Szabad Ifjuság, 1950 (1. évfolyam, 1-45. szám)

1950-09-15 / 30. szám

6 Nem elégedtek meg a papí­­eredményekkel , meglátogattak minden hallgatót a Pedagógiai Főiskola aktivistái Lezárultak a jelentkezések és a felvételi vizsgák az egyetemeken. A beiskolázás tervét teljesítettük. A Pedagógiai Főiskola DISZ-szerve­­zete azonban ezzel a megállapítás­sal nem tett pontot a munka után. A Főiskola ifjúkommunistái nem elégedtek meg a papír-eredmények­kel és megnyugtató kimutatásokkal, az új elsőévesekkel levélben, sze­mély szerint is feltették a kapcsola­tot, felvilágosították őket arról, milyen az egyetemi munka, utána­jártak minden elsőéves problémái­nak és ahol nehézség adódott a to­vábbtanulásban, segítettek. Peifler Éva továbbtanul... „Kedves Elvtársak! Folyó hó 17-én kaptam kézhez a felvételi értesítést. Felvételemnek nagyon megörültem, nemcsak azért, mert szeretnék továbbtanulni. Mint munkásgyerek, tudatában vagyok annak is, hogy ma a továbbtanulás a feladatom...” — ezekkel a sza­vakkal kezdődik Peitler Évának, a Pedagógiai Főiskola új elsőéves hallgatójának a DISZ-szervezethez küldött, segélyt kérő levele. Megírja, hogy apja, a Rákosi Művek segéd­munkása, időközben megbetegedett, súlyos szívbajjal kórházba került, a 145 forint ösztöndíj kevés lett a ta­nuláshoz. A DISZ-szervezet nem várt sokat az ügy elintézésével. A levél kézhezvétele után két nappal a DISZ ifjú gárdistái meglátogatták Peitler Évát és elbeszélgettek vele. A tanulmányi osztály pedig ugyan­akkor több ösztöndíjat javasolt szá­mára. Nincs elveszett ember! Majdnem lemaradt az egyetemről Horváth Kornélia is. A bölcsész­karon tett felvételi vizsgát, onnan átirányították a Pedagógiai Főisko­lára, de mivel a főiskolát ,nem is­merte, úgy gondolta, hogy csak té­vedésből hívták ide felvételre. Nagy Sándor elvtárs, a Pedagógiai Főis­kola harmadéves hallgatója kereste fel. Megmagyarázta, hogy az ötéves terv tízezer új pedagógusa előtt mi­lyen lelkesítő nagy feladat áll é­s különösen a történelemben. Horváth Karolina tantárgyában, hogyan kell a társadalom fejlődésén keresztül az igazságra tanítani a gyerekeket. Élmény a népnevelő munka A Pedagógiai­ Főiskola diákjai 146 pesti hallgatót látogattak meg. Az­ élet eleven problémáival találták magukat szemközt. Meghallották né­hány helyen az ellenség hangját is: „ ... Minek tanulni, amikor ma sok­szor a munkás többet kereshet, mint aki diplomát szerzett...” Megtanul­ták az agitáció új módszereit, ke­ményebbé edződtek ebben a munká­ban is. Nagy Sándor elvtárs így fog­lalja össze munkájuk tapasztalatait: „... a legtöbb helyen örömmel fo­gadtak bennünket. A szülők — nagy büszkeségünkre — nem egy helyen m­ondták el azt, hogy bátran engedik fiaikat és leányaikat közénk, olyan fiatalok közé, akik ilyen lelkesen be­szélnek munkájukról és jövőjükről. Számunkra is­ élmény volt minden beszélgetés. Munkánkban az lelke­sített, hogy valóban a Párthoz hű, jövőbelátó, harcos fiatalokkal erő­södjön egyetemünk... Háromnegyed nyolcat mutatott az állomás órája. Paczek Frigyes elgondolkozva baktatott a kerencei gimnázium ismerős falai felé. Sze­me bánatosan merengett az iskola kéményén, az üres gólyafészken. Régi szokás ugyanis Kerencen, hogy a gólyák sohase várják meg az