Szabad Ifjuság, 1950 (1. évfolyam, 1-45. szám)
1950-09-15 / 30. szám
6 Nem elégedtek meg a papíeredményekkel , meglátogattak minden hallgatót a Pedagógiai Főiskola aktivistái Lezárultak a jelentkezések és a felvételi vizsgák az egyetemeken. A beiskolázás tervét teljesítettük. A Pedagógiai Főiskola DISZ-szervezete azonban ezzel a megállapítással nem tett pontot a munka után. A Főiskola ifjúkommunistái nem elégedtek meg a papír-eredményekkel és megnyugtató kimutatásokkal, az új elsőévesekkel levélben, személy szerint is feltették a kapcsolatot, felvilágosították őket arról, milyen az egyetemi munka, utánajártak minden elsőéves problémáinak és ahol nehézség adódott a továbbtanulásban, segítettek. Peifler Éva továbbtanul... „Kedves Elvtársak! Folyó hó 17-én kaptam kézhez a felvételi értesítést. Felvételemnek nagyon megörültem, nemcsak azért, mert szeretnék továbbtanulni. Mint munkásgyerek, tudatában vagyok annak is, hogy ma a továbbtanulás a feladatom...” — ezekkel a szavakkal kezdődik Peitler Évának, a Pedagógiai Főiskola új elsőéves hallgatójának a DISZ-szervezethez küldött, segélyt kérő levele. Megírja, hogy apja, a Rákosi Művek segédmunkása, időközben megbetegedett, súlyos szívbajjal kórházba került, a 145 forint ösztöndíj kevés lett a tanuláshoz. A DISZ-szervezet nem várt sokat az ügy elintézésével. A levél kézhezvétele után két nappal a DISZ ifjú gárdistái meglátogatták Peitler Évát és elbeszélgettek vele. A tanulmányi osztály pedig ugyanakkor több ösztöndíjat javasolt számára. Nincs elveszett ember! Majdnem lemaradt az egyetemről Horváth Kornélia is. A bölcsészkaron tett felvételi vizsgát, onnan átirányították a Pedagógiai Főiskolára, de mivel a főiskolát ,nem ismerte, úgy gondolta, hogy csak tévedésből hívták ide felvételre. Nagy Sándor elvtárs, a Pedagógiai Főiskola harmadéves hallgatója kereste fel. Megmagyarázta, hogy az ötéves terv tízezer új pedagógusa előtt milyen lelkesítő nagy feladat áll és különösen a történelemben. Horváth Karolina tantárgyában, hogyan kell a társadalom fejlődésén keresztül az igazságra tanítani a gyerekeket. Élmény a népnevelő munka A Pedagógiai Főiskola diákjai 146 pesti hallgatót látogattak meg. Az élet eleven problémáival találták magukat szemközt. Meghallották néhány helyen az ellenség hangját is: „ ... Minek tanulni, amikor ma sokszor a munkás többet kereshet, mint aki diplomát szerzett...” Megtanulták az agitáció új módszereit, keményebbé edződtek ebben a munkában is. Nagy Sándor elvtárs így foglalja össze munkájuk tapasztalatait: „... a legtöbb helyen örömmel fogadtak bennünket. A szülők — nagy büszkeségünkre — nem egy helyen mondták el azt, hogy bátran engedik fiaikat és leányaikat közénk, olyan fiatalok közé, akik ilyen lelkesen beszélnek munkájukról és jövőjükről. Számunkra is élmény volt minden beszélgetés. Munkánkban az lelkesített, hogy valóban a Párthoz hű, jövőbelátó, harcos fiatalokkal erősödjön egyetemünk... Háromnegyed nyolcat mutatott az állomás órája. Paczek Frigyes elgondolkozva baktatott a kerencei gimnázium ismerős falai felé. Szeme bánatosan merengett az iskola kéményén, az üres gólyafészken. Régi szokás ugyanis Kerencen, hogy a gólyák sohase várják meg