Szabad Föld, 2005. július-december (61. évfolyam, 26-52. szám)
2005-10-21 / 42. szám
Kultúra Bosszúvágy nélküli ember HÁROM VERSE MIATT ÜLT EGY ÉVET. Egy időre megfagyott körülötte a levegő, „ötvenhatos múltja” miatt nem volt könnyű az élete, családjával együtt sokszor érezte, milyen is „az emberi száj éhe”. Sohasem volt híve a kirakatünnepségeknek, a forradalomra jobban szeret egyedül emlékezni. Buda Ferenc Kossuth-díjas költő hetvenedik évéhez közeledve minden jelentős elismerést megkapott, lakóhelyén, Tiszakécskén még díszpolgárnak is választották. A Forrás című folyórat főmunkatársa ritkán szólal meg, s ezt főképp a versbarátok fájlalják, köteteinek száma alig éri el a tízet. Pedig él benne a közlésvágy, de ahogy haladnak az évek, többszörösen meggondolja, mit és mennyit ír le. Rájött arra is, hogy a szó valóban élhet és eleveníthet, többet lehet vele ártani, mint használni. Volt idő, amikor nem önszántából hallgatott, hanem ötvenhatos versei miatt mások ítélték hallgatásra. - Hogyan viselte a csöndes éveit? - Ki lehetett bírni. Örökölt konoksággal csak azért is túléltem. Ez a konokság eleinte ösztönös volt, később azonban módszerré vált. Tudja, van, aki a víz fölött siklik, s van, aki rákap a búvárúszásra. És néha a víz alatt jobban lehet haladni... - Ön miért is „került víz alá"? - Három versemért fogtak perbe: Rend, Tizenöt-húszéves halottak és Pesten esik a hó. Zsengéimnek nevezném, húszesztendősen írtam őket. Másodéves magyar-orosz szakos hallgató voltam a debreceni egyetemen, 1957 februárjáig gondtalanul zajlott az életem. - Ki állt bosszút a verseiért? - Nem volt az bosszú. Az akkori törvények szerint ez a hangütés rendszerellenesnek, a demokratikus államrend elleni izgatásnak számított, börtönbüntetés járt érte. Én egy évet kaptam, de járhattam volna rosszabbul is, ha más bíró tárgyalja az ügyemet, vagy ha több versem jut el a hatóság kezébe. - De hogyan került képbe? - Nem is énrám figyeltek fel, hanem Vass Lászlóra, aki egy évvel fölöttem járt az egyetemen. (Később Miskolcra került színésznek, ma is ott él jó egészségben.) Sokat szerepelt versmondóként, eljutottak hozzá a verseim, köztük az a bizonyos három vers is. Gyakran megfordultam a diákszállón, jókat beszélgettünk, és megmutattam a verseket is, melyeket aztán lemásoltak és kézről kézre adtak. Különös megérzés lehetett, mert egyik alá sem írtam oda a saját nevemet. - Hanem? - Az álnevem „Égető” volt. Hát nem romantikus? - Vass László elszavalta a verseit? - A szakálla hozta rá a bajt. Bár semmilyen törvény nem tiltotta, 1956- ban ez főbenjáró bűnnek számított. Akkoriban sokan fogadkoztak: amíg nem mennek haza az oroszok, nem borotválkoznak meg. Hát így volt ezzel Laci is. Ráakasztottak két spiclit. Egyik alkalommal, amikor Debrecenből szülővárosába, Ózdra utazott, lemaradt a csatlakozásról, és kénytelen volt Miskolcon megszállni. Minő véletlen, a zsúfoltságra hivatkozva ugyanabban a szobában helyezték el, ahol a nyomában járó spicliket. Gyanútlanul szóba elegyedett velük, többnyire a kultúráról beszélgettek, és bizonyíték gyanánt, hogy milyen pezsdítő hatással volt a forradalom az irodalomra, elszavalta nekik az én három versemet. - A spiclik nyilván nem voltak versbarátok... - Egyáltalán nem. Futótűzként terjedt el az egyetemen, hogy Vass Lacit elvitték a rendőrök, de nem tudtuk, hogy miért. Négy nap múlva engem is kerestek. Egyik barátommal világmegváltó beszélgetés után, épp lógtunk a latin, illetve a német szemináriumról, mentem vissza az egyetemre, ahol Márta, a későbbi feleségem azzal fogadott, hogy érdeklődtek utánam a nyomozók. Jobbnak láttuk, ha sarkon fordulunk. Este aztán megbeszéltem édesapámmal, mitévők legyünk. Úgy döntöttünk, nem érdemes bujkálni, jobb, ha önként jelentkezem. - És beballagott a rendőrségre? - Igen. Este kilenc óra volt már, az ügyeletes tiszt elküldött, hogy nincs félfogadás. Másnap reggel ismét bementem, és ott is tartottak. A rendőrségi fogdán, az alagsori zárkákban átkiabáltunk egymásnak. Egyszer csak meghallottam Vass Laci hangját. Suttogva megbeszéltük, miért is hozhattak be bennünket, így legalább tudtam mihez igazítani a vallomásokat. Sok mindent ki akartak még szedni belőlem, de nem sikerült. - Megkínozták? - Szerencsére nem szadisták keze közé kerültem. Mint később kiderült, két vallatom inkább sportoló volt, mint rendőrnyomozó. Egyikük kézilabdázott, tőle azért kaptam két hatalmas pofont, a másikuk, gyűrött füléből ítélve, birkózó lehetett. Nem voltam bőbeszédű, hamar bevarrtam a számat. Legyintettek, megírták a jegyzőkönyvet, én meg aláhúztam benne a helyesírási hibákat, de nem csináltak belőle ügyet. Levittek a fogdába 1957. február 20-án, és 1958. február 21-én engedtek szabadon Állampusztáról. - Volt önben gyűlölet? - Indulatos ember