iskola kezdetét. Most azonban késő már a bánat: a gólyák elmentek és ő immáron második hete a harmadik osztály tanulója. Nehezen tud beleszokni a vakáció utáni újfajta életbe. Hi­szen úgy megszokta nyáron, hogy minden nap ezer-ezerötszáz métert úszik. Megszokta és elhatározta, hogy amíg az idő engedi, nem is hagyja abba ezt a sportot. — Elvégre testedzésre az iskola­évben is szükség van! Sőt, talán még jobban, mint a szünidőben! — győzte meg magát tegnap ebéd után, amikor táskájába berakta fürdőnadrágját. Lelkiismerete azon­ban figyelmeztetően suttogott fü­lébe és rövid gondolkozás után a történelemkönyvet és a magyar fü­zetet is magával vitte. Ugyanis fo­galmazást kellett írnia ,,Legkedve­sebb nyári foglalkozásom" címmel. A folyóparton az egyik bokorban gondosan elrejtette a táskát (ne­hogy poros legyen a könyv, meg a füzet), aztán egy bátor startfejes — és Paczek Frici elmerült a hús ha­bokban. Csak az volt a baj, hogy fél hat­kor alig fejezte be a tervezett tré­ninget, sietve öltöznie kellet, hi­szen ma lesz a vakációban el­kezdett ping-pong körverseny dön­tője Szedlacsekéknál és Paczek ba­rátunk itt is meg akarta állni a he­lyét, így történt aztán, hogy fogal­­mazás helyett ezt írta füzetébe: „Kedvenc nyári foglalkozásom az úszás és a ping-poin. Ezzel töltöt­tem a tegnapi délutánt is, azért nem írtam meg a fogalmazást Igen szellemesnek találta ezt (Szedlacsekkel együtt legalább félórát gondolkoztak rajta), de mégis izgult egy kicsit. Hátha nem fogadja el az osztályfőnök úr? Jól emlékében élt még Kabulka Ubu­l esete, aki az­ első három napon pontosan félkilenckor állított be az iskolába. Kovács tanár úr kérdezte, hogy mi baja. Erre Kabulka tökéle­tes okfejtéssel bebizonyította, hogy a fejlődés alapvető törvényei sze­rint ugrásszerű változás nem áll­hat be a természetben. A nyáron három, hónapig minden nap kilen­cig aludt, hogy lehetne akkor el­képzelni, hogy most minden átme­net nélkül hajnali nyolcra járjon iskolába? Most van az átmeneti időszak! Kovács tanár úrnak azon­ban, úgy látszik, nincs érzéke a filozófiához, nem fogadta el ezt az indokolást. Semmi megértés nincs ezekben a kerences pedagógusokban! Ezt mutatja az az eset is, ami tegnap­előtt a III. c-ben, Frid­ék osztályá­ban történt, éppen Szedlacsekkel, a futball-rajongóval. Káposztás ta­nár úr felírt egy példát a táblára: — No, fiúk, próbáljátok megke­resni a legegyszerűbb megoldást! — Pár perc múlva megkérdezte: — Hát fiam, Szedlacsek, milyen ered­ményre jutottál? — Arra, tanár úr kérem — fe­lelte Tóni a legártatlanabb arc­­kifejezéssel —, hogy sok ugyan a lecke holnapra, de azért feltétlenül elmegyek délután a Vasutas—Nép­bolt meccsre! Káposztás tanár­­úr pedig ahe­lyett, hogy örült volna Szedlacsek őszinteségének és bizalmának, amellyel legtitkosabb gondolatát elmondta, egyszerűen leültette és keményen figyelmeztette, hogy ilyenkor a feladat megoldásával tö­rődjék. Valahogy megúszta a napot fe­lelés nélkül. Amikor hazaérkezett, szomorúan ránézett a naptárra: visszavonhatatlanul és letagadha­­tatlanul szeptember 14-e volt rajta. És Paczek barátunk leült faliújság­­cikket írni, íme a befejezés: „... A vakáció pedig elmúlt. Nincs más hátra, mint tanulni, szorgalmasan, hogy a következő