Szabad Hazánkért, 1955 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1955-01-01 / 1. szám
AZ ELSŐ ESTE ALMA-ATABAN Családomat a föl- és lemenőt, dunai s balatoni levegőt, tarjáni bányát, pécsi mecsetet, élőt és holtat, kihez szeretet forró lánca fűz, szép magyar szavak hullámzó tengerét, s még finn tavat, prágai tornyot, s mind amerre jártam az édes, vagy tüskés, vagy víg világban minden színt, arcot és beszélgetést, ősz rozsdalombját, tavaszi vetést, nyulat, amint a reflektorba hull, a hajnalcsillagot, midőn kigyúl, és még az íróasztalnál talál, patak-kanyart, melynél egy nyárfa áll, egy régi kávéházból sok vitát, a visegrádi öböl hajlatát, új katonákkal teli nyírségi sátrat és újra s újra az egész hazámat mind elhoztam ide; e kis szobának zöld falai közé s e mennyezet tulipánjai alá és ezek fölé a sokvirágú szőnyegek fölé; kísérnek, itt vannak velem — s magam vagyok mégis, mert csak velem vannak ma itt, mert az én énem ők, s mert ezek a törökös térítők, e barna szekrény és az asztalon az a két alma, melyről már tudom, hogy milyen ízes, ez a csöndes éj, ez a mai, csak később lesznek én; és bár vélhetném hallani, amint a szekrényhez izmos karfát suhint, az ágyhoz sokan öntik a rezet, a függönyt hímzik surrogó kezek, s a lámpaernyőt is sok, hogy vele e kis szoba emberrel van tele — magam vagyok, őket nem ismerem, és most lustán nézdelődő szemem egy függönytartót pillant meg, magasba nézve, épp szemben, rajta kifaragva ötágú csillag, külön színe nincsen, színes szirmok fölött egyszerű jel, szokott faragvány, s vélelme minden meghitt lesz és beszédes hirtelen: a házépítők, bútorkészítők, vájárok, szőnyegszövők, hímezők, éppúgy mint kik csoportunk idehozták, az aranyszemü kedves házigazdák, beszélnek most, e kis jellel szennek, nem a bármilyen kedves idegennek, nem a vendégnek: „Mindent, ami itt van — mondják e jellel minden pillanatban és mindenütt — személy szerint neked is készítettünk, itt vagyunk veled, és tudunk rólad és te érted élünk, mert értünk élsz s megértesz, és megértünk, mi, a bátrak, jók, hősök, kik a boldog életért végzünk sok egyszerű dolgot.És én úgy hallgatom azt a csillagot, hogy itthon vagyok, mikor itt vagyok. ERMITÁZS — Képzőművészeti múzeum a cári palotában — Leningrád. Hangtalan zenélő szép terek. A Téli Palota fa zöld falához itt özönlött egykoron a fegyveres tömeg, és ellepte a hús csarnokok sorait- Forró magot vetett beléjük — s most vakít e vetés csillogó gyümölcse: műremek ezer s ezer, melyet a dús évezredek érleltek hajdanán s mindmáig, itt tanít, itt mondja együtt el értelmét hamvas fénye, e szép találkozón, melynek a fegyver ére teremtett tág teret: „Légy jó, erős, szelíd!“, ezernyi fürtje itt tarkán gyöngéd sugárral s itatja szüntelen szépség édes borával a kormosarcú hősök szomjas gyermekeit. A KAZAHSZTÁN FÖLÖTT Sztyeppe fölött száll a repülőgép, kékesfehér párák közt előre; ráncokat vet lent a lomha nagy föld, mint elefánt szürkésbarna bőre. Néha-néha kanyarog folyó is, de vize nem, csak a puszta medre, víz elvétve ha kékellik itt-ott mélyebb hajlatában megrekedve; és az ilyen tavak mellé mindig egy maroknyi ház szóródik, látom, puszta, puszta, szétszórt telepekkel... így zúgunk át hetedhéthatáron. Puszta, puszta ... nem is olyan puszta! Rombusz-, négyzet-, téglalap setétlik, akármerre nézek le a síkra, a zöld-fehér láthatár-szegélyig: frissen feltört földek feketéje, új vájata vezetett vizeknek képeskönyvet varázsol; az ábrák alakulnak még csak és jeleznek, integetnek, kicsinyek a házak, de erősek akik bennük laknak. Képét látva, jóslatát is értem annak a sok roppant téglalapnak. MOSZKVAI TÁVIRÁSZLÁNY Az arca, orra, válla gömbölyű, a hangja nyájas, mosolya szives, körötte leng a habfehér derű és nyugalom; s ő mindent észrevesz; kagylót emel, sürgönyt kopog, jegyez, mint pásztorlány, vigyáz a nyájra, mely karikalábon Pekingig szökell, vagy Párisig is mindig körötte van, mert bárhová szökkenhet táncosán, ő számontartja és nem veszti el, nem fűz alá, nagyszálló csarnokába, ült ő, a nagyváros pásztorleánya, kinek számára nincs „távol" s „közel“, ujjával int csupán, vagy suttogó félszót lehel, s már meghitt bégetéssel Berlin, Nanking, Boston felel neki. Köszönt bennünket kedves kék szemével, míg ajkkal és kézzel a futkosó, a várt s váratlan, érzelmes vagy érdes szavak fodor fehér nyáját a széles földgömb egész hátán terelgeti. A páncélautó Leningrádban, amelyről Lenin beszélt.