az iskola kezdetét. Most azonban késő már a bánat: a gólyák elmentek és ő immáron második hete a harmadik osztály tanulója. Nehezen tud beleszokni a vakáció utáni újfajta életbe. Hiszen úgy megszokta nyáron, hogy minden nap ezer-ezerötszáz métert úszik. Megszokta és elhatározta, hogy amíg az idő engedi, nem is hagyja abba ezt a sportot. — Elvégre testedzésre az iskolaévben is szükség van! Sőt, talán még jobban, mint a szünidőben! — győzte meg magát tegnap ebéd után, amikor táskájába berakta fürdőnadrágját. Lelkiismerete azonban figyelmeztetően suttogott fülébe és rövid gondolkozás után a történelemkönyvet és a magyar füzetet is magával vitte. Ugyanis fogalmazást kellett írnia ,,Legkedvesebb nyári foglalkozásom" címmel. A folyóparton az egyik bokorban gondosan elrejtette a táskát (nehogy poros legyen a könyv, meg a füzet), aztán egy bátor startfejes — és Paczek Frici elmerült a hús habokban. Csak az volt a baj, hogy fél hatkor alig fejezte be a tervezett tréninget, sietve öltöznie kellet, hiszen ma lesz a vakációban elkezdett ping-pong körverseny döntője Szedlacsekéknál és Paczek barátunk itt is meg akarta állni a helyét, így történt aztán, hogy fogalmazás helyett ezt írta füzetébe: „Kedvenc nyári foglalkozásom az úszás és a ping-poin. Ezzel töltöttem a tegnapi délutánt is, azért nem írtam meg a fogalmazást Igen szellemesnek találta ezt (Szedlacsekkel együtt legalább félórát gondolkoztak rajta), de mégis izgult egy kicsit. Hátha nem fogadja el az osztályfőnök úr? Jól emlékében élt még Kabulka Ubul esete, aki az első három napon pontosan félkilenckor állított be az iskolába. Kovács tanár úr kérdezte, hogy mi baja. Erre Kabulka tökéletes okfejtéssel bebizonyította, hogy a fejlődés alapvető törvényei szerint ugrásszerű változás nem állhat be a természetben. A nyáron három, hónapig minden nap kilencig aludt, hogy lehetne akkor elképzelni, hogy most minden átmenet nélkül hajnali nyolcra járjon iskolába? Most van az átmeneti időszak! Kovács tanár úrnak azonban, úgy látszik, nincs érzéke a filozófiához, nem fogadta el ezt az indokolást. Semmi megértés nincs ezekben a kerences pedagógusokban! Ezt mutatja az az eset is, ami tegnapelőtt a III. c-ben, Fridék osztályában történt, éppen Szedlacsekkel, a futball-rajongóval. Káposztás tanár úr felírt egy példát a táblára: — No, fiúk, próbáljátok megkeresni a legegyszerűbb megoldást! — Pár perc múlva megkérdezte: — Hát fiam, Szedlacsek, milyen eredményre jutottál? — Arra, tanár úr kérem — felelte Tóni a legártatlanabb arckifejezéssel —, hogy sok ugyan a lecke holnapra, de azért feltétlenül elmegyek délután a Vasutas—Népbolt meccsre! Káposztás tanárúr pedig ahelyett, hogy örült volna Szedlacsek őszinteségének és bizalmának, amellyel legtitkosabb gondolatát elmondta, egyszerűen leültette és keményen figyelmeztette, hogy ilyenkor a feladat megoldásával törődjék. Valahogy megúszta a napot felelés nélkül. Amikor hazaérkezett, szomorúan ránézett a naptárra: visszavonhatatlanul és letagadhatatlanul szeptember 14-e volt rajta. És Paczek barátunk leült faliújságcikket írni, íme a befejezés: „... A vakáció pedig elmúlt. Nincs más hátra, mint tanulni, szorgalmasan, hogy a következő vakációkat