Szabad Föld, 2018. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2018-03-23 / 12. szám

A vidék családi hetilapja ♦ 2018. március 23. Történetek Csak a cetlik árulkodtak KÉTSÉGBEESÉS, ALÁZAT, REMÉNYSÉG. Talán ezek a kifejezések adják vissza leghűbben a háború után „kicsi robotra” elhurcoltak hozzátartozóinak a Külügyminisztériumba írt levelei hangvételét. A dokumentumválogatás Stark Tamás történész szerkesztésében a közelmúltban kötetben jelent meg. „A magyar Kormány nem nézheti tétlenül pa­rányi magyarságunk e gyászos pusztulását, életerős férfiak felőrlődését és az itthon maradt családok ezreinek vergődését, anyák, gyerme­kek lassú sorvadását és kimúlását. Azért zörge­tünk a mentés huszonnegyedik órájában, míg van még kiket megmenteni, méltóztassék lépé­seket tenni e sok-sok ezer ember megmentése érdekében.’’ A részlet egy 1945 februárjában kelteződött és Gyöngyösi János külügyminisz­ternek íródott levélből származik. A Bereg megyei Lónyáról küldték az otthon maradt asszonyok és lányok az elhurcolt fér­fiak hazatérése érdekében. „A kérést természe­tesnek tartom, s teljesítését a legmelegebben ajánlom” - olvasható a 74 aláírást követően Révész Imre református püspök pártoló mon­data. Lányáról 160 férfit hurcoltak kényszermun­kára. Sokukat soha többet nem láthatták a szeretteik. A levélrészlet egyike annak a 276 doku­mentumnak, amely az „...akkor ászt mondták kicsi robot” című kötetben található. Jóvátétel ez a könyv, amely a 2015 februárjától 2017 februárjáig tartó Gulág-emlékév keretében je­lent meg. Az 1944-ben és 1945-ben elhurcolt több százezer polgári fogolynak állít emléket. Igen, fogoly és nem hadifogoly, még ha a fenn­álló szovjethatalom csakis ez utóbbi kifejezést volt hajlandó használni velük kapcsolatban, mivel soha nem ismerte el, hogy polgári sze­mélyeket is elhurcoltak volna. Nem ismerte el a civilek minden jogalapot nélkülöző fogságba vitelét, a kegyetlen bánásmódot - mivel nem fért bele az ideológiájukba. Pedig a 600 ezer fogoly harmada ellenük soha nem harcoló civil volt! A formálódó szovjethatalom sokáig egyéb­ként a hadifogolykérdéssel sem foglalkozott. A birodalom megalakulása utáni években azért nem, mert vallották, hogy a Vörös Hadsereg katonája soha nem esik hadifogságba, a bur­­zsujok által ellene harcba kényszerített proletár pedig a megadást követően azonnal úgyis átáll hozzájuk. Az 1929-es genfi hadifogoly-egyez­ményt azért nem írták alá, mert nem találták eléggé humánusnak. Ehhez képest 1941-ben már tudatosan törekedtek a polgári lakosság elhurcolására. A javaslat és annak kidolgozása egyébként a Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióban menedékre lelt Varga Jenő egykori népbiztostól származik. A kötet szerkesztője és egy tanulmánnyal felérő bevezetőjének szerzője Stark Tamás történész. Fő kutatási területe az 1938 és 1955 közötti kényszerű népességmozgások történe­te térségünkben. Első cikke a témában a Való­ság című folyóiratban jelent meg még 1986- ban. Előtte több szerkesztőségből is vissza­dobták a kéziratát, mert az akkori hatalom nem vette szívesen, hogy valaki kutatja a számára kényes témát. Stark Tamás a Külügyminisztérium 347 doboznyi anyagát nézte át és válogatta kötet­be a korra legjellemzőbb dokumentumokat. Amúgy nem a Külügyminisztérium volt az egyetlen intézmény, amely a fogságba vetett civil lakosság ügyeivel foglalkozott, ám a Vöröskereszt iratanyaga sajnálatos módon eltűnt. Ráadásul a dokumentumok egy részét már 1952-ben selejtezték, s pótolhatatlan for­rások végezték kazánokban. Az orosz levéltá­rak még számos adatot tartalmazhatnak, ezek az intézmények azonban a kétezres évektől sajnos ismét kezdenek bezárulni, főleg a kül­földi kutatók előtt. A kötet egy része a hozzátartozók leveleit tartalmazza. A hátramaradottak számos eset­ben az elhurcolás idején a vagonokból kido­bott és ismeretlenek által célba juttatott cet­likből értesülhettek szerettük sorsáról. A Külügyminisztériumnak küldött kérő le­velek általában személyes hangvételű írások, sok esetben megismerhetjük belőlük az elhur­colás embertelen körülményeit is. Méltányta­lanságok és igazságtalanságok sora bontako­zik ki a sorok közül. Minél egyszerűbb a stí­lus, annál őszintébb a tartalom. Emberi