Szabad Hazánkért, 1953 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1953-12-01 / 11. szám
talanságának az érzése között feszülő ellentmondás is. Innen eredt kora társadalma ellen forduló éles bírálata, de innen eredt a műveire annyira jellemző, olykor-olykor cinizmusba futó fájó rezignáltsága is. A saját egyéni problémáiban a kor nagy ellentmondásait élte meg Mikszáth. Életművének alaphangja a kor alaphangja volt. Ezért volt nagy író, reprezentatív író. Művészete a maga ellentmondásaival együtt történelmünknek egy válságos, nehéz szakaszát tükrözte viszsza: a kiegyezés korát. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején írt romantikus idilli novelláiban, „A tót atyafiak” és „A jó palócok” elbeszéléseiben megtalálta Mikszáth a saját írói hangját. A 80-as évek anekdotikus karcolataiban előrelépett innét a realizmus felé. Új szakaszt jelentettek pályáján a 90-es évek nagyobbszabású alkotásai, az egymást követő társadalombíráló regények: a „Beszterce ostroma”, a „Két választás Magyarországon”, „Az új Zrínyiász”; ekkor hódította meg végleg a realizmust. S élete utolsó évtizedében elért a legnagyobb magaslatra: megírta nagy regényeit, a magyar kritikai realizmus halhatatlan értékeit, a „Különös házasság”-ot, „A Noszty-fiú esete Tóth Marival”-t és „A fekete város”-t. A nép erejének bizonysága ez az egyre emelkedő írói pálya: az író, aki nem veszti szem elől a népet, nem tévedhet el, nem fojthatja meg egy levegőtlen kor sem. Mert a kor lehet kicsiny, de mindig nagy a nép. Mikszáth előbb író ma, mint valaha is volt. Sohasem olvasták annyian műveit, mint ma olvassák. Egy új, a könyvvel először találkozó olvasóközönség fedezte fel benne a saját íróját. A nagy művésznek, a nagy elbeszélőnek szól ez az érdeklődés: Mikszáth vonzó meséinek, amelyek hangja üde és friss, mint a népmeséké; nyelvének, amelyen érződnek a népnyelv színei; felejthetetlen humorának, amelyben saját mosolyára ismer a nép. Mindez azonban önmagában nem magyarázza a felé áradó szeretetet. A mi szocializmust építő korunk fogékonnyá tette a lelkeket minden iránt, ami szép, igaz és nemes. A mi tisztult magyarságunk elevenen visszhangzik mindenre, ami múltunkban valóban magyar. S nem utolsósorban ezért nőhetett naggyá Mikszáth alakja a mai olvasók szívében. Nincs közünk Mikszáth tévedéseihez. Nincs közünk a kiégett lelkek hitetlen írójához, ahhoz a Mikszáthhoz, aki kétkedve úgy vélte, hogy úgysem lesz soha okosabb a világ. Megértjük töréseit, megtorpanásait. Megértjük ellentmondásait, tudjuk, hogy egy béna, mozdulatlan korban valósította meg a maga csodás művészetét. A megértés azonban nem jelent fenntartás nélküli vállalást is. De a megtévesztő ellentmondások sűrűjén át maradéktalanul halljuk annak a Mikszáthnak szavát, akiben a kiegyezéskor nagy hidegében is ott élt a reformkor és 1848—49 rejtett melege S ez a Mikszáth az igazi Mikszáth. Ez a Mikszáth a mi Mikszáthunk. A mi írónk, a melegszívű, a jólátású bölcs, aki saját szavával szólva „mécses” tudott lenni egy hosszú életen át. A mi írónk, a nagy szatirikus, akinek megvesztegethetetlen látása, kérlelhetetlen igazságszeretete nem tűrte a hazugságokat. A haza sorsát szem elől vesztő kicsinyes önzést, az önmagán kívül semmivel sem törődő felelőtlenséget, a nagy eszméken élősködő rothadt cinizmust, a gazságot leplező képmutatást vetette meg és gúnyolta Mikszáth. Gúnyja és megvetése harcos gyűlöletként a mi szívünkben él tovább. Népi demokráciánkban az élet törvénye lett Mikszáth életének törvénye: a hazaszeretet, az önzetlenség és az áldozatkészség. A boldogság, a szépség, s az élet jogaiért küzdött Mikszáth a boldogtalanság, a pusztítás és a halál ellen. Ennek a harcnak parancsait szívében hordja a békéért küzdő mai magyar nép. Az élettel és az emberekkel szemben támasztott nagy igényeknek volt szószólója: nagynak és szépnek akarta látni az életet és az embert. Ma tartalommal telítődött ez az igényesség. Mind magasabbra tör népünk, a szocializmus s azon túl a kommunizmus világát írja maga elé megvalósítandó feladatként. A mi nagyszerű igényeinknek nincs határa: „a végső határ: az ég”. Mikszáth késői írásaiban mind gyakrabban, mind fájóbban tört fel a panasz saját kora ellen, az ellen a világ ellen, ahonnan eltűntek az örökszép mesék, eltűntek a nagy szenvedélyek, ahol nem tudtak többé repülni a lelkek. A mi világunk a valósággá élt mesék, a nagy és igaz szenvedélyek világa. Új városok épülnek, megszépül a hazai táj népünk munkája nyomán. S ez a kor érti és szereti igazán Mikszáthot, mert itt tudnak szárnyalni a lelkek. Egyik késői cikkében írta Mikszáth a kilencszázas évek úri Magyarországának hazug és hamis Petőfi-kultuszáról: „Mi már csak meghajolni tudunk előtte. Pedig fölágaskodni kellene tudnunk, hogy jobban lássuk és hozzá közelebb lehessünk.” Népünk ma harcai során magasra emelkedett, s mind magasabbra tör. Ezért vannak közel hozzá múltjának nagyjai s ezért van közel hozzá Mikszáth Kálmán is. KIRÁLY ISTVÁN A - ----------------------------------TÓTH GYULA: Szinte hallom: már cseng a kalapács. Szinte látom: már dolgozik az ács. Phenjan felépül, Phenjan magasul, feljön a nép a sötét föld alól. Évek teltek el — szörnyű éjszakák. Mintha jajgatott volna a világ. — Elvtárs, nincs remény? — Elvtárs, van remény? — Lesz még béke e véres földtekén? Óh, hányan kérdtük, hányan, — istenem. Lehetne sokszázmillió kezem, számlálhatatlan, megoldhatatlan, hányan kérdeztük — megmondhatatlan. __________________________________________ Korea! — rajtad függött a szemünk. Drága voltál, mint drága, gyermekünk. Hittük, élni fogsz. Hittük, győzni fogsz. Hittük, hittük, hogy építeni fogsz. S te minden részen győztél, büszke nép. Lángragyújtottad milliók szívét, győzve a harcot, állva a sarat — bár borzasztó volt minden pillanat. S íme — halljuk — már cseng a kalapács. Boldogan látjuk: dolgozik az ács. Magasodnak a győztes városok. — Phenjan felépül s mindig ragyogni fog. _________________ PHENJAN FELÉPÜL 10