vakációkat újra vidám pihenéssel tölthessük el. Itt az aláírásom is bizonyságul: (PoX-fcpJ) A hegytetőn, az állami erdők szélén nap­raforgószárat vág Vita Anna. Szapp­an jár kezében a sarló. Fekete kendőjét, virágos ruháját szél cibálja. Háta meg­t a völgy­ben. Grábóc zsupos, cseréptetős házai rejtőz­nek a lombok között. Kicsi a község, alig több, mint száz család lakja. — Kié ez a napraforgó? — A téeszcséé — feleli Vita Anna, komo­lyan és olyan hangsúllyal, mintha azt mon­daná: hát kié másé lenne. Abbahagyja a szárvágást, felegyenesedik és diadalmasan tekint körbe. Karját felemet, és ujjúval húzza meg a község határának kerületét. — Az a lapos ott az erdőszegélynél még mind grábóczi föld. Amarról az akácos dűlő a határ. Ezer haldnál is több itt a szántó.... És majdnem mind a téeszcséé! Szocialista falu lettünk!* Néhány napja Vita Anna a grábóci DISZ titkára. Csendes, szűkszavú lány. Beszéd közben lesüti a fejét és félszegen, szégyenlő­sen kémleli a földet. Pedig nincs takargatni­­valója, de hát, mint­­ mondja, a cselédsor, a sok megaláztatás, a hányatás, a nélkülö­zés nyoma ez a túlzott szerénység. Az ura­dalmak és városi urak szolgálója, akit még az iskolától is távoltartott a munka, keser­ves éveken át szívta magába, hogy­­sok szava nincs az élethez. De ma már tettekben, munkájában mutat­kozik meg az ember. És Vita Anna szorgal­ma, munkássága, harcossága a szocialista falu építésénél diadalt aratott. Egymaga negyvenkét új taggal növelte a termelőszö­vetkezeti csoport létszámát. * Bonyhádra járt dolgozni, amikor a grá­bóci téeszcső megalakult. Hajnalban kelt, hogy idejében érjen munkahelyére és késő este ért vissza Gro­bócra. De dolgozni kel­lett, mert nyolcan vannak testvérek, egy­­némelyik közülük már családos ember is, ke­vésnek bizonyult a megélhetéshez a juta­tott föld. A téeszcsének sok volt a földje és kevés a munkája. Hívták őt is, hogy lépjen be a csoportba. Közelebb lesz, mint Bony­hádi — hozták fel a döntő érvet. De Vita Annát inkább az tar­totta vissza, hogy szülei még nem döntöttek a belépésről és hogy be­veszik-e föld nélkül. Felvették. Ettől kezdve aktív tagja lett az ifjúsági szervezetnek. * A DISZ alakuló kongresszusa idején könyvelői iskolán tanult Szombathelyen. A szövetkezeti könyvelést tanulta, noha még az írással és olvasással se volt egészen tisz­tában. Úgy tanult meg írni-olvasni éjsza­kánként, önszántából, bámulatos akara­tát. Csak levélből értesült, hogy a grábóci fiata­lok önkéntes aratóbrigádot alakítottak és te­vékenyen segítenek a termelőcsoportnak az aratásban. A terménybegyűjtés idején már szorgalma­san agitált.. Ott volt az ifjúgárdisták kö­zött, amikor a legjobb begyűjtő gazdáknak éjjeli­­zenét adott a DISZ. Amikor a Párt a­ téeszcsé-fejlesztési terv­hez kérte az ifjúkommunisták segítségét, Vita Anna már komoly agitációs tapasztala­tokkal rendelkezett.