vagyok, hogyne lett volna bennem harag. Viszont annak az egy esztendőnek a legnagyobb nyeresége, hogy a bosszúvágy nyomtalanul eltűnt belőlem. - Mára? - Nem. Még akkor, amikor a többiekkel együtt betessékeltek a szabadulózárkába. Jó, hogy így történt. Sajnálom azokat, akik életük végéig nem tudnak megbocsátani. Én átéltem a katarzist. Megtisztultam. Nem szeretnék legendát, kiváltképp mítoszt teremteni abból a szánalmas egy esztendőből. - Pedig teremthetne, hiszen priuszos lett! - Ez igaz: öt évig csak segédmunkából éltem. Nem folytathattam a tanulmányaimat, és meg sem fordult a fejemben, hogy szellemi érdeklődésemnek megfelelő elfoglaltságot keressek. - Találóan nevezi Ágh István ötvenhatos verseit „költészete abroncsai"nak? - Abroncsok is lehetnek, de én úgy gondolom, kibújnak a dongák az abroncsok közül. Ha nem is szó szerint van jelen verseimben 1956, áttételesen többször előbukkan. - Megőrizte-e ötvenhatos verseinek kéziratait? - Nem mertem magamnál tartani. Für Lajost kértem meg, aki a debreceni református kollégium könyvtárában tevékenykedett, keressen rejtekhelyet a kéziratoknak. Évtizedek múltán kiderült, hogy saját levelesládájának mélyén őrizte. - Hosszú hallgatás után 1989-ben a versek végre megjelenhettek. Milyen érzésekkel vette kezébe a kötetet? - Vegyes érzésekkel. Természetesen jó volt nyomtatásban látni őket, ugyanakkor kicsit fájt, hogy csak három évtized elteltével kerülhettek napvilágra, a Csöndország című kötetemben. Az 1956 körüli versciklus címe Falak könyve volt, az utána következő időszaké pedig Túl a falon. Közben elmúlt az ifjúságunk is... - S gazdagabb lett? - Sok mindenben gazdagabb lettem. A sűrű időkben szerzett tapasztalatokat semmi más nem helyettesítette volna. Szikáran tudomásul kell venni, hogy bőven értek veszteségek is. Borzák Tibor ÚJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELE Buda Ferenc nem szeretne legendát teremteni börtönévéből Négyéves, ha lehettem. Túl voltunk már 1956 tragikus napjain is, ami egy gyermek tudatáig, persze, alig jutott el. Egyedül voltam otthon akkor is, a városi házban. Csak fekete pulikutyám volt a társam, a neve évtizedek távolából nem jut eszembe. Gyerekként is tudtam, hogy valami történik az országban. Ha nem is az országban, a városban. Katonák jöttek, lovas katonák. Ngm tudom, melyik oldalon állottak. Fenyegető volt a jelenésük, mert nem a tágas úttesten, hanem a szűk járdán trappoltak lovaikkal. Lovas katonák. Megtiltotta anyám, hogy kimenjek az utcára, de a vezényszavak, a lovak lábának ütemes csattogása felkeltették a figyelmemet, megfeledkeztem a szülői tiltásról is. Kimentem az utcára. Fel, fel vitézek a csatára! - vonultam a katonák közt hangoskodva. Fel, fel vitézek a csatára! - kiáltoztam. Kinyílt előttem az utca, sok mindent lehetett látni. Volt egy ember a környéken, a gyerekek örömére sárkányt készített, a Tisza gátjáról röptette. Emlékszem sárkánya színeire, emlékszem, ahogy a szél megemeli és röpted. Emlékszem, ahogy a szél megragadja és földhöz csapja. Kinyílt előttem az utca, sok mindent láttam. Lakott a közelünkben egy nagyobb fiúcska, valaki berúgatta. Ott feküdt az árokban, láthatóan rosszul volt. Rövidesen érte jött az apja, nadrágszíjjal verte haza. Megborzongtam a látványtól. Vonultam a katonák után, kiáltva: Fel, fel vitézek a csatára! Hazaért anyám, kétségbeesve látta, hogy az utcán csatázom és csatangolok - épp ezekben a nehéz órákban. Szegény, úgy megijedt, hogy tehetetlen félelmében pofon vágott, így ért véget az én utcai vonulásom. Buksi -jut eszembe ez is, így hívták hűséges kutyámat. Az utcán PINTÉR LAJOS Dobosból szólista Minden bizonnyal az „év koncertje”-ként fogjuk emlegetni a Papp László Budapest Sportarénában október 26-án, szerda este nyolc órakor kezdődő eseményt. Nagynevű világsztár látogat el hozzánk: Phil Collins. A Genesis együttes negyed századon át hűséges dobosa szólistaként is maradandót alkot, máig ontja magából a slágereket, a szebbnél szebb lírai dalokat. Azon túl, hogy senkihez sem hasonlítható a hangja és remek komponista, sokféle színt megvillantott már tehetségéből. Phil Collins életében az utóbbi időben sok változás történt: új házasság, új lakóhely, új zenei elképzelések. Utóbbi albumaival megerősítette helyét az igényes popzene világában. Big band formációjával is figyelemre méltót alkot. A művész koncertjei mindenhol fergetegesek, garancia erre a zene minősége, az együttműködő csapat profizmusa és maga a showman lénye, aki kiváló érzékkel válogatja össze vendégeit, zenésztársait - és persze a dalokat. (borz) 2005. október 21.Subád FöldII A vidék családi hetilapja ] KATTINTSON HONLAPUNKRA! Buda Ferenccel készült interjúnk teljes terjedelmében, illetve ötvenhatos három verse honlapunkon (www.szabadfold.hu) olvasható.