Szabad Földműves, 1985. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-04 / 18. szám
1985. május 4. SZABAD FÖLDMŰVES KALITA GÁBOR: Mottó: „Tudom, akik előtt a szavak — szörnyű háború — Ismeretlenek, sokszor így szólnak a világkatasztrófa élő tanúihoz: Próbáljátok elfeledni, ne beszéljetek róla... Meg lehet őket érteni, megértésre is találnak. De ezzel párhuzamban — megjelölt kilométerkőnél, ünnepnapon — éppen az ő kötelességük így fordulni a résztvevőkhöz: „Kik átéltétek, emlékezzetek!“ Miközben Holba Margit szép kerek mondatokban emlékezett meg sorsa következő eseményeiről, felmerült képzeletemben ezerkilencszáznegyvennégy március tizenkilencedike. Szomorú nap volt ez a város életében. A németek megszállták Magyarországot, s a hír futótűzként terjed a lakosság körében. Sokakban felötlik a gondolat, itt az alkalom a szembeszállásra, megkezdődhet az ellenállás. A katonaság többsége a mozgósított néppel együtt a gyűlölt fasiszta hordák ellen fordul, megkezdődik a bizonytalan ellenállás. Az egyik lap biztató szavakkal fogalmaz: Érsekújvárban háromezer csendőr vette fel a harcot a betolakodókkal szemben ... Szobnál felszedték a síneket, a horogkeresztes mozdonyok előtt... Nagyon szerény reménnyel biztattak ezek az állítások, s csupán hiányi akadályok voltak Hitler gyilkos hengerének a megállítására. Az emberek megfeszített idegekkel ültek a rádiókészülkek mellett. A budapesti rádió — a nyilas hatalomátvételt követően — undorító bejelentéseket zengedezett. Ezeket pattogó indulók követték — bejelentés, Induló, bejelentés, induló... — s közben az országban pattanásig feszült a helyzet. Mindenki próbálta felmérni a helyzetet, mindenki rohant élelem után. Az új kormány gyorsan bemutatkozott: sárga csillag, letartóztatások, utazási tilalom, nyilas erősítés, internálások... • * • — Ezerkilencszáznegyvennégy szeptember elsején váratlan esemény lép a családi életünkbe— rajzolta tovább az eseményeket az asszony. — A háború minden ember életét megbolygatta. Az apákat és a fiúkat a harctérre küldték, s aki otthon maradt, sorsa szintén nem volt könnyű... A világégés neki is, bizony őneki is kegyetlenül keménnyé tette az életét... Jáj, hogy kinek is? Az események elejébe vágtam ... Egy szovjet orvostanhallgatót szólított hozzánk a sors. Tanulmányait a háború következtében abba kellett hagynia. A Vörös Hadsereg tagjaként került a frontra, s aki ismeri a szovjet katonalányokat, az tudja; ezek a lányok az összeesésig dolgoztak, harcok esetén napokig nem aludtak. Őt is a bátorsága vitte bele egy kockázatos élethelyzetbe: prüszkölő fénycsóvák, röpködő között vonszolta gránátszilánkok visszafelé — a németek által már majdnem teljesen bevett frontvonalról — súlyosan sebesült bajtársát. A vöröskeresztes sátorig már nem jutott el — fogságba került. Amit Ivan Ivanovna Hala Luk- Janova az itt átéltekről beszélt, azt még végighallgatni is rettenetes volt. A németek hamar felfigyeltek a szépségére, s az emberi megaláztatás legkegyetlenebb formáit volt kénytelen átélni. A nácik később egész Ipolykesziig hurcolták magukkal, ahol egy ideig a Kenyeres családnál lakott. Innét egy ismerős elvtársunk közvetítésével került hozzánk. Senki nem akarta őt befogadni, mi szívesen láttuk. Hálás is volt ezért az aranyos, mert ha nálunk nem maradhatott volna, munkatáborba kerül. S ez viszont a legborzasztóbbat jelentette