Szabad Magyarság, 1958. március-december (3. évfolyam, 1-39. szám)

1958-09-14 / 24. szám

1958. szeptember 14 SZABAD MAGYARSÁG 9. oldal A Szabad Magyarsághoz írják A kommunizmus elleni harc hősei Kedves Szabad Magyarság! Sajnos, csak példányszámonként Veszem lapjukat, mert a legnagyobb sajnálatomra a minimális életstan­dard nem engedi még meg, hogy előfizethessek. De egy tény, hogy egyetlen számot el nem mulasztok megvenni, mert 12 éve nem volt magyar betű, magyar lap, ami any­­nyira a miénk lett volna, mint a Szabad Magyarság. A szabadság földjén nemcsak az igazi szabad­ságot, de valódi, eredeti magyar ízű lapot is adott a sors kezünkbe. Szomorú, hogy csak itt Ameri­kában, de öröm mégis a menekült lelki magányban. Nagy támasz és segítség, mert érzéseink szerint ír­ják, a mi mondanivalónkat teszi nyilvánossá és meg van az az ér­zésünk, ilyen formában még komo­lyabban eljut azokhoz kérésünk és panaszunk, akik segíthetnek. Hiszek ebben és ezért megnyug­tató. De szép az a nagy munka is, amit a magyarok összefogásáért tesz itt Amerikában egyedül a Sza­bad Magyarság. Kimondhatatlanul fontos munka ez, mert nemcsak az 1957-ben ideérkezettek a fontosak, hisz a kommunizmus elleni ke­resztes hadjáratnak számtalan régebbi hőse volt és van. Jó­magam is az elmúlt II. világhá­borúban 4 évet töltöttem el, mely­ből 2 év frontszolgált volt és csak az orosz fronton. Nem adhatjuk oda, akik akkor katonák voltunk, az évek gyötrelmeit, kínjait, szívet markoló csalódásait. Tradíciókat, kereszténységet és kultúrát, családot és Hazát fél­tő nagy akarattal teli áldozat volt az. Tizenkét év fasiszta megbélyeg­zés követte ezt, melyből több év bör­tön és a forradalomig tartó állandó rendőri felügyelet. A kommunisták fasisztáztak otthon és meglepő, hogy itt bizonyos helyekről ugyan­ilyen hangokat kell hallani. Kérem, tegyék szóvá, ne akarják mindig mások, ide­genek, intézni, megoldani, de pláne jellemezni a speciálisan magyar dolgokat. Soha nem kértünk erre senkit és a magyarság valamennyi szabad­ságharca az ilyenek ellen volt. Ne szóljanak bele kozmopolita embe­rek a mi dolgunkba, akiknek olyan mindegy volna, hogy Bukarest, Pá­­ris, vagy New York a születési he­lye. Ha véletlenül Budapest volt, hát azért még nincs joga okvetlen és pláne elfogult kritikához. Nemcsak­ 1956 szült szabadság­­harcosokat, de magyar történel­münk végig és azok hősei, titánjai életükkel szerezték meg a magyar­ságnak, a hazánk berendezkedésé­nek jogát. Nem kérünk mi magyarok ügy­nököket és idegeneket, akik részére Magyarország legfeljebb egy kávé­ház emlékét jelenti valahonnan Pestről. Nekünk Magyarország szent fogalom, egy föld, ahol évez­redes sírjainkat, hőseinket és elő­deink vérét érezzük, őrizzük halá­los akarással, mert legdrágább ne­künk a világon. Nem tudja ezt más megérteni, csak a magyar rög szülötte, és ezért hazátlan a magyar, bárhol is él, a­­kármilyen jó körülmények között. Csak a magyar ember tud révete­gen elmerengeni, akaratlanul köny­­nyezni, ha ezt a szót hallja: Haza és Szabadság. Ez a kettő tehát a mienk, ma­gyaroké, és ebbe a magyar soha nem engedett beleszólni. Nem en­gedhetjük tehát, hogy bárki is ki­használja ezt a maga anyagi lehe­tőségeinek elősegítésére. Továbbá nem engedhetjük meg mi, 1957-ben ide kijött szabadság­­harcosok, hogy történelmi múltun­kat bárki is megcsúfolja és megha­misítsa. A magyarságnak több, mint 1,5 millió emberébe került a kom­munizmus elleni harc, és az mind hős volt, egytől-egyig, nem csak 1956-ban. Jobban hiányzik minden kis hely lapjukban nekünk, akik magyar szóra vagyunk szomjasak, mint hogy ezekkel az idegen elemekkel való vitára pazarolnák. Van egy jó magyar közmondás, hogy mi nem hallatszik a menyországba. VÁGHELYI ENDRE 1957-ben kijött magyar Az ördög lakomája Regény írta FÜRY LAJOS (17.) Tamara felsikolt. — Mahren folytatja. — Itt nem maradhatsz Tamara, erről nem akartam be­szélni neked. Soha nem fogják elhagyni ,majd ha megál­lapodunk valahol, akkor ezt a kérdést is tisztázzuk, én gondoskodni fogok rólad Tamara, mindig,... Mahren szavait nagy csend követi. Tamara már nem sír, csak néz ki az ablakon. A kövezeten napok óta dübörögnek a megvasalt né­met szekerek, fogatolt tüzérek és vonatoszlopok. A kisgyerek anyjához megy és az öregasszony a sa­rokban sopánkodik sírva. Éjjel nappal tart a visszavonulás. Messsziről jönnek, délről, Krímből, a Kaukázusból, de nem látszik rajtuk a fáradtság. Nem látszik, hogy egy háborút vesztett hadse­reg. Rendben, fegyelmezetten, szünet nélkül áramlik visz­­szafelé az óriási hadsereg-gépezet. Néha milic alakulatok, a Vlasszov hadsereg egy-egy festői csoportja, tevékkel, kivont görbe kardokkal és zász­lókