Szabad Föld, 2022. január-június (78. évfolyam, 1-25. szám)

2022-03-25 / 12. szám

2022. március 25. ♦ A vidék családi hetilapja 36 Az olvasó oldala Nem engednek a ’48-ból TÖBB MINT 170 ÉV TELT EL azóta, de az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eleven örökségünk ma is - ezt a kiskunhalasi nemzetőrök és a dömsödi kármentők példája is bizonyítja. Olvasói levelek nyomán indultunk el a két településre, hogy megismerjük tevékenységüket. J­uhász László, az 1956 Magyar Nemzetőr­ség Kiskunhalasi Egységének parancsnoka 71 esztendős, de gázszerelőként még aktívan dolgozik. Nemzetőr altábornagyként 60 ember tartozik hozzá a városból és a környék falvai­­ból, de távolabbi településekről is. Köztiszte­letben álló személyiség és lelkes szervező, aki nagyon fontosnak tartja 1848 és 1956 szelle­miségének ápolását, hagyományainak élteté­sét. Az évfordulós rendezvények, koszorúzá­sok állandó résztvevői, kopjafákat állítottak Harkakötönytől Kisszállásig, Kéleshalomtól Tiszaszigetig. Zsanán épp a régi, 2012-ben felszentelt kopjafa cseréjére készülnek - ame­lyet mára tönkretett a szó -, az újat a Heves megyei testvérfalu, Istenmezeje lakóitól kap­ják. A talapzaton már ott a felirat: „A hazáért haltak”.­­ Egyszerű, puritán kopjafák ezek, és a feliratuk azonos - mondja a parancsnok. - Azokra a névtelen hősökre akarunk emlékezni általuk, akiknek márványtábla nem jutott. Elindulunk a kiskunhalasi temetőbe, ahol egy 1848-as nemzetőr síremléke áll. A múlt év nyarán az egység újította fel a kicsi sírkertet Sánta Tamás szobrával, a mezítlábas paraszti alak mindjárt magával ragad. Sánta Tamás, aki 1839-ben Szegeden született, gyermek­ként lett nemzetőr. - A család felnőtt tagjaival együtt jelent­kezett - meséli Juhász László. - Fegyvert a kora miatt nem kaphatott, de ő lett a csapat zászlótartója. Nem volt éppen veszélytelen feladat, de a tízéves fiú helytállt. A szabad­ságharc bukása után a családjával Szeged- Dorozsmáról a halasi futóhomokra költözött. Még csaknem hetven évet élt, 1918-ban hunyt el. A zászlót a Sánta család, amely a szabad­ságharc eszméjéhez mindig hű maradt, elrej­tette a padláson vagy a tanyája nádfödelében, egyszer aztán előkerült a rúdja. A zászlórudat ma a Dorozsmai Tájházban őrzik, az ottani Hagyományőrző és Kulturális Egyesülettel - akárcsak a halasi Pásztortűz Egyesülettel - nagyon jó a kapcsolatunk. Egy padlás rejtette hosszú-hosszú ideig azt a szakadozott, foszlott zászlót is, amely Döm­södön került elő, és a helyi Kármentő Hagyo­mányőrző Egyesület rendbe hozatta, felújít­tatta. A Dömsödi 48-as Népkör zászlaja ez, amely most a Petőfi Sándor Művelődési Ház­ban egy vitrinben látható. Dömsöd és Dab - a két település Dömsöd néven 1939-ben egye­sült - az 1848-49-es szabadságharcban 91 honvédet adott a hazának, és az országban elsőnek ajánlották fel ágyúgolyóöntésre az öreg templomtorony harangjait. Petőfi Sándor is - akinek a szülei 1846-ban Dömsödre köl­töztek, és több versét itt írta - erősen kötődött a helyhez és magyarságára, büszke, öntudatos népéhez. A Dömsödi Kármentő Hagyományőrző Egyesület Kopor Tihamér vezetésével három esztendeje azért alakult, hogy felkutassák a régmúlt tárgyi