volna számára. Ugyanis ekkor már állapotos volt... Ivan Ivanovna szavai még ma is a fülemben csengenek: idu nási..., idu nási... Ezt a néhány kedves szavacskát mindannyiunknak jóleső érzés volt hallani, de, sajnos, a helyzet ekkor már nagyon kilátástalan volt: az állandó járőrcirkálások, nyilasok rajtaütését... Az ő ittlétét persze — ha valaki tudomást szerzett róla — fedeznem kellett. Ilyen esetben mindig azt állítottam róla: ukrán menekült, a rokonom___ • * • — Amikor jett a postás, és átadta a férjemnek címzett SAS-behívót — folytatta visszaemlékezéseit Holba Istvánné —, úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Sírni szerettem volna, menekülni ebből a világból. De az ember szívós teremtmény. Újra és újra talpra áll, újra összegezi, miből is lehet pillanatnyilag kiindulni, mit is lehet tenni... Hallgatom tovább Margit néni szavait, melyeken keresztül most egy új szereplő lépett a történetbe. Személye megérdemel egy kis kitérőt, amely egyben megvilágítja, kiről is van szó. py Szomorú délután. Nehéz, szürke fátyol ül a házak felett, az eldugult csatornák körül hatalmas tócsák. Az eget hasogató villámok, rettenetes kardtáncot járnak a város felett. Az esernyők gombái egyre szaporodnak az utcákon, a felhajtott gallérok megtört arcokat lepleznek. A Schoeller-féle kastély mellett középtermetű ötven év körüli, férfi szaporázza lépteit. Amikor az osztrák származású földbirtokos rezidenciája mellett halad el, arcizmai megrándulnak, keze ökölbe szorul. A férfi neve : Csernák Gyula. Egyszerű külseje nemes lelkű, igaz embert takar. 1944 óta a kommunista párt tagja, funkciója Tény, hogy helyettes városbíró, ebben a megbolydult országban furcsán hangzik egymás mellett a két fogalom: kommunista és helyettes városbíró. Ám az információm pontos: az 1938-ban, még a burzsoá Csehszlovákia idején lezajlott választásokon Léván, s egyben az egész Caramvölgyben a legtöbb szavazatot az Egyesült Magyar Párt, s közvetlenül utána a kommunista párt kapta. Ennek eredményeként Léva Csernák Gyula személyében kommunista helyettes városbírót kapott. De kövessük tovább a történetet: Szűk, alacsony szoba. Egyszerű bútorzat, a fényt egy gyéren világító lámpa szolgáltatja. A kis helységbe Csernák Gyula lépett be, akit már szemlátomást vártak. Amint megértekezett, köszönt, majd a szobában tartózkodó egyedüli nőhöz szólt: „Itt van Holba Margit is. Jó hogy eljöttél, elkövetkezendő akciónkban nagy szükségünk lesz rád...“ Majd az asztalfőhöz lépett, s beszélni kezdett: „Tisztelt egyebegyüttek, elvtársak! Annak ellenére, hogy közületek többet — személy szerint engem is — figyel a rendőrség, mégis célszerűnek tartottam, hogy összehívjam illegálisan működő pártunk taggyűlését. Elérkezett ugyanis az idő, hogy munkánkat még nagyobb odaadással, még átgondoltabban folytassuk. Tudom, hogy sokan úgy gondoljátok: ez lehetetlen, a SAS-behívó más célok követésére kötelez. Azonban ez az okmány minket, kommunistákat nem arra az oldalra szólít, ahová állnunk kell. Mivel Lenin eszméi szerint kívánunk tovább haladni, nem a fasiszták álját választjuk, nem hagyjuk vérünket gaz célokért elfolyni ...Az elkövetkezendő időszakban legfőbb feladatok közé tartozik a majd a városvédelem megszervezése. Nem kívánjuk kiszolgáltatni magunkat Hitlernek és bérenceinek. Röplapokat készítünk majd, erőnkhöz mérten segíteni fogjuk a rászorultakat, s ha kell, fegyverrel védjük meg jogainkat! Csernák Gyula — a felszólaló — még jó ideig részletezte gondolatait, levezette az eszmecserét, majd így fejezte be szavait: — „Köszönöm elvtársak, hogy eljöttetek, köszönöm, hogy támogatjátok illegálisan működő pártunkat.