újra vidám pihenéssel tölthessük el. Itt az aláírásom is bizonyságul: (PoX-fcpJ) A hegytetőn, az állami erdők szélén napraforgószárat vág Vita Anna. Szappan jár kezében a sarló. Fekete kendőjét, virágos ruháját szél cibálja. Háta megt a völgyben. Grábóc zsupos, cseréptetős házai rejtőznek a lombok között. Kicsi a község, alig több, mint száz család lakja. — Kié ez a napraforgó? — A téeszcséé — feleli Vita Anna, komolyan és olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná: hát kié másé lenne. Abbahagyja a szárvágást, felegyenesedik és diadalmasan tekint körbe. Karját felemet, és ujjúval húzza meg a község határának kerületét. — Az a lapos ott az erdőszegélynél még mind grábóczi föld. Amarról az akácos dűlő a határ. Ezer haldnál is több itt a szántó.... És majdnem mind a téeszcséé! Szocialista falu lettünk!* Néhány napja Vita Anna a grábóci DISZ titkára. Csendes, szűkszavú lány. Beszéd közben lesüti a fejét és félszegen, szégyenlősen kémleli a földet. Pedig nincs takargatnivalója, de hát, mint mondja, a cselédsor, a sok megaláztatás, a hányatás, a nélkülözés nyoma ez a túlzott szerénység. Az uradalmak és városi urak szolgálója, akit még az iskolától is távoltartott a munka, keserves éveken át szívta magába, hogysok szava nincs az élethez. De ma már tettekben, munkájában mutatkozik meg az ember. És Vita Anna szorgalma, munkássága, harcossága a szocialista falu építésénél diadalt aratott. Egymaga negyvenkét új taggal növelte a termelőszövetkezeti csoport létszámát. * Bonyhádra járt dolgozni, amikor a grábóci téeszcső megalakult. Hajnalban kelt, hogy idejében érjen munkahelyére és késő este ért vissza Grobócra. De dolgozni kellett, mert nyolcan vannak testvérek, egynémelyik közülük már családos ember is, kevésnek bizonyult a megélhetéshez a jutatott föld. A téeszcsének sok volt a földje és kevés a munkája. Hívták őt is, hogy lépjen be a csoportba. Közelebb lesz, mint Bonyhádi — hozták fel a döntő érvet. De Vita Annát inkább az tartotta vissza, hogy szülei még nem döntöttek a belépésről és hogy beveszik-e föld nélkül. Felvették. Ettől kezdve aktív tagja lett az ifjúsági szervezetnek. * A DISZ alakuló kongresszusa idején könyvelői iskolán tanult Szombathelyen. A szövetkezeti könyvelést tanulta, noha még az írással és olvasással se volt egészen tisztában. Úgy tanult meg írni-olvasni éjszakánként, önszántából, bámulatos akaratát. Csak levélből értesült, hogy a grábóci fiatalok önkéntes aratóbrigádot alakítottak és tevékenyen segítenek a termelőcsoportnak az aratásban. A terménybegyűjtés idején már szorgalmasan agitált.. Ott volt az ifjúgárdisták között, amikor a legjobb begyűjtő gazdáknak éjjelizenét adott a DISZ. Amikor a Párt a téeszcsé-fejlesztési tervhez kérte az ifjúkommunisták segítségét, Vita Anna már komoly agitációs tapasztalatokkal rendelkezett.