Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-30 / 22. szám

Szabad A MEZŐGAZDASÁGI DOLGOZÓK HETILAPJA Bratislava, 1970. május 30. Ara 1,— KCs XXI. évfolyam, 22. szám. Katicabogár „Kati-Kati-Katicabogár, ide röppen­, tenyeremre szállj Г Így ujjong a pöttöm, kis gyerek, megcsókolják tavaszi szelek. „Kati-Kati", visszhangzik a rét, és a gyerek kinyújtja kezét, tenyerében cikázik a fény, huncut mosoly villan a szemén. „Ne félj tőlem, Katicabogár, züm-zü­m, gyere, szalagomra szállj, Kati vagyok én is, bogaram, mesélek, de ne légy szótalan.“ „Kati-Kati", visszhangzik a rét, békedalnak hallom ütemét, „Kati-Kati", mondják a hegyek, s Katikával együtt nevetek. Keszthelyi Zoltán A legifjabb nemzedéket ünnepeljük Június első napja — Nemzetközi Gyermeknap. A legifjabb nemzedék ünnepe széles e világon, megkülön­böztetés nélkül, beszéljen akármilyen nyelven, akár fehér, akár barna a bőre. A gyermek a legdrágább kincs, dk az élet folytonos megújítói, festő rózsabimbók, őket ünnepeljük, a gü­gyögő, csacsogó, csetlő-botló ember­­palántákat. Bennük látjuk a jövő megannyi technikusát, mérnökét, professzorát, tudósát. Azokat ünnepel­jük, akik jelenleg még csak tipegnek, vagy önfeledten labdát kergetnek a réten, de holnap már az eget ostro­molják. Ám addig sok víz lefolyik még a vén Dunán, a sebes Garamon és az örökké nyugtalan Vágón... A gyer­meknevelés feladata addig is a szü­lőkre és a társadalomra hárul. Örö­met és gondot jelent az új nemzedék felnevelése. Ha a gyermek járni ta­nul, ez kimondhatatlan boldogság a szülőnek ... De a gond nyomban társ­nak szegődik. Szocialista államunk az örömet szaporítani, a gondot pedig csökken­teni igyekszik. Gyermeknevelő intéz­ményeket hív életre (bölcsődék, nap­közi otthonok), s teszi ezt azért, hogy ily módon is könnyítsen a dolgozó családanyák helyzetén. Napi néhány korona ellenében bátran, nyugodtan bízhatják gyermekeiket szakavatott óvónőkre, akik gyermekszeretetükkel is kitűnnek. Ez mind szép és jó! Sajnos azon­ban, kevés az olyan mezőgazdasági nagyüzem, amely eleget tenne ezirá­­nyú társadalmi küldetésének. Pedig adódna rá mód és lehetőség. Tisztelet a kevés kivételnek — bizonyos fokú késlekedés, érdektelenség tapasztal­ható e téren. Kevés a szövetkezeti napközi- gyermekotthon, és még ke­vesebb a bölcsőde. Helyénvaló lenne, ha a szenei, felsőpatonyi és más szö­vetkezetek példája követőkre találna. Ezekben a közös gazdaságokban már öt-tíz éve intézményesen törődnek a legkisebbek nevelésével, viselik gond­jukat. Kiké legyen a kezdeményező szó? Elsősorban a nőtanácsé, no meg a gyermekes anyáké. Azoké, akik tevé­kenyen kiveszik részüket a közös munkából. De az ilyen hasznos kez­deményezésért azt hiszem egyetlen szövetkezeti vezetőt sem marasztalna el a tagság. Más a helyzet a gyermek­nyaral­­tatás esetében. Sokkal leleményeseb­bek, példamutatóbbak a szövetkeze­tek. A sok közül is magasan kitűnik a dunaszerdahelyi szövetkezet. Az év nyarán mintegy ötven gyermeknek teszi lehetővé, hogy három hetet úttörőtáborban töltsenek, s országút­­világot láthassanak. Általában elmondhatjuk, egészséges az ifjú nemzedék. Pirospozsgásak, jól tápláltak, tiszták, csinosak a jelen kor gyermekei. Nem tizedeli őket jár­vány, rút betegség. De ... Kevesebb lehetne a gyermekét gyászoló anya, ha többet törődnénk gyermekeink ne­velésével. Hány balesetről, gázolásról, vízbefúlt, vagy tűzhalált halt gyer­mek tragédiájáról számol be a tévé, a rádió és a sajtói Ne engedjük, hogy vigyázatlanságból, merő nemtörő­dömségből a jövő ígéreteit a kérlel­hetetlen halál kaszálja le. A Nemzetközi Gyermeknap öröm­ünnep. Ezen a napon juniálisokat, sza­badtéri gyermekműsorokat rendeznek sokhelyütt. Gyermek, szülő