tragédiákkal szembesülünk a kö­tetet forgatva, a hátramaradt családok nyo­morúságával. Fenntartó nélkül maradt csalá­dokéval, ahol a gyermekek a szó szoros érte­lemben éheznek. Az elhurcolásokban több száz település volt érintett, egyebek között a kárpátaljai Visk, ahonnan 308 férfit hurcoltak el. Szaba­don bocsátásuk érdekében „Édesanyák, Édes­apák, Feleségek, Testvérek, Menyasszonyok, Özvegyek és Árvák” aláírással küldtek levelet Dalnoki Miklós Béla miniszterelnöknek 1945 februárjának végén. Különösen a fogságból hazaengedettek állapota rémítette meg a hoz­zátartozókat: „a néhány 45-50 éves hazatért ember a legelhagyatottabb külsővel, a legszá­nalmasabb ruházattal és oly egészségi állapot­tal jött, hogy most mind fekvő beteg, s talán soha többé nem lesznek egészségesek.­­ Ha ezeket két hét Oroszországban ennyire tönkre­tette, mi lehet a többiek sorsa három hónap után megfelelő ruházat, emberies élelem, fűtés, gyógyszer és orvos hiányában?” A fogságból Viskre végül 189-en tértek haza, a fogolytáborban 97-en haltak meg, 22 elhurcolt sorsáról nincs adat. A hozzátartozók mellett a második nagy dokumentumcsoport az elöljáróságok beszá­molóit tartalmazza a településen történtekről. E levelek végül a Szövetséges Ellenőrző Bizott­sághoz kerültek. Ezek munkatársai a megnyug­tatás céljából további adatokat kértek, amit a Külügyminisztérium ahogy tudott, teljesített is. Ez jelenti a legnagyobb adathalmazt. A minisz­térium munkatársai óriási munkát végeztek, 230 ezer kérelmet dolgoztak fel rossz körülmé­nyek, költözések közepette. A szovjethatalom pedig időnként az átvételt is megtagadta. Volt, amikor a fogoly címét kérték - mintha ugyan nem ők tudták volna a legjobban. A foglyok hazaengedése végül 1946 júniu­sától indult meg. ♦ „Nem tudtam végigolvasni”, újságolta az egyik történész kollégája Stark Tamásnak nem sokkal a kötet megjelenését követően. A rokonok sze­mélyes hangú kérése, sorai, a szenvedések sorjázása próbára teszi az olvasó lelkét. Mégis javaslom, aki teheti, vegye kézbe, olvassa, tanulmányozza a kötetet, annak doku­mentumait. Tisztelgünk ezáltal sok szenvedést átélt eleink előtt, s egyben újfent tudatosíthat­juk magunkban, hogy egy totalitárius, antide­mokratikus rendszer mennyi szenvedést zúdít­hat ránk. Hardi Péter A NAGY SZTÁLINNAK. Nagy Gyuláné Érdről írt 1945 júliusában Gyöngyösi János külügymi­niszternek: „Mint egyszerű asszony kérem a világ leghíresebb Sztálinját összetett kezekkel Moszkvába, kérem Önt tolmácsolja kérésemet, és továbbítsa, mert nincs hová fordulnom, mint azokhoz a­kik az ország élén állnak. Térdenálva, összetett kezeken­ könyörgöm a nagy Sztálinnak aki mindenkin segít aki őhozzá fordul, és fáradságáért Önt is áldja meg az ég és köszönetem." Fia, Nagy Gusztáv érdekében ír, aki három éve volt már katona, és egy hónappal korábban egy Biharkeresztesnél a vagonból kidobott cédula által kapott hírt róla az édesanya. A „kicsi robotról" kevés felvétel került napvilágra ÁRVÁN, BETEGEN. A budapesti Csillagvöl­gyi útról Pendert Józsefné kordokumentum ér­tékű levelet küldött a Külügyminisztériumnak: „Azon alázatos kérelemmel fordulok a Külügy­minisztérium színe elé, méltóztassék kérésem­nek a pártfogását támogatni. Férjemet január 2-án elvitték, és én azóta sem tudok róla. Sajnos a mai nehéz időben itt maradtam név szerint János 8 éves, Anna 6 éves, Károly 2 éves, Mária 1 éves gyermekeimmel kenyérkereső apa nélkül. Sajnos már az éhség felé közelednek ezek az ifjú nemzedékek, akiknek már enni sem tudok adni. Sajnos még dolgozni sem tudok, annyira megvi­selt férjem eltűnése. A négy apró gyermekem mellett még egy beteg édesanyám is van, aki nem tudja gyermekeim gondját viselni. És így ki vagyok téve a kegyetlen sors kezére. De sokáig már nem bírom, mert gyermekeimmel együtt inkább a halált választjuk, mint a további szen­vedéseket. Kérésemet megismételve fordulok a Tekintetes Külügyminisztériumhoz férjem haza­hozatala és kiszabadításának ügyében.'" Az igazi tragédia azonban a lábjegyzetben olvas­ható: a Hadtörténeti Intézet nyilvántartása szerint Pendert József 1945. március 3-án a temesvári tranzittáborban elhalálozott. FOTÓK A „...AKKOR ÁSZT MONDTÁK KICSI ROBOT" CÍMŰ DOKUMENTUMKÖTETBŐL, FORRÁS: MTA BTK

Next