“ • * • — Férjem a többi kommunistával együtt szeptember nyolcadikán kapta meg a SAS-behívót. A gyűlésen szilárdan elhatároztuk: kommunisták vagyunk, nem harcolunk munkások, földművesek, kommunisták elleni A behívókat elégettük, s mivel a határt már nem lehetett átlépni, úgy döntöttünk, hogy a többiek is nálunk rejtőznek el. Persze , féltünk... A kommunisták üldözése olyannyira fokozódott, hogy nagyon kevés esélyünk volt a túlélésre. Persze, az ember veszély esetén éber és találékony, mozgalmi tevékenységünk alkalmával számtalanszor tapasztalhattuk. Akkori lakásunk szűk, kicsi volt. Egy háromszor három méteres helyiséget alakítottunk át úgy, hogy az ajtót befalaztuk, a padláson át lehetett a helyiségbe bejutni. Ez volt a búvóhely. Annak érdekében, hogy itt, ha szűkösen is, de minél többen elférjenek, emeletes ágyakat építettünk, deszkából. Margit néni vállalkozása nagyon veszélyes volt: Léván is — mint másutt — a nyilasok szervezkedtek, ítéletet osztottak. A helyi „számonkérő szék“ tucatszám kínoztatta, ölette meg azokat, akik megtagadták a bevonulási parancsot, akik nem kívántak harcolni a „sas szárnyai alatt". Holbáné bújtatottjainak a sorsa is kilátástalannak látszott. Már egy aprócska áruló jel is okot adhatott volna arra, hogy a kivégzőosztag fegyverei ismét eldördüljenek (Folytatjuk) Egy a sok tízezer szovjet katona közül, akik életüket áldozták szabadságunkért... Sírjukon, a bratislavai Slavinon tavasztól őszig nyílik a virág Fotó: —Ua— Vendégségbe mentem. Nem meghívottként, csak úgy váratlanul, ahogyan jó ismerősökhöz megy az ember. Nem értem az ajtóig. Elém szaladt a gyerek. Ezúttal nem ugrott a nyakamba, ahogyan szokott. Megállt vagy kétméternyire az ajtójuk előtt, a bérházi folyosón, s onnan mondta, ujját az ajkára tapasztva: — Psszi! Nem szabad bejönni! Csokit hoztál? Vittem. Hiszen a térdemre ülő hároméves emberkék barátsága nekem is fontos. — Miért nem szabad bemenni? Nem mondta, súgta a kislány, holnaputáni asszonyösztönnel tudva, hogy ami titok, azt a sivatag közepén is suttogni illik. — Csak. — Csak? Akkor én elmegyek. — A csokit se adod ide? — Nem. Nos, nemcsak a sportvezetésben és a világpolitikában vannak döntési kényszerek. Előfordulhat ez egy kiscsoportos óvodás életében is. — Akkor inkább megmondom ... „Frontátvonulás” — Jó — vettem elő a mogyorós csokit. A gyerek nyúlt is érte. — Vihar van! — súgta bizalmasan. Hátrálni kezdett, miközben a tíz ujja a csokit tapogatta, és már szemlátomást nem bánta, ha én is megyek tovább. Mentem. A nyitott ajtóig, ahová a lakásból kihallatszott a csúnya veszekedés. — Abba a rohadt, keserves életbe... Megmondta már az anyám is... — Mit jössz nekem azzal a ... anyáddal...? Nem illett hallgatóznom. Kis barátnőm már kibontotta a csokit és úgy majszolta, mintha odabent nem is lenne „időjárás“. Megnyomtam a csengőt. A gyerek elszaladt. A történések hullámai már elmosták önként vállalt családvédő misszióját. Valahol biztosan lekuporodott a lépcsőházban és a „vihar“ miatt szomorúan majszolta a bánatot édesítő csokoládét. Tudom én, hogy benne ez a délután még akkor is