és peda­gógus együtt vigad ilyenkor. Ám az öröm, a vigalom tetőfokán emlékez­zünk meg azokról az indokínai gyer­mekekről is, akik talán éppen ebben a pillanatban hagyják el az iskola­padokat, s bombázógépek vijjogásá­tól halálra rémülten keresnek mene­déket a hevenyészett fedezékekben. Az imperialisták által elindított és mindjobban terjedő szennyes háború bérencei nem válogatnak: legyilkol­nak felnőttet, vagy halálfélelmében az anyja szoknyájába kapaszkodó gyermeket. Elég a vérből, az öldöklésből és a pusztításból! Rettegés, halálfélelem helyett az öröm, a boldogság rózsája viruljon minden gyermekarcon szerte a világon 1 -nk­ Lapunk tartalmából: 3. oldal: Szocialista verseny az öntözőberendezések kihasz­nálásáért. Inž. J. Balach 9. oldal: Kommentárunk: Árkérdés és tájékozottság. 12. oldal: Benedek Elek: Egy menyasszony naplójából. h eszmei egység megszilárdításának útján Az utóbbi két-három év eseményeit vizsgálva arra a következte­tésre jutunk, hogy ezek az események eléggé széles rétegek világ­nézeti és főleg gondolkodásmód­beli megosztottságára vezethetők vissza. Hogyan is lehetett volna, hogy a revizionista és szocialista­­ellenes propaganda olyan jelentékeny tömegeket mozgasson meg, ha az emberek egy nagy részének gondolkodásában nem rejtőztek volna a szocializmussal és a párt politikájával szembenálló lappangó nézetek. Ilyen nézetű emberek voltak, és ma is vannak, öncsalás lenne ha általában nem informált, vagy félrevezetett emberekre há­rítanánk a felelősséget. Tagadhatatlan, hogy ilyenek is akadnak, és nem is kevesen, de hogy a szocialistaellenes elemek agitáció! olyan könnyen tért tudtak hódítani és tömegeket nyerni, sőt egy részüket aktivizálni, ennek feltétlenül mélyebb okai vannak. Husák elvtárs a Rudé Právo-nak adott interjújában így tette fel a kérdést: „Hogyan lehet azt megmagyarázni, hogy olyan pártban, mint a mi pártunk, amelynek sok évtizedes harci hagyományai vannak, amely a nép nemzeti­ felszabadító harcát a Februári Győzelemig vezette, a tagok jelentős része húsz év után félre hagyja magát vezetni hamis frázi­sokkal? Erre csak egy válasz adható. A párt tagságának jelentős hányada nem tette magáévá és nem tette gondolkodásának kiin­duló pontjává a társadalom fejlődésére és ezzel kapcsolatban a kommunisták feladatára vonatkozó marxi-lenini tanításokat, hanem az új társadalmi rendbe magával hozta a kapitalizmusban felvett nézeteit és gondolkodásmódját, a kispolgári szűklátókörűséget, a burzsoá nacionalizmust, a pénz és a magánvagyon szolgai imádatát, a közösség érdekeivel szembeni közönyösséget stb. A nacionalizmusról, mint terhes örökségről külön kell szólni né­hány szót. A burzsoáziának, mint uralkodó osztálynak hosszú ideig és sok országban még ma is a nemzeti összetartozás és a közös nemzeti sors jelszavával sikerült elterelnie a figyelmet az osztályok létezéséről, az osztályellentétekről azzal, hogy igazságtalan gazda­sági és társadalmi helyzetük oka nem az osztályelnyomás, hanem valami kikerülhetetlen adottság, vagy más nemzetek ellenséges ma­gatartása. A szocialistaellenes és ellenforradalmi agitáció a nemzeti hagyo­mányok összetartó erejét emelte ki, hogy ezzel tagadja a munkás­­osztály összefogásának történelmi jelentőségét. Felnagyította a nem­zeti hagyományok és a polgári beállítottságú nemzeti vezetők érde­meit, dicsfénnyel övezett olyan egyébként érdemes személyiségeket, akik a legjobb akarattal sem sorolhatók a társadalmi haladás fák­lyavivői közé. A sajtóban helyet kaptak olyan írások, amelyek a szocialista hazafiságra való nevelés helyett a kritikátlan hurrá­­nacionalizmust, a nemzeti öntudattal párosult önismeret helyett a nemzeti