt rajta az apám szeme is. Pár megmaradt leveléből gyanítom, hogy nagyon szerelmesek voltak egymásba. Kár, hogy csak rendkívül rövid időt tölthettek együtt. Apám utolsó levelében - ez is elpusztult ’45-ben - volt egy látnoki részlet: „Ha a fiunk akar (amikor bevitték már megvoltam, mint kis csecsemő), ha lenne kedve tanulni, akkor nyugodtan add iparosnak, nem kell erőltetni azt a diplomát, mert olyan gyönyörű szakmák vannak, mint például az asztalosság, ahol a fával beszélget az, aki azzal dolgozik. Én boldog lennék abban a tudatban, hogyha az én fiamból egy jó asztalos lenne.” Nem lett belőlem asztalos, de később az élő fával sokat beszélgettem. Ezt apám nem láthatta előre. Rögtön a háború elején behívták Akkoriban a tanító még nem volt tiszt, hiszen nem számított úriembernek Ez a titulus a papnál kezdődött. A tanítóképző elvégzése nem volt érettségi értékű, így apám mint tizedes vonult be, és került rögtön Przemyslbe. Amikor a körülzárás megtörtént - történelmileg ismert tény, hogy az osztrák-magyar hadvezetés óriási baklövést követett el, amikor abba az elavult erődbe belezsúfolt egy kétszázezres hadsereget, apámnak nyoma veszett. Az erőd elesett, kétszázezer foglyot vittek Szibériába, de sokan már a kitörési kísérletek során elestek Attól a perctől kezdve, hogy 1914 nyarának végén bezárult a gyűrű Przemysl körül, anyám semmit nem tudott az apámról, és ez a semmi egészen 1920-ig tartott. Ekkor a hadifogságból hazajött egy olyan fogolytárs, aki magára hozta apám naplóját. Anyám nem hitte el, hogy apám meghal, és meg is akart erről bizonyosodni. Lehettem olyan négyévesforma - 1917-ben volt ez -, amikor megfogta a kezemet, és magára vitt Przemyslbe, hogy utánajárjon a dolognak. Túlélőkkel nem tudott taálkozni, ők Szibériában voltak, de a holtakat kinyomozhatta. A fényképeim között van egy olyan is, amely egy katonai temetőben készült. Három ilyen katonai temető volt ott, és mind a háromban volt eltemetve egy Blogh János tizedes. Nagyon vaószínű, hogy közülük egyik apám lehetett. De még ez sem biztos, mert a feljegyzések szerint negyven társává közös sírba temették Przemyslbe tehát 1917-ben utaztunk, ez a dátum számomra azért fontos, mert innét számítom az első hiteles emlékemet. Nagyon sok olyan emléke van egy kisgyereknek, olyanemléke, amit a szülei meg a nagymamák beszélnek a fejébe. Hallja őket, és a végén úgy dolgozza fel, mintha válságos emlék lenne. Beteszi az igazi élmények közé, és mindet összekeveri. Máig él bennem a kép egy nyitott deszkafolyosós szállodáról - állítólag Lembergben volt -, itt szálltunk meg visszafelé jövet. Biztosan tudom, hogy kukucskázam kifelé, és anyám félve rángatta a kezem, jaj, nehogy leessek Pedig nem lehetett volna onnét leesni, meg féltem is, mert szédülős voltam, a magasságot sosem szerettem. Később sem lettem hegymászó. II O tt hagytuk el, hogy nagyapám - nagyanyám ösztönzésére - levelet írt az árvaháznak, hogy vegyenek fel engem. Ez volt életemnek első, mondhatom úgy, dráma fordulata. A napra is pontosan emlékszem: 1923. szeptember 2-án nagyapámmá vonatra ültünk, és felmentünk Budapestre. Eltekintve a négyéves koromban történt galícia utazástól, először voltam távol Túrkevétől. Rengeteg izgalmat jelentett ez az utazás, majdnem olyan volt, mint az első Jumbo Jet-es kandom. Először ültem olyan vonatra, amelyet igazi mozdony húzott. A Mezőtúrig járó túrkevei helyi vonatnak huszonöt kilométer volt az óránkénti sebessége, egy kis, múlt századbéli mozdonyocska húzta. Ez pedig igazi nagy mozdony volt, és több mint két óráig tartott az út Budapestig. A déli órákban indulunk, és én nem tudtam betelni a gyorsaság élményével. Már majdnem sötétedett, amikor megérkeztünk A Keleti páyaudvartól gyáog mentünk be a Protestáns Országos Árvaházig Akkor még nem a Rózsák terének hívták ezt a helyet, hanem Szegényház térnek, és a Protestáns Országos Árvaház, a mi árvaházunk volt a Szegényház. Ide érkeztünk meg estefelé, miközben én megbámátam a csodákat, ahogy a villamos jár, hogy itt az utcán lámpák égnek Ez mind új volt Túrkeve után, így érkeztünk meg az árvaházba Szerencse, hogy lekötöttek ezek a kisfiút érdeklő dolgok, mert a lényeget, a legnagyobb tragédiát csak akkor értettem meg, amikor nagyapám átadott az intézményvezetésnek, és én, életemben először, teljesen egyedül maradtam. Mindenki, aki a környezetemhez tartozott, akit szerettem, a nagyapám, a nagyanyám, az unokatestvéreim, az unokabátyáim, a túrkevei ház, az ágy, amelyben tízéves koromig aludtam, mind-mind százhatvan kilométerre volt tőlem. Egyedül maradtam egy teljesen idegen környezetben, az árvaházban. Kaptunk valami kis vacsorát, és hamarosan lefeküdtünk U alakú, kétszárnyú épület volt, középen kettéosztva. Baloldalt volt a fiúk traktusa, jobboldalt