Szabad Föld, 2019. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)

2019-01-18 / 3. szám

A vidék családi hetilapja ♦ 2019. január 18. ÁROK A GONOSZ SZOMSZÉDOK ELLEN Egy szatmári születésű bécsi újságíró, Reiner Bertalan 1889-ben hosszabb riportot írt egy bécsi újságban Haynau életéről, a helyszínen gyűjtött emlékekről, s ezt a budapesti Egyetér­tés című napilap is azonnal közölte. Tőle tud­juk, hogy szűk negyven év elteltével „a lakóház dísztelen, egyemeletes, vén épület, körülötte rozzant pajták, magtárak, hátul az elvadult park. A meredek tölgyfa lépcső az emeletre vezet, ahol Haynau lakott, öt alacsony szoba van itt, tarka színekkel ízléstelenül bemázolva, ezek Haynau halála óta (1853) teljesen lakat­lanok. A középső szoba falán egy régi rozsdás puska lóg, Haynau vadászfegyvere, a sarokban öles tölgyfa bot, olyanforma, mint aminővel a friedlandi lápokban vizesárkokat ugrálnak ke­resztül az emberek. Haynaunak nagy gyönyö­rűsége telt abban, hogy ezzel a hatalmas do­ronggal árkokon és patakokon keresztül átve­tette magát, s ebben a sportban nagy tökéle­tességre vitte. Egy könyv is volt a szobában, egy a kevés közül, mely Haynau összes könyv­tárát alkották. Egy lovaglókorbács meg egy alföldi csecseskorsó közt állt... Haynau lakásá­nak az ablakából ellátni egészen Nagygécig, át lehet tekinteni az egész nagybirtokot, amely körül Haynau a gonosz szomszédok miatt árkot ásatott". az állat, de valami cseh ember elvette felesé­gül a nagy birtokáért. Mindég magyar ruhá­ban járt, darutallas kalapja vót a német ku­tyának. Eccer a csengeri vásáron ökröket akart venni, s megkérdezte a Csengerújfaluból való birtokos Pongrácz Gézától, hogy mennyi­ért adja az ökröket. Az odafordult és szembe­köpte, mondván: hazaárulónak sehogy, s azzal felkapott a lovára, s meg sem állt az újfalusi házáig, ahol a kúria Ecsedi-láp felé nyíló ajtaján bemenekült a Lápba. Kijutott Olaszországba és Garibaldi katonája lett. Azt is beszélték, hogy élete végén nagy szent lett belőle. A szatmári vásárra menő emberek lát­ták, amint az úttól a kastély felé beljebb lévő feszület előtt hajnalonként imádkozott. Vót is neki mit leimádkozni, mert a főd legrettenete­sebb kegyetlen embere vót, hozzá képest még Heródes is kismiska.” Életrajzírói szerint a gazdaságról Haynau­nak nagyon fura fogalmai voltak. Törvénye­ket akart diktálni a természetnek. Persze így a jószágigazgatóival is sok baja volt, mind szepességi németek. A keserves életű inasai gyakran hatalmas ütlegeket kaptak, ezzel egyszer Haynau majdnem megjárta. A szom­szédjának a csordáját a saját legelőjén talál­ta, s e fölött való nagy bosszúságában pofon ütötte a csordást. Ám nagyot hibázott, mert a szatmári pásztor nem volt meghunyászko­dott morva inas! Felemelte ő is a botját, s „ha a betolakodó német lábai nem lettek volna elég fürgék - olvassuk a régi írásokban -, akkor bizony agyon is verte volna a meg­ütött csordás”. Ha Szatmárban sikerült is megúsznia a verést, megkapta azt Angliában. A „magyarok hóhérának” híre ugyanis bejárta a világot, így is fogadták mindenütt. Brüsszelben vérrel kenték be szállásának lépcsőjét, Párizsban megkergették, egy híres londoni sörgyárban pedig alaposan eltángálták. Előbb csak min­denféle limlommal dobálták, de később bo­tokkal támadtak rá, félszázadnyi rendőr tudta csak kimenteni a munkások közül. Három és fél év múltán Szatmárból is elege lett, s visszaköltözött Ausztriába. Ott persze haja szála sem görbült, vígan lófrált Graz meg Bécs utcáin, míg be nem következett a már­cius 15-i vég... Balogh Géza Történetek Eltérőnek kell lenni ELŐDEITŐL ÉRTÉKES AJÁNDÉKOKAT KAPOTT, köztük egyenes gerincet, a szabadság fontosságát. Mindig is másoktól eltérő akart lenni, ha leülnek, ő feláll. Véleményét ma sem rejti véka alá, akkor sem, ha abból baja