felsőbbrendűséget, ezen felül más nemzetek lebecsülését igyekeztek beoltani az olvasók tudatába. Talán még az egyoldalú nacionalizmusnál is veszélyesebbek azok a kispolgári nézetek, ame­lyek a párttagok nagy részét és a párttal mindig szembenálló volt polgári rétegeket még ma is uralják. Hogy ilyen nézetek fennmaradhattak, sőt meggyökerezhettek, en­nek egyik fő oka, hogy 1948 februárja után tömegesen vonultak be kispolgári, osztálytudattal nem rendelkező tömegek a pártba, ame­lyek terhelve voltak polgári nézetekkel, nacionalista és vallási elő­ítéletekkel, és a köztársaságban együttélő más nemzetek és nemze­tiségekkel szembeni bizalmatlansággal. 1948 februárja után több mint 900 000 új tag került a pártba, minden politikai előkészítés nélkül. Voltak, akik megtalálták a helyüket, de legnagyobb részük nem tudta leküzdeni polgári nézeteit. Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Szeretnénk néhány mondatban megközelíteni a „kispolgár“ szó fogalmát. A tipikus kispolgár saját érdekeit fölébe helyezi a közérdeknek, bátortalan és óvatos, főleg pedig ravaszul taktikázó az állásfoglalásban, lehetőleg nem kötelezi el magát semmilyen irányzat mellett, egyedüli vágya a meggazda­godás, élete fő célja saját fogyasztóképességének emelése és az alkotómunka csak ennek eszköze. Műveltsége felületes, látóköre szűk, kulturáltsága — bár ő magasra értékeli — alacsony, látszatra vakbuzgó, hite azonban csak álarc, lényegében erkölcstelen, vagy morálisan képmutató. Hajlamos a formalizmusra és ezzel a bürokrá­ciára is. A kispolgár nem foglal állást, kivárja, hogy melyik fél győz, és akkor aztán olyan tettetett lelkesedéssel áll a győztes mellé, mintha az az ő ideáljait képviselné. Ilyen elvileg és erkölcsileg ingatag elemek kerültek be a pártba, és tömeges beszüremlésükkel állandóan szűkült a szilárdan osztály­tudatos tagság százalékos részesedése. A párt képtelen átformálni ezen elemek világnézetét már azért sem, mert a párton belüli neve­lés teljesen formális volt, bemagolt tételekre épült, nem volt kap­csolatban az élettel, ezért nem is bírt agitatív átütő erővel. Nem bi­zonyított, hanem merev igazságokat deklarált. Milyen könnyű volt aztán az ilyen ingatag világnézeti alapokon álló embereket a tetszetős jelszavakat hirdető pártellenes agitáció­­nak saját céljai számára megnyerni. Lenin nehezebb és hosszabban tartó folyamatként jellemezte az emberek tudatának átformálását, mint magát a forradalmi hatalomátvétel aktusát. A pártban most folyamatban lévő igazolványcsere fő célja, hogy megtisztítsa a párt sorait az olyan egyénektől, akik a szocialista­ellenes nézetek hordozói, akiket a konjunktúra, önző érdekeik kielé­gítése vitt a pártba, akik a tagsági díj fizetésén kívül nem hajlan­dók teljesíteni az alapszabályokban foglalt kötelezettségeket. Az igazolványcsere és az ezzel kapcsolatos beszélgetések célja tehát helyreállítani és megszilárdítani a párt eszmei egységét. Az igazol­ványcserével azonban még nem ért véget a párt belső elvi megszi­lárdításának munkája. E cél optimális megvalósítása a megmaradt párttagok alapos, tudományos színvonalon álló politikai nevelésén áll vagy bukik. E tevékenységben a nevelésre hivatott káderek ki­választása és munkájuk ellenőrzése a legfontosabb feladat. Olyan párttagokat kell e feladattal megbízni, akik erre hivatottak, akik a legnehezebb időkben is megállták a helyüket, példamutatásukkal megnyerték az emberek bizalmát és megbecsülését, a munkában és egyéni életmódjukban betartják a szocialista erkölcs normáit. A vi­zet prédikáló és bort nyakaló látszatkommunistáknak nincs hitelük az emberek előtt, mert nincs mögöttük a becsület és az őszinteség aranytartaléka. —ep—

Next