* Elsőnek­­szüleit győzte meg. Itt ugyan még könnyű dolga volt, mert már hónapok óta önmaga példázta a csoporttagok derűs, biztonságos, jövedelmező életét. Előőrs volt ő a családból, aki elsőnek tört át a babona, a hagyományok, szokások, előítéletek akadá­lyán és boldogan fedezte fel a fejlettet, az újat, a szocializmushoz vezetőt. Szülei, test­véri tehát beléptek földjükkel, állataikkal együtt. De nem állt meg. Szorgalmasan járta a falubeliek házait és ahova egyszer betért, onnan ritkán jött ki úgy, hogy a ház lakói ne írták volna alá a belépési nyilatkozatot. Node, nem mindenütt ment ez se egyszerre. A Dani Ferencékhez és Sebestyén Antalék­­hoz ötször is el kellett mennie. Külön kellett meggyőznie a férfiakat, külön az asszonyo­kat. S csak akkor ért el eredményt, amikor az öreg Dani Gergelyt is meggyőzte, hogy a termelőcsoport az idősekről, is gondosko­dik, meg aztán öregeknek való munka is akad bőven. Negyvenkét tagot szerzett eddig. Sikereit a DISZ-nek könyveli el, mert sokhelyütt már a szervezet többi fiataljai puhították meg a talajt.* Vila Anna, az új DISZ-titkár, pár napja tartotta első gyűlését. A gyűlésen Borka Pé­ter párttitkár elvt­ár­s is részt vett. A Nemzet­közi Szövetkezeti Nap műsorát beszélték meg és megalakították az önkéntes brigádot, amelynek az lesz a feladata, hogy az őszi betakarításnál segítsen. „Helyet csinálunk a traktoroknak!” — mondja Vitéz Anna. És nagy szeretettel beszél a Pártról, amely közvetlen segítséget nyújt a DISZ munkájá­hoz s amelynek elsősorban köszönhetik, hogy a DISZ-nek olyan jelentős része van abban, hogy Grábóc szövetkezeti falu lett és máris strandfürdő és új, modern kultúrotthon épí­tésére gondol. Lakos György E­GY IGAZI HAZAFI ­ Kétféle — Erzsi, leveled jött! — kiáltotta, messziről édesanyja, mikor megjött az üzemből. — Levelem ... kitől? Mikor kézbeveszi a keskeny borí­tékot, meglátja az apró, kicsit dü­löngélő betűket, meg a párizsi bé­lyegzőt. Pierre kazeirása . .. S las­san, szinte gyöngéden kezdi el haj­csatjával feszegetni a borítékot. „Chere Erzsi! Hosszú hetek és hó­napok óta nem írtam Neked, vala­hogy napról napra halasztgattam az írást. Nem vagyok rossz levélíró, de arra vártam, hogy talán jobbra for­dul a sorsom, talán találok valami­lyen munkát, talán nem kell ilyen keserű levéllel szomorítanom Té­ged .. . Erzsi arcán felhő fut végig. „Ta­lálok munkát...” — olvassa. Hi­szen Pierre dolgozik, autószerelő. Mikor tavaly a VIT-en a tábortűznél összeismerkedtek, a Renault-gyárban­ volt szakmunkás. Apja Magyar­­országról került Párizsba, édesanyja francia. Franciaországban nőtt fel, de még nem felejtette el az apjától tanult magyar szót. Levelében fran­cia szavak keverednek a magyar so­rok közé. De franciául is, magyarul is, a világ minden nyelvért egyet jelentenek a keserű szavak. Pénteken lesz két hete, hogy kitettek az üzemből. Műhelyünkben felére csökkentették a munkások számát. Először azok kerültek az utcára, akikről tudták, hogy részt­­v­ettek a békealáír­ás gyűjtő verseny­ben, akikről tudták, hogy nem akar­nak háborút. Eleinte, hajnaltól késő estig munka után jártam. Voltam a Ford­­nál, a Citroennél és a La Vallienne­­gyárban is, de mindenütt ugyanaz a válasz fogadott: a munkásfelvétel szünetel! A kapuban mindenütt a hozzám hasonlók, fiatalok, öregek — segédek és szakmunkások —, munkakeresők várakoznak. Egy ideig csak megél az ember abból, hogy a „Marche de pits" piacon el­adja a nélkülözhető holmiját, bútort, kabátot — kinek, mije van —, de aztán az is elfogy. Azután csak az álldogálás marad és az, hogy az ember még százszorosan r meggyű­­lölje Renaultékat, akik