származik. József Attila minden versét már kilencszer mondta el szünet nélkül. Nemrég gyógyult súlyos betegségéből Galkó Balázs színművész. K­ocsmai félhomályban fürkészem az arcát. Hátraidomított hajából egy rakoncátlan tincs a szemébe lóg, erős szemöldökpár és tömött bajusz uralja redőkkel szántott bőrét. Homlokán négy-öt ránc húzódik vízszintesen, az alsó kettőt az orrától felfelé keresztül metszi egy hosszanti vonal. Állcsúcsa jobb és bal oldaláról is kiindul egy-egy mély rajzolat. Sze­mei alatt széles árkok. Egyszer szúrós tekintet­tel néz rám, másszor megcsillan a fény a sze­mében. „Édesanyám ötvenéves kora után kez­dett irdatlanul ráncosodni, tőle örököltem a géneket. Hatvankilenc múltam, de úgy nézek ki, mint egy nyolcvanas aggastyán.” Elismeri, hogy a gondok nyomot hagynak az emberen. Az életnél semmi sem visel meg jobban ben­nünket, illetve­ olyan még nem volt, hogy bárki túlélte volna az életet. S ahogy haladunk a végállomás felé, egyre szaporodnak a veszte­ségeink. Elhagynak bennünket a szeretteink... Galkó Balázs nem könnyű interjúalany. Átfolyatja magán a szavakat, fogalmakat tisz­táz, nehezen lendülünk tovább. Elvárja a pon­tos kérdéseket, különben kíméletlenül lepat­tintja a választ. Nem kedveli az átlagost, annál inkább a szokatlan fordulatokat. Szép lassan bukdácsolunk vissza a múltba, és ő felvillant előttem egy régi emléket. Egy 1952-ben készült fényképről mesél: ott áll a Mátravidéki Hőerő­mű kultúrházának hatalmas színpadán, balról Sztálin, jobbról Lenin arcmása adja a dekorá­ciót. Köztük egy pöttöm ember lelkesen szaval. A fotográfia hátoldalának szövege szerint: „Galkó Balázska 3 évesen Petőfi Sándor Falu végén kurta kocsma című versét mondja.” Nem vitás, hogy ekkortájt kezdődött a ver­sek iránti vonzalma. Műszerész nagyapja amatőr színjátszóként a színházat, a színpa­dot is megkedveltette vele. De nem csak a művészet iránti érzékenységet leshette el tőle, hanem emberi tartást is. Apai nagyapjától úgyszintén, aki az erdélyi Lupényban volt bányalakatos. Egyik alkalommal föld alatti munkahelyén felkapta valamin a vizet, min­dent hátrahagyva rohant fel a mélyből, egye­nesen a bányamérnök irodájába, ahol se szó, se beszéd, szekercéjével szétaprította a beren­dezést. Aztán hazament, szólt asszonyának, szedje össze a gyerekeket, csomagolja be a ruhákat, indulnak a vasútállomásra. Felültek a vonatra, és meg sem álltak Pilisvörösvárig. Galkó Balázsnak tehát volt mit örökölnie a nagyszüleitől, akik felszólaltak a hazugság, a kizsákmányolás, az igazságtalanság ellen. Fel­becsülhetetlen értékű ajándékot kapott tőlük: a képességeit, a lehetőségeit, a szabadságát. Néha úgy érzi, visszaélt az ősök jóságával, biztosan meg is lakói majd érte valamikor. Az őszinte véleménynyilvánítás, a heves vérmérséklet azonban kikezdhetetlen erénye: ami a szívén, az a száján. Ebből persze sosem származott előnye, hátránya viszont annál több. De képte­len átlépni a saját árnyékát, pedig mára igen­csak megtanulhatta, mivel jár a szókimondása. „Miért nem viseli el a világ, ha valaki mást gondol?” - kérdezi tágra nyílt szemekkel. Galkó Balázs az 1968-as Ki mit tud?-ban tűnt fel versmondóként. Tanult a Színművésze­­tin, de Gáti József beszédtanárral való konflik­tusa miatt végül diplomát nem kapott. Játszott a Nemzetiben, a 25. Színházban, megfordult Szolnokon, Miskolcon, Kecskeméten. Számos tévé- és mozifilmben láthattuk, Jancsó Miklós sokat foglalkoztatta. Mély kötődés volt köztük, olyan atya-fiú, testvér-haver kapcsolat. Egy­szer a Mester azt mondta neki: „Ha mindenki leül, te állj fel, és ha mindenki feláll, te ülj le.” Eltérőnek kell lenni a többiektől, mert az elté­rőre odafigyelnek! Jancsó is az volt, nem tűrte egyik hatalom sem. „A génjeimben ezt hordoz­tam, ő csak megerősített ebben” - teszi hozzá a