Szabad Hazánkért, 1953 (1. évfolyam, 1-11. szám)

1953-12-01 / 11. szám

talanságának az érzése között fe­szülő ellentmondás is. Innen eredt kora társadalma ellen forduló éles bírálata, de innen eredt a műveire annyira jellemző, olykor-olykor ci­nizmusba futó fájó rezignáltsága is. A saját egyéni problémáiban a kor nagy ellentmondásait élte meg Mikszáth. Életművének alaphangja a kor alaphangja volt. Ezért volt nagy író, reprezentatív író. Művé­szete a maga ellentmondásaival együtt történelmünknek egy válsá­gos, nehéz szakaszát tükrözte visz­­sza: a kiegyezés korát. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején írt romantikus idilli novellái­ban, „A tót atyafiak” és „A jó paló­cok” elbeszéléseiben megtalálta Mik­száth a saját írói hangját. A 80-as évek anekdotikus karcolataiban elő­relépett innét a realizmus felé. Új szakaszt jelentettek pályáján a 90-es évek nagyobbszabású alkotásai, az egymást követő társadalombíráló re­gények: a „Beszterce ostroma”, a „Két választás Magyarországon”, „Az új Zrínyiász”; ekkor hódította meg végleg a realizmust. S élete utolsó évtizedében elért a legna­gyobb magaslatra: megírta nagy re­gényeit, a magyar kritikai realiz­mus halhatatlan értékeit, a „Külö­nös házasság”-ot, „A Noszty-fiú esete Tóth Marival”-t és „A fekete város”-t. A nép erejének bizony­sága ez az egyre emelkedő írói pá­lya: az író, aki nem veszti szem elől a népet, nem tévedhet el, nem fojt­hatja meg egy levegőtlen kor sem. Mert a kor lehet kicsiny, de mindig nagy a nép. Mikszáth előbb író ma, mint va­laha is volt. Sohasem olvasták annyian műveit, mint ma olvassák. Egy új, a könyvvel először talál­kozó olvasóközönség fedezte fel ben­ne a saját íróját. A nagy művész­nek, a nagy elbeszélőnek szól ez az érdeklődés: Mikszáth vonzó meséi­nek, amelyek hangja üde és friss, mint a népmeséké; nyelvének, ame­lyen érződnek a népnyelv színei; fe­lejthetetlen humorának, amelyben saját mosolyára ismer a nép. Mind­ez azonban önmagában nem­ magya­rázza a felé áradó szeretetet. A mi szocializmust építő korunk fogé­konnyá tette a lelkeket minden iránt, ami szép, igaz és nemes. A mi tisztult magyarságunk elevenen visszhangzik mindenre, ami múl­tunkban valóban magyar. S nem utolsósorban ezért nőhetett naggyá Mikszáth alakja a mai olvasók szí­vében. Nincs közünk Mikszáth tévedései­hez. Nincs közünk a kiégett lel­kek hitetlen írójához, ahhoz a Mik­­száthhoz, aki kétkedve úgy vélte, hogy úgysem lesz soha okosabb a világ. Megértjük töréseit, megtorpa­násait. Megértjük ellentmondásait, tudjuk, hogy egy béna, mozdulatlan korban valósította meg a maga cso­dás művészetét. A megértés azon­ban nem jelent fenntartás nélküli vállalást is. De a megtévesztő ellent­mondások sűrűjén át maradéktala­nul halljuk annak a Mikszáthnak szavát, akiben a kiegyezéskor nagy hidegében is ott élt a reformkor és 1848—49 rejtett melege S ez a Mik­száth az igazi Mikszáth. Ez a Mik­száth a mi Mikszáthunk. A mi írónk, a melegszívű, a jólá­tású bölcs, aki saját szavával szólva „mécses” tudott lenni egy hosszú életen át. A mi írónk, a nagy sza­tirikus, akinek megvesztegethetetlen látása, kérlelhetetlen igazságszere­­tete nem tűrte a hazugságokat. A haza sorsát szem elől vesztő kicsinyes önzést, az önmagán kívül semmivel sem törődő felelőtlenséget, a nagy eszméken élősködő rothadt cinizmust, a gazságot leplező kép­mutatást vetette meg és gúnyolta Mikszáth. Gúnyja és megvetése harcos gyűlöletként a mi szívünkben él tovább. Népi demokráciánkban az élet törvénye lett Mikszáth életének törvénye: a hazaszeretet, az önzet­lenség és az áldozatkészség. A boldogság, a szépség, s az élet jogaiért küzdött Mikszáth a boldog­talanság, a pusztítás és a halál el­len. Ennek a harcnak parancsait szívében hordja a békéért küzdő mai magyar nép. Az élettel és az emberekkel szemben támasztott nagy igények­nek volt szószólója: nagynak és szépnek akarta látni az életet és az embert. Ma tartalommal telítődött ez az igényesség. Mind magasabbra tör népünk, a szocializmus s azon túl a kommunizmus világát írja maga elé megvalósítandó feladat­ként. A mi nagyszerű igényeinknek nincs határa: „a végső határ: az ég”. Mikszáth késői írásaiban mind gyakrabban, mind fájóbban tört fel a panasz saját kora ellen, az ellen a világ ellen, ahonnan eltűntek az örökszép mesék, eltűntek a nagy szenvedélyek, ahol nem tudtak többé repülni a lelkek. A mi világunk a valósággá élt mesék, a nagy és igaz szenvedélyek világa. Új városok épülnek, megszépül a hazai táj né­pünk munkája nyomán. S ez a kor érti és szereti igazán Mikszáthot, mert itt tudnak szárnyalni a lelkek. Egyik késői cikkében írta Mik­száth a kilencszázas évek úri Ma­gyarországának hazug és hamis Petőfi-kultuszáról: „Mi már csak meghajolni tudunk előtte. Pedig fölágaskodni kellene tudnunk, hogy jobban lássuk és hozzá közelebb le­hessünk.” Népünk ma harcai során magasra emelkedett, s mind maga­sabbra tör. Ezért vannak közel hozzá múltjának nagyjai s ezért van közel hozzá Mikszáth Kálmán is. KIRÁLY ISTVÁN A - ----------------------------------­TÓTH GYULA: Szinte hallom: már cseng a kalapács. Szinte látom: már dolgozik az ács. Phenjan felépül, Phenjan magasul, feljön a nép a sötét föld alól. Évek teltek el — szörnyű éjszakák. Mintha jajgatott volna a világ. — Elvtárs, nincs remény? — Elvtárs, van remény? — Lesz még béke e véres földtekén? Óh, hányan kérdtük, hányan, — istenem. Lehetne sokszázmillió kezem, számlálhatatlan, megoldhatatlan, hányan kérdeztük — megmondhatatlan. __________________________________________ Korea! — rajtad függött a szemünk. Drága voltál, mint drága, gyermekünk. Hittük, élni fogsz. Hittük, győzni fogsz. Hittük, hittük, hogy építeni fogsz. S te minden részen győztél, büszke nép. Lángragyújtottad milliók szívét, győzve a harcot, állva a sarat — bár borzasztó volt minden pillanat. S íme — halljuk — már cseng a kalapács. Boldogan látjuk: dolgozik az ács. Magasodnak a győztes városok. — Phenjan felépül s mindig ragyogni fog. _________________­ PHENJAN FELÉPÜL 10

Next