a mi száz­négy frankos hetibérünkből kétmil­liárd frankot harácsoltak össze az elmúlt évben. Még jobban meggyű­lölje azokat, akik rágógumit, spenót­­konzervet és gépfegyvereket szállí­tanak Franciaországnak nyersvas helyett és akiknek az autói itt szá­guldoznak, Párizs utcáin. Jól tud­juk, hogy a Marshall-kölcsön kö­tötte gúzsba filmgyártásunkat, autó­iparunkat, hogy a kölcsön eredmé­nye a soktízezer munkanélküli. Tud­juk, hogy kitől kaptuk a kölcsönt, de azt is tudjuk, hogy egyszer minden kölcsön visszajár. Tudjuk, hogy há­borút akarnak, hogy a mi vérünkön akarnak tovább gazdagodni. És azt is tudjuk, hogy van a világon egy nép, amely az elnyomottakért harcol — az a mi reménységünk. Erzsinek ökölbe szorult a keze. Kölcsönre gondolt ő is. Egy más­fajta kölcsönre. A mi kölcsönünkre, az ötéves tervkölcsönre. * Éppen egy éve lesz annak, hogy egy szerdai napon azzal jött haza az üzemből: a Párt, Rákosi Mátyás fel­hívására 460 forint tervkölcsönt jegyzett. Anyja akkor még aggó­dott: „mi lesz, fiam, az ilyen kölcsön sorsa az, ami a hadikölcsöné, meg az erdélyi nyereménykötvényé,­­ sohasem látjuk viszont". De apa, meg Erzsi meggyőzték Tóth nénit, hogy a kommunisták ígéretében bíz­hat. Utolsó nap ő kérdezte a lányát, lehet-e kapni még az üzemben abból a kötvényből, mert hát megtakarí­tott forintjaiból ő is venne egy 100 forintosat. Sok kézben­­megfordult azóta a Tóth-család ezer forintja , mert öt­százat meg Tóth elvtárs jegyzett a Rákosi Művekben. Sok közben meg­fordult és sokszor visszatért hozzá­juk is. Októberben rádiót­­ vettek, meg villanyvasalót. Erzsi ruhát ka­pott, cipőt, télikabátot, apa könyve­ket vett. Lakásuk az új élmunkás­­házban napos, világos, olyan, hogy jókedvre derül, aki belép. Mindez végigcikázik Erzsi fejében, mikor a kötvényre gondol. Hol is van csak? — fiókjából előveszi a gondosan takargatott négy kötvényt. Nyereménykötvény mind a négy, le is írja számukat, hadd lássa, nyer-e vele holnap. Ahogy erre gondol az erkélyen, a tömött szekrényen, a rádión pihen meg a szeme. — Hiszen én már meg is nyertem a főnyereményt! Meg sem tudom mondani, mi mindent kaptam az idén. Az üzemi mosdó, a kultúrotthon, a Sztálin-híd, a szín­házbérlet és a felejthetetlen két hét a Balatonnál Mintha filmet látna, úgy peregnek előtte a képek, az öt­éves terv első esztendejének esemé­nyei, a terv számtalan ajándéka ... * Reggel, mielőtt elmegy, gyors mozdulattal táskájába csúsztatja Pierre levelét. Elviszem és délben felolvasom a lányoknak — gondolja —, ebből világosan meglátják, mit jelent a kölcsön. A téka kölcsöne ki­veszi a kenyeret a munkás kezéből, az utcára löki, nyomorba dönti a dolgozók millióit. És a­ mienk, amit mi adtunk — magunknak. Amiből hidak, kultúr­otthonok és élm­unkás­­házak épültek és ami egyetlen év alatt százszorosan megtérül! Igen — gondolta —, ez a béke, a jövő­ kölcsöne. Mikor Erzsi a Szigetről fellép a Sztálin-hídra, hazafelé menet Óbu­dára, ugyanakkor három úttörő in­dul Pestre, Csepelről, Újpestről, a XIX. kerületből... Vörösnyakken­­dős volt mind a három. A Zeneaka­démiára igyekeztek, hogy kisorsol­ják a Tóth-család­ meg még sokezer dolgozó újabb ajándékát: az ötéves terv kölcsön nyereményeit. Földes Anna 1950 szeptember 18. "

Next