* Elsőnekszüleit győzte meg. Itt ugyan még könnyű dolga volt, mert már hónapok óta önmaga példázta a csoporttagok derűs, biztonságos, jövedelmező életét. Előőrs volt ő a családból, aki elsőnek tört át a babona, a hagyományok, szokások, előítéletek akadályán és boldogan fedezte fel a fejlettet, az újat, a szocializmushoz vezetőt. Szülei, testvéri tehát beléptek földjükkel, állataikkal együtt. De nem állt meg. Szorgalmasan járta a falubeliek házait és ahova egyszer betért, onnan ritkán jött ki úgy, hogy a ház lakói ne írták volna alá a belépési nyilatkozatot. Node, nem mindenütt ment ez se egyszerre. A Dani Ferencékhez és Sebestyén Antalékhoz ötször is el kellett mennie. Külön kellett meggyőznie a férfiakat, külön az asszonyokat. S csak akkor ért el eredményt, amikor az öreg Dani Gergelyt is meggyőzte, hogy a termelőcsoport az idősekről, is gondoskodik, meg aztán öregeknek való munka is akad bőven. Negyvenkét tagot szerzett eddig. Sikereit a DISZ-nek könyveli el, mert sokhelyütt már a szervezet többi fiataljai puhították meg a talajt.* Vila Anna, az új DISZ-titkár, pár napja tartotta első gyűlését. A gyűlésen Borka Péter párttitkár elvtárs is részt vett. A Nemzetközi Szövetkezeti Nap műsorát beszélték meg és megalakították az önkéntes brigádot, amelynek az lesz a feladata, hogy az őszi betakarításnál segítsen. „Helyet csinálunk a traktoroknak!” — mondja Vitéz Anna. És nagy szeretettel beszél a Pártról, amely közvetlen segítséget nyújt a DISZ munkájához s amelynek elsősorban köszönhetik, hogy a DISZ-nek olyan jelentős része van abban, hogy Grábóc szövetkezeti falu lett és máris strandfürdő és új, modern kultúrotthon építésére gondol. Lakos György EGY IGAZI HAZAFI Kétféle — Erzsi, leveled jött! — kiáltotta, messziről édesanyja, mikor megjött az üzemből. — Levelem ... kitől? Mikor kézbeveszi a keskeny borítékot, meglátja az apró, kicsit dülöngélő betűket, meg a párizsi bélyegzőt. Pierre kazeirása . .. S lassan, szinte gyöngéden kezdi el hajcsatjával feszegetni a borítékot. „Chere Erzsi! Hosszú hetek és hónapok óta nem írtam Neked, valahogy napról napra halasztgattam az írást. Nem vagyok rossz levélíró, de arra vártam, hogy talán jobbra fordul a sorsom, talán találok valamilyen munkát, talán nem kell ilyen keserű levéllel szomorítanom Téged .. . Erzsi arcán felhő fut végig. „Találok munkát...” — olvassa. Hiszen Pierre dolgozik, autószerelő. Mikor tavaly a VIT-en a tábortűznél összeismerkedtek, a Renault-gyárban volt szakmunkás. Apja Magyarországról került Párizsba, édesanyja francia. Franciaországban nőtt fel, de még nem felejtette el az apjától tanult magyar szót. Levelében francia szavak keverednek a magyar sorok közé. De franciául is, magyarul is, a világ minden nyelvért egyet jelentenek a keserű szavak. Pénteken lesz két hete, hogy kitettek az üzemből. Műhelyünkben felére csökkentették a munkások számát. Először azok kerültek az utcára, akikről tudták, hogy résztvettek a békealáírás gyűjtő versenyben, akikről tudták, hogy nem akarnak háborút. Eleinte, hajnaltól késő estig munka után jártam. Voltam a Fordnál, a Citroennél és a La Valliennegyárban is, de mindenütt ugyanaz a válasz fogadott: a munkásfelvétel szünetel! A kapuban mindenütt a hozzám hasonlók, fiatalok, öregek — segédek és szakmunkások —, munkakeresők várakoznak. Egy ideig csak megél az ember abból, hogy a „Marche de pits" piacon eladja a nélkülözhető holmiját, bútort, kabátot — kinek, mije van —, de aztán az is elfogy. Azután csak az álldogálás marad és az, hogy az ember még százszorosan r meggyűlölje