Szabad Hazánkért, 1953 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1953-10-01 / 9. szám
sukba törtető vad léptek zaja, bokrok recsegése, felvert madarak vijjogása vegyül. Gábor erőszakkal lefejti magáról a lány ölelő karját. — Azt hiszed, hős vagy, pedig csak ostoba! Ostoba, ostoba! — Csak szidjál! Jobban esik, mintha más dícsér. — Ütni, verni fognak, úgy megkínoznak ... — a verebek már ott lihegnek a bokrok körül. Nincs menekvés. — Ha kérdeznek, most láttál először, nevemet sem tudod. — Ezt mondjam? — Ezt kell mondanod! — Egy szó nem sok — Vica Gáborra szegezi tekintetét. Hangja nem remeg, úgy fogadja — ha megfeszülnek, mást egy szót sem mondok. — Fenyegetnek majd, hogy végeznek velem! — És lehet, hogy — Vica rémülten bújik hozzá — ... hogy valóban? — Lehet! — válaszolja Gábor egyszerre nyugodtra vált hangon. — És akkor? — Akkor is! Úgy csendül Gábor szava, mint a rohamra vezénylő parancsnok utolsó utasítása. Kemény, kimért, kegyetlen, két szó, de Vica megérzi bennük a féltő szerelmet, a hűséget, ami hűséget kíván. KÉZI FÉNYSZÓRÓK éles fénye villan át a bokrokon, azután egy vibráló sugár megpihen rajtuk, s ott áll előttük gúnyosan mosolyogva „efőméltósága ” hóhérgárdájának egyik oszlopos tagja. Legényesen megbiccenti puhakalapjának szélét és nyálas nyájaskodással, mint régi ismerősét üdvözli Gábort. — Bocsánat, Réz elvtárs, hogy megzavartuk a pásztorórát ■— azután Vica felé bókol. — pardon, madám! Kihez van szerencsém? — A kutyák elől menekült hozzám. — Kuss!— feledkezik meg az úri modorról egyszerre a detektív és a lányhoz fordul. — Téged kérdeztelek. He? — A kutyák elől menekültem hozzá — válaszolja Vica. — Hallotta. Most láttam először, nevét sem tudom. MÁJUSI ESTE VAN most is, mint akkor, ugyanaz a hely, ugyanazok a csillagok ragyognak és a villámsujtotta tölgyfa tövében ugyanúgy szereti egymást két fiatal, mint akkor. Valahol távol kutya ugat és felel rá a másik. Marika görcsösen János karjába markol. — A holdat ugatják! — nyugtatja János és föláll, majd talpra segíti a lányt is. — Mennünk kell. Éjfélkor indul a vonatom. Marika most nem zúdul szemrehányó szavakkal Jánosra, mint eddig mindahányszor, ha búcsúzásra került a sor. A haját igazgatja, azután elindul a fiú mögött szótlanul, mígnem kiérnek az útra. Ott belekarol, hozzásimul és hallgat, hallgat, hallgatja a duruzsoló erdőt, a sűrűsödő éjjel békés csendességét. Csak nagy sokára szólal meg. — És azután? — Azután? — sóhajt mélyen János. — Apámat már ismerték. Tudták, hogy nem sokra mennek vele. Hát anyámat próbálták szólásra bírni. Három hónapig kínozták, tépték, de ő konokul egyre csak azt mondta: „akkor láttam először, nevét sem tudom1’. — így hát őt kiengedték, azután három év múlva apámat is. Akkor összeházasodtak. Mire én megszülettem, apám vidéken bujkált. Hat hónapos koromban látott először. Akkor egy kis faluba költöztünk. Ott éltünk együtt tán három évet. Apám a falu kovácsa mellett dolgozott, annak volt a segédje. Egyszer azután csendőrök jöttek és föltúrták egyetlen kis szobánkat. Apám szerencsére nem volt otthon. Nem is jött haza többet. Külföldre szökött. Már tíz éves voltam, amikor hazakerült. Álnéven élt, álnéven dolgozott. Nekem is úgy kellett szólítanom, hogy Kugler bácsi. És anyám háta mögött összesúgtak az ismerősök: „Lám csak a bánatos özvegy milyen derék szeretőt kerített magának”. Ó, szegénykém meg úgy tett, hogy röstell, de belül a lelke dagadt a büszkeségtől, meg a boldogságtól. És két esztendő után egyszer újra nem jött haza apám és másnap már az egész környék suttogta, hogy „nem is a szeretője volt a Kugler a Réznének, hanem a hites ura”. — TÍZ ÉVVEL EZELŐTT halt meg. Tíz évvel ezelőtt anyámmal jártam itt először, s azóta már ő sincs. Negyvenötben úgy éreztem, hogy magamra maradtam, tizenötéves fejjel egyedül állok a világban. Azután mind többen és többen lettünk. Tizenhatéves voltam, amikor jelentkeztem katonának, nem vettek föl, csak két év múlva. Akkor már miénk volt a hadsereg, akkor már apám barátjai előtt álltam, akik megértették, hogy folytatni akarom apám útját. Apám egy volt azok között, akik harcoltak a szabadságért én egy szeretnék lenni azok között, akik megvédjük. Értesz? Marika szembe állt Jánossal. Haja a fiú szájához ért, arcát széles mellkasára szorította. Hallotta, ahogy dobog a szíve egyenletesen, erős dobogással. Így pihent ott tán percekig szótlanul, mígnem János fölemelte az állát, ahogy szokta. Szemük találkozott, tekintetük egymásba fonódott, s akkor megszólalt nagy restelkedve. — Mért nem hoztál már előbb ide? És elindultak most már sietősebben lefelé. Egyet-kettőt kanyarodott az út, s aztán házak között folytatódott kiszélesedve, a kerítések mögött kutyák ugattak a vigyorgó holdra. A sarkon fehérkabátos rendőr tisztelgett Jánosnak. Azután futásnak eredtek és még elérték az éppen indulni készülő villamost. ülj