a lányoké. Az árvaház lakói hat és tizennyolc év közöttiek voltak, túlnyomó többségükben hat és tizennégy év közöttiek A reformátusok a Lónyai gimnáziumba, az evangélikusok a Fasori Evangélikus Gimnáziumba kerültek Én az utóbbiak csapatába tartoztam, és hát bizonyos kasztrendszer volt itt. Abban az értelemben, hogy azoknak, akik gimnáziumba kerültek, esélyük nyílott arra, hogy tizennyolc éves korukban érettségire kerüljenek ki az árvaházból, egyetemi végzettséget szerezzenek, míg azok, akik az elemi után polgári iskolába kerülek, legfeljebb tanítók, óvónők vagy iparosok lettek Mintha csak arra utasítottak volna bennünket, hog versenyezzünk egymással. A kiválók továbbtanulnak, aki meg nem teljesítenek, azok lemaradnak Ez annyiból ja igazságtalan - ha így utólag elgondolkodom rajta -, hogy tanulásban kiválóak nem mindig a legsikeresebbek az éleben, nem csak a gyakorlati, de a szellemi életben sem. Már első pár napban megértettem, hogy nekem tanulnom ke mert ha nem így teszek, nem maradhatok a gimnáziumba. Tehát nem kellett a nádpálca, nem kellett a becsukás és kos laltatás, ahogy akkor mondták, tintaleves. Tanultam, de tanulni akartam. Az árvaházban nem kérdezték, kinek ő volt az apukája, ha jól tanult, mehetett a gimnáziumba. A dékiek voltak persze a legtöbben, egy pesti árva csak akko került árvaházba, ha apja, anyja elhalt. Az igazgató, aki maga is tanító volt, szívesen fogadta a pedagógusgyerekeket, és az voltam. Ez egy megbocsátható elv volt, és azt a folytonosságot fejezte ki, amit később értettem meg, már jó felnő koromban. Magyarországot a vidéki értelmiség tartotta hátán, és ez a parasztságból és a kisértelmiségből, a pedagógusokból termelődött újjá. Ezt ma társadalmi mobitásra szokás nevezni, így hát az első percben világossá vált előttem, hogy innen ki kell törni. Nem éreztem ott jól magán börtönbe voltam csukva. Már szeptember harmadikén reggel ötkor kizavartak az ágyból, s ez megértette velem, hog mostantól kezdve minden percem úgy be lesz osztva, mint ha katonai kiképzésen lennék. Minden pillanatom számb lett véve, állandóan volt valamilyen feladatom, mindig függtem valamitől. Néha olyasmit végeztettek velem, amibe megvolt a kedvem, de tudtam, akkor leszek szabad igazába ha ismét vonatra ülök, és visszamegyek Túrkevére. Az árvaházban a nap reggel öt órakor kemény ébresztővel kezdődött, beágyaztunk, kitakarítottuk a hálótermet Szegényház tér, Budapest, a mi árvaházunk Tülökkel dudálni bizalmi feladat volt Nagyapám kellő óvatossági intelmek után beszélt a harangozóval, és megengedte, hogy felmenjek a toronyba. A túrkevei templom tornya nem akármilyen. A lépcső öntöttvas karfájában benne van az évszám, amikor épült: 1823, Petőfi születési dátuma, így már nyolcéves koromban tudtam, hogy ez a templom akkor épült, amikor Petőfi Sándor született Nagyapám később megengedte, hogy szabadon felmászkáljak a templomba. Némi kis cigarettát vittem a harangozónak, és a barátság megszületett. Fönt nagy, súlyos templomi óra volt, terméskő súlyokkal. Minden negyedórában vert, egyet, kettőt, hármat, majd ütött a nagyharangon. Ha éppen fent voltunk, majdnem megsüketültünk, mert igen terebélyes volt a nagyharang. Máskor meg lehetett hallani a lánc, illetőleg a mászósúlyok mozgását. Aratás idején ketten voltak fönt, a harangozó és a tűzőr. Utóbbinak az volt a dolga, hogy minden negyedórában körül kellett sétálnia, és mind a négy égtáj irányába tülökkel dudálnia kellett egyet annak jeléül, hogy nincs tűz. Sosem engedték meg, hogy én is dudáljak. Borzasztóan szerettem volna, de mert bizalmi feladat volt, nekem nem lehetett. Már a fára mászással is az volt a baj, hogy szédülős voltam. Amikor pedig kimentem a körüljáróra, erre az 1823-as karfájú erkélyre, felnézve láttam, hogy jaj, de közel van a torony teteje, és láttam, hogy szaladnak a fellegek, úgy éreztem, menten le fog feküdni a torony. A falhoz lapulva gyorsan visszanéztem lábam elé, s rájöttem, hogy nem, mégsem a torony mozog Nagy nehezen körülmentem, nem hiszem, hogy tízéves korom előtt még egyszer megtettem volna ugyanezt. De amikor a látóhatár szélén észrevettem a tizenöt kilométerre lév Mezőtúr tornyait, először éreztem azt, hogy én ebből a körből, amit lezár a látóhatár, ki akarok menni, és látni akarón mi van mögötte. Akkor már tudtam, hogy a föld gömbölyű s minden, de minden érdekelt, ami vele kapcsolatos. Számomra a legszebb piros színt az jelentette, ha pipacson vág a ragyogó katicabogáron láttam. Aztán láttam, hogy va olyan bogár, amelyen a pötty sárga Kezdtem rájönni, hog a természet igen sokféle lehet Valahogy innét indult az érdeklődésem, mert az, hogy unatkozzam, nálam nem fordu elő. Akármit vizsgálgattam, mindig spekulálni kezdtem róla. És ezzel el is foglaltam magam.