megmarad, amikor a csoki ízét már rég elfelejtette. Írjam? Ne írjam? A csengőszóra két mosolygó felnőtt jött elém, és mintha nem úgy tessékeltek be, is csatatér lett volna egy perccel korábban a nagyszoba. Most örülhetnék, hiszen én, a vendég lettem a béke követe, de a kislány szomorúan csokoládét majszol kint valahol. Amit előttem el kellett dugni — pedig hát nekem nem ártott volna —,azt a gyerek előtt egy percig se rejtegették. „Frontátvonulás“ volt, ami megeshet minden családban. Utóirat: ismerek egy fát a Tiszaparton. Törzsén, amit nem ér át két szerelmes ember ölelése sem, árvizek sebei, villámcsapások nyomai. Csak a fél oldala béna. Hiszem, hogy élni fog a csokoládét majszoló kisgyerek is. És ha sebes lesz a törzsén a kéreg, akkor az csak azért van, mert a békét, amit a vendég kapott, a háborút, amit a gyerek elől nem dugtak el, azt a kicsi ember végigélte. Megtanulta, hogy időjárás van, „frontátvonulásokkal“. És tessék elhinni, hogy — bár nagyon sokféle — ilyen időjárás nagyon sok gyerek életében van. És sem mint azon a béna, lesz belőle, gyönyörű fán. Illés Bertalan A béke arca (részlet) 1 Tudok minden helyet hol fészkel a galamb De legjobban csak ott az emberi agyakban. 2 Az igazság s a szabadság szerelme Gyönyörű gyümölcsöt hozott Mely nem romolhat meg soha Mert a boldogság íze benne. 3 Teremjen a föld a föld virágba boruljon S emberi hús emberi vér Sose essék áldozatul. v 4 Ismerje fel az ember arca A töprengés szárnya alatt A szépség tiszta hasznát. f 5 Megesküdtünk mindannyian Hogy óriás-léptekkel megyünk És nem is oly hosszú az út. 6 Ismerni nem fogunk se pihenést se alvást Hamar elérjük a hajnalt és a tavaszt És álmaink mércéjéhez emeljük A napokat s évszakokat. 7 Tündöklő ragyogás Hinni minden jó erejében. Akin a béke győz azt remény koszorúzza. (Somlyó György fordítása) PAUL ÉLUARD: SIMKÓ MARGIT: Béke Tudjátok, mit jelent nekem a béke, minden jó ember menedéke? Jelenti, hogy csend van délután, s kinyújtom kezem egy könyv után, kinyílik ott, hol könyvjelző van benne, simogat, mintha a kedvesem lenne. Aztán nyújtózom lassan, tunyán. Csend van. Béke. Délután. Tudjátok, mit jelent nekem a béke? Ránézek egy kisgyerek kezére, amint homokból mesevárat épít s maszatos kezével bekeni a képit, rám néz és mosolyog. És elönt a jóság, megáll az idő. Egy dús, virágos ág ránk nyújtja hosszú árnyéka végit, a gyerek leguggol. Tovább játszik. Épít. Tudjátok, mit jelent nekem a béke? Ha kiballagok reggel a rétre, a szellő felkéri a pipacsot táncra és ráfúj a féltékeny búzakalászra. Ekétől feltúrt föld szagát nyelem, és aki túrja, megsüvegelem, ő is odabólint. A homloka ránca elsimul. S megcsörren az igásló lánca. Tudjátok, mit jelent nekem a béke? a munka ritmusát, mely a létnek éke, a bányászt, az orvost, a művészt, a péket, az acélhengerlőt, egy da Vinci-képet, a tengerek kékjét, tudós, éles elmét, két egészséges, szép ember szerelmét. A bizonyosságot. Elégedett népet. Az élet himnuszát, mely sose ér véget Tudjátok, mit jelent nekem a béke? Hogy rágondolok a bombák zenéjére, hogy reszketek és halálomat várom, hogy körülöttem csak pusztulás van, sár, rom, hogy az emberiség ott áll éhen, fázva, jövője szétdúlva, múltja meggyalázva... S akkor rádöbbenek, hogy ez csak rossz álom s ordítok, hogy hallják az egész világon, és visszhangozza a világ négy széle: Béke kell nekünkl Béke! Békéi Békéi t 7