Szabad Hazánkért, 1955 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1955-01-01 / 1. szám

1955 JANUÁR HÓ ÁRA: 3 FORINT 111. É V­F­O L­Y­A M 1. S­Z Á M Szabad­­Hazánkért A MAGYAR NÉPHADSEREG IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRATA AURÓRA Az Auróra fedélzetén a parancsnok fogad. Tán még nem élt, vagy gyermek volt, mikor a falakat oly ágyú rendítette meg, mely innen adva jelt a nagyvilágnak, eljövő emberségért tüzelt halálosztón is. Ő nem élt, vagy gyermek volt, lehet. De úgy mutatja most nekünk e szent fedélzetet, mint, aki látva látta már az első nagy napot, és úgy nézünk körül mi is mellette, magyarok, hogy hídra, vagy kabinba, vagy akárhová megyünk, mindenre mint ki látta már egyszer, ráismerünk, pedig először lépdelünk a szélben e hajó örökre lehorgonyozott, örökre lobogó, örökre szélben vágtató nagy testén. „Adj nekem — szólt a görög bölcs — egy szilárd pontot s kiemelem helyéből a földet...“ Te vagy e pont, te hős hajó, az emberiség vágya mind te hozzád horgonyozható, te lehorgonyzott pihenő, te sosem nyugovó, te nyughatatlan szíveknek szilárd választ adó, te szélviharban állva is, előre suhanó. HANGVERSENY-SZÜNET „Jóestét!“ — köszön ránk az irodában a kazah népi zenekar nem egy tagja — magyarul persze, mint aki egy kis vizitre a szomszédba megy eszmét cserélni, egy nyelven, rokon gondolatokkal — s bár magyar szava csak néhány akad ezen kívül, a szavak súlyát megsokszorozza, hogy nálunk tanulta meg, önkéntelen, tíz éve, mikor harcolt, szenvedett magyar golyóknál, parton, réteken. A szenvedésből emlék lett, a szép győzelemé, s hogy megállta helyét s hogy fegyverével segített nekünk, jókívánó köszöntő-szó maradt a küzdelemből. S míg emlékezünk, derűs nyugalmas széles arcokat nézve, e bronzarcú, kristálylelkű zenészek néhány magyar szavához hozzátesszük, mit ősi közös szókincsünk sugall: az alma édességét és a b­alt­a szilárdságát, s pengő hangjaival zenéjüket, mely gyakorta magyar dallamfoszlányt röppent föl, s még amit némán gondolunk — s kiteljesedik tér és idő nagy útjából beszédünk, a pillantásból tolmács nélkül értünk. Szólalj, zene! Ki még baráti szót vár, megkapja mind: íratlan kész a szótár. KÉT LENINGRÁDI EMLÉKMŰ E hullámtestű kő aludt a vizek alján, míg ide nem görgette az ember-akarat fenyő szálfákon. Itt emel fúvó lovat és rajta bronz­ lovast, mind magasabbra tartván, mind föntebb ív fölé dobván terhét a tarkán kitáruló világ elé s ti víz­falak, elétek — azután a hullám megszakad, mint amely folytatást nem tűrve csúcs marad már. De szinte látom én: tovább s fölébe szökken egy harckocsi, melyen új szó, új öröm, s mely mackó-testtel áll nem-hullámzó kövön emlék-ereklyeként, szoborrá sem meredten: a tengerekre néz lámpája s óriása, s zúgó motorja kész még föntebb folytatásra. Rubavecseri Csábd­: VERSES ÚTINAPLÓ A SZOVJETUNIÓBÓL A magyar delegáció tagjai az Alma-Ata-i „Kelet Fénye“ kolhoz kultúrháza előtt.

Next