Renaultékat, akik a mi száznégy frankos hetibérünkből kétmilliárd frankot harácsoltak össze az elmúlt évben. Még jobban meggyűlölje azokat, akik rágógumit, spenótkonzervet és gépfegyvereket szállítanak Franciaországnak nyersvas helyett és akiknek az autói itt száguldoznak, Párizs utcáin. Jól tudjuk, hogy a Marshall-kölcsön kötötte gúzsba filmgyártásunkat, autóiparunkat, hogy a kölcsön eredménye a soktízezer munkanélküli. Tudjuk, hogy kitől kaptuk a kölcsönt, de azt is tudjuk, hogy egyszer minden kölcsön visszajár. Tudjuk, hogy háborút akarnak, hogy a mi vérünkön akarnak tovább gazdagodni. És azt is tudjuk, hogy van a világon egy nép, amely az elnyomottakért harcol — az a mi reménységünk. Erzsinek ökölbe szorult a keze. Kölcsönre gondolt ő is. Egy másfajta kölcsönre. A mi kölcsönünkre, az ötéves tervkölcsönre. * Éppen egy éve lesz annak, hogy egy szerdai napon azzal jött haza az üzemből: a Párt, Rákosi Mátyás felhívására 460 forint tervkölcsönt jegyzett. Anyja akkor még aggódott: „mi lesz, fiam, az ilyen kölcsön sorsa az, ami a hadikölcsöné, meg az erdélyi nyereménykötvényé, sohasem látjuk viszont". De apa, meg Erzsi meggyőzték Tóth nénit, hogy a kommunisták ígéretében bízhat. Utolsó nap ő kérdezte a lányát, lehet-e kapni még az üzemben abból a kötvényből, mert hát megtakarított forintjaiból ő is venne egy 100 forintosat. Sok kézbenmegfordult azóta a Tóth-család ezer forintja , mert ötszázat meg Tóth elvtárs jegyzett a Rákosi Művekben. Sok közben megfordult és sokszor visszatért hozzájuk is. Októberben rádiót vettek, meg villanyvasalót. Erzsi ruhát kapott, cipőt, télikabátot, apa könyveket vett. Lakásuk az új élmunkásházban napos, világos, olyan, hogy jókedvre derül, aki belép. Mindez végigcikázik Erzsi fejében, mikor a kötvényre gondol. Hol is van csak? — fiókjából előveszi a gondosan takargatott négy kötvényt. Nyereménykötvény mind a négy, le is írja számukat, hadd lássa, nyer-e vele holnap. Ahogy erre gondol az erkélyen, a tömött szekrényen, a rádión pihen meg a szeme. — Hiszen én már meg is nyertem a főnyereményt! Meg sem tudom mondani, mi mindent kaptam az idén. Az üzemi mosdó, a kultúrotthon, a Sztálin-híd, a színházbérlet és a felejthetetlen két hét a Balatonnál Mintha filmet látna, úgy peregnek előtte a képek, az ötéves terv első esztendejének eseményei, a terv számtalan ajándéka ... * Reggel, mielőtt elmegy, gyors mozdulattal táskájába csúsztatja Pierre levelét. Elviszem és délben felolvasom a lányoknak — gondolja —, ebből világosan meglátják, mit jelent a kölcsön. A téka kölcsöne kiveszi a kenyeret a munkás kezéből, az utcára löki, nyomorba dönti a dolgozók millióit. És a mienk, amit mi adtunk — magunknak. Amiből hidak, kultúrotthonok és élmunkásházak épültek és ami egyetlen év alatt százszorosan megtérül! Igen — gondolta —, ez a béke, a jövő kölcsöne. Mikor Erzsi a Szigetről fellép a Sztálin-hídra, hazafelé menet Óbudára, ugyanakkor három úttörő indul Pestre, Csepelről, Újpestről, a XIX. kerületből... Vörösnyakkendős volt mind a három. A Zeneakadémiára igyekeztek, hogy kisorsolják a Tóth-család meg még sokezer dolgozó újabb ajándékát: az ötéves terv kölcsön nyereményeit. Földes Anna 1950 szeptember 18. "