színész. Boldogan tartott vele Kecskemétre, amikor a „híres városban” az 1980-as évek elején Hernádi Gyulával és Gyurkó Lászlóval együtt csinált színházat. Erős időszak volt. Később az Új Színházhoz került, s amikor onnan eljött, szabadúszóként folytatta. Volt taxisofőr, jelentkezett pedellusnak. Régóta nem kötődik társulathoz, pedig nem volna ellenére. Az ilyesmi azonban nem a művészen múlik, főleg, ha nézetei miatt nemkívánatos­nak tartják. Szerepálmai sosem voltak, így aztán az sem fáj már neki, ha nem lesz Lear király. Neki a statisztálás is megfelelne. Pálya­futása során mindössze hét olyan este adó­dott, amikor csak azért ment be a színpadra, hogy a fizetését megkapja. A többi csupa öröm és sugárzás volt. Ahogyan a Tanyaszínház is boldog időkben jött létre. Galkó Balázs barátaival, Tardy Ba­lázzsal és Szendrő Ivánnal együtt az 1970-es évek közepén hozta létre az utazó társulatot, olyanoknak játszottak, akik más módon nem láthattak volna színielőadásokat. Rengeteg jó­pofa történetet őriz. Bakonyszentmihályon például a futballpályán ácsolták fel a dobogót, Ruzante reneszánsz komédiáját, A csapodár madárkát mutatták be. Az egyik szereplő, Menato kezdőszövege: „A k... életbe, milyen hülye vagyok, úgy látszik, jó szüleim akkor csináltak, amikor az ördög a farka bojtját fésül­­gette...” A hátsó sorban megszólalt egy férfi: „Mi ez a szörnyű disznóság?” Mire egy fejken­dős néni felállt és replikázott: „Mit pofázol, Jóska, otthon csak úgy surrognak a lóf....k, most meg itt urizálsz?” 3 Az élet dolgairól diskurálunk, még filozófi­ai­­kus kérdéseket is szóba hozunk. Micsoda dolog­­ például az, hogy azt sose kérdezi meg senki,­­ miért jöttünk a világra, ellenben amikor el kell­­ mennünk, azt mindenki megkérdezi, miért­­­ nekem kell elmennem. Balázsnál pár éve nyelvgyökrákot diagnosztizáltak, s hogy meg­előzze a találgatásokat, megírta a közösségi oldalára. Özönlöttek az üzenetek, a levelek. Aztán azt is közzétette, amikor meggyógyult. Akkor már alig írt valaki. Nem volt nehéz rá­jönnie: az embereket csak a tragédia érdekli. Ilyen a világ, mi tettük ilyenné, ne csodálkoz­zunk rajta. És végül jöjjön József Attila! „Láttam a boldogságot én / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az udvar szigorú gyepén / imbolygott göndör mosolygása. / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém­­ / ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény” - idéz a költő Eszmélet című verséből a színész. Igen, igen, látta már ő is a boldogsá­got. Két felnőtt és két kisebb gyereke sok örö­met jelent számára, földöntúli élmény, hogy a kicsik születésénél ott lehetett. És mielőtt még a saját útja véget érne, szeretne velük egy ka­landos utazáson részt venni. Egyedül pedig az El Caminón zarándokolna végig. Hogy átélje a csodát, a lélek és a test tisztulását. Szerinte ha az ember egy dologra koncentrál, vagy mantra gyanánt mond szöve­get, az nemcsak különleges fiziológiai állapo­tot, hanem megváltozott tudatállapotot is okoz. Ezt saját bőrén is megtapasztalja, amikor Jó­zsef Attila minden versét olvassa fel szünet nélkül - eddig kilencszer volt rá alkalma. Dél­előtt tízkor kezdi, és hat-hét óra múltán érzi először, hogy eluralkodik rajta a boldogság. Beszélgetésünk során többször idéz kedvenc költőjétől. Száz versét tudja fejből. Mindig eszébe ötlenek az adott témához passzoló gon­dolatok, megleli az aktuális lelkiállapotához használható kapaszkodókat. Rátalál József At­tilára, ahogyan József Attila is rátalál őrá. Nemcsak az élet, hanem a versek is folyamatos rácsodálkozást jelentenek. Akkor leszünk gaz­dagok, ha kihasználunk minden pillanatot. „Csak ami nincs, / annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” - ezeket a szép szavakat kölcsönözi Balázs „lelki társától” zárszónak. Borzák Tibor

Next