emlékeit, jobban megismerjék és a nagyközség mai lakóival megismertessék a település egykori értékteremtő személyisé­geinek és közösségeinek életét tevékenységét. Az egyesületnek olyan lelkes tagjai vannak, mint az ifjú helytörténész és régiséggyűjtő Jancsó Attila - aki 1997-ben született, és „civilben" cukrász­­, a dédapjáról elnevezett Szőgyényi Sándor Emlékház megálmodója és létrehozója, ő elévülhetetlen érdemeket szer­zett a 48-as Népkör múltjának feltárásában is. Tőle tudjuk, hogy a kört 1884-ben az egy­kori - a szabadságharc után hosszú évekig a Somlyó-sziget mocsaras, lápos, erdőkkel sze­gélyezett területein bujkáló­­ honvédek és családtagjaik alapították. Egyes iratok Hon­védegyletnek és Demokrata Körnek is említik, de zászlajára a Dömsödi 48-as Népkör felirat került. Aztán évről évre egyre többen csatla­koztak hozzá, tagjai csak erkölcsi és politikai értelemben is megbízható, tisztességes - vagyis 1848 eszméjét a kiegyezés után­ is magukénak valló - személyek lehettek. Köz­adakozással felépítették székházukat, a teret, ahol állt, a századforduló idején közgyűlési döntéssel Kossuth térnek nevezték el. - A kör szellemiségét mutatja - magyaráz­za Kopor Tihamér, a Kármentő Egyesület el­nöke -, hogy 1884-ben, nem sokkal a megala­kulása után a tagság elhatározta: tiszteletbeli tagjaivá fogadja és a község díszpolgáraivá avatja Kossuth Lajost és fiait. A „turini reme­te” saját kézzel írott levelében hálás szívvel, meghatottan köszönte ezt. Kossuth Lajos Fehér Péternek, a Dömsödi 48-as Népkör elnökének címzett levelét felol­vasták a múlt év október 6-án tartott zászló­átadó ünnepségen. Az esemény és az idei megemlékezés üzenete: nem engedhetünk a nemzet egységéből és önállóságából - a 48- ból - ma sem. A zászlót immár mindenki láthatja, és sokan megszemlélik azokat a tár­gyakat is, amelyek a kör ingóságai közül az 1948. március 5-i feloszlatása után megma­radtak. A kommunista hatalom nem tűrte a létét, de Szabó Lajos tanító, a népkör dalárdá­jának vezetője, a Petőfi Sándor Emlékmúzeum alapítója megmentette és az 1960-ban meg­nyílt múzeumban elhelyezte a relikviákat: az 1907-es bélyegzőt és fényképeket, egy nem­zetőrszalagot, Kossuth Lajos Kunszentmikló­­son nyomtatott halotti gyászjelentését, egy tagsági könyvet, a kör Kossuth-albumát, az étkészletük egy darabját­­ és a Kossuth által írt válaszlevél kéziratát, amely sajnos az 1990-es években eltűnt. - Nem adjuk fel, és reméljük, előbb-utóbb megkerül - Kapor Tihamér e szavakkal búcsú­zik tőlem. És hozzáteszi: - A zászló felújítása különben 700 ezer forintba került, ezt a dömsödi vállalkozók egy-két nap alatt össze­adták. S csak annyit kértek, a falu előtt se említsük név szerint őket, annál ők sokkal szerényebbek. Ebből is látszik: nálunk ma sem fogyott el Kossuth regimentje. Milyen érdekes, Juhász László is épp a Kossuth-nótát hozta szóba, mielőtt elkö­szöntünk egymástól Kiskunhalason. Hogy milyen szép, amikor a gyerekek a nemzet­őrökkel együtt éneklik. Hallgassuk hát és énekeljük még sokáig! És ne felejtsük, mit üzen nekünk ’48! Dulai Sándor A Dömsödi 48-as Népkör tagjai egy ünnepségen a közadakozásból épített székházuk előtt. A felvétel 1907-ben készült Sánta Tamás felújított síremléke a kiskunha­lasi temetőben FORRÁS: DÖMSÖDI KÁRMENTŐ HAGYOMÁNYŐRZŐ EGYESÜLET DIADAL A KOZÁRI MEZŐN Négyszáznyolcvan évvel ezelőtt, 1542. március 25-én volt a Werbőczy Imre (1516-1548) főispán, a döbröközi vár ura - a jogtudós és politikus ál­lamférfi, Werbőczy István negyedik fiúgyermeke - és Kászon bég csapatai között lezajlott kozári (ma Egyházaskozár) csata, amelyről Tinódi Lantos Sebestyén versben - Werbőczy Imrének Kászon hadával kozári mezőn viadalja címmel - emléke­zett meg. Kászon ezen a napon a kora reggeli órákban hadával Döbrököz környéki portyázásra indult azzal a szándékkal, hogy Werbőczy figyel­mét eltereli és elfoglalja a döbröközi várat. A pé­csi püspöknek azonban tudomására jutott a hír, és gyorsfutár útján értesítette a főispánt. Werbőczy azonnal útra kelt 225 lovassal és 200 gyalogossal Szász (Szászvár) várába. Itt várta a püspök sere­gét, de mivel még késő délutánra sem érkezett meg a segítség, visszafordult. Közben hírül hoz­ták, hogy a törökök sok fogollyal és hadizsák­mánnyal pihenőt tartanak a kozári mezőn. Werbőczyék az azonnali támadás mellett döntöt­tek. Tinódi szerint a török had 260 lovasból állt. Hogy volt-e gyalogságuk, arra nem tér ki a költő. Mivel késő délutánra járt az idő, a törökök nem számoltak már egy támadás lehetőségével. Az erdő védelmet nyújtott Werbőczy seregének, innen­ tudtak észrevétlenül előrenyomulni. Az összecsapáskor a főispán dárdája kettétört, Murad agával került szembe. Egy török harcos leszúrta Werbőczy lovát, és a lovasa a földre ro­gyott. Az aga a főispán fejét akarta venni, de egy magyar vitéz közibük ugrott. Werbőczy talpra szökkent, de már nem tudta megakadályozni, hogy a vitéze fejét a török kard le ne csapja. Murad agát hamar leteperték, és Werbőczy meg volt mentve. Az ellenség, Kászon hada megfuta­modott. A viadalból így lett diadal. Tinódi szerint a magyarok 90 törököt fejeztek le, 16 pedig fog­ságba került. A magyarok az összes foglyot kisza­badították, körülbelül 220 embert. A kozári csata nem tartozott a híres ütköze­tekhez, de olyan időszakban történt, amikor a le­győzhetetlen törököktől való félelem volt a jel­lemző. Ez a győztes csata néhány hónappal az­után zajlott, hogy Budát az oszmán-török csapa­tok elfoglalták (1541. augusztus 29.). Werbőczy volt az első hazánkban, aki megmutatta, hogy a törököket is le lehet győzni. Az országban nagy visszhangra talált Werbőczy Imre hősiessége. A győztes csata emlékét örökíti meg Pónya Péter fából készült alkotása (képünkön), amely az egyházas kozári Civil Közösségek Háza előtt talál­ható. Az emlékművön a csata rövid leírása és Ti­nódi versrészlete olvasható. A településen az énekmondóról utcát neveztek el. Tinódi Lantos Sebestyén a Werbőczy Imrének Kászon hadával kozári mezőn viadalja című histó­­riás énekét 1543-ban írta Dáró várában, amely a mai Jágónak település határában volt. Műve 1554-ben - halála előtt két évvel - Kolozsváron jelent meg nyomtatásban a Cronica Tinódi Sebes­tyén szerzése című énekgyűjteményében. Kaszon megegyezik azzal a személlyel, akiről Pécsen, a Széchenyi téren Gázi Kászim pasa néven dzsámi van elnevezve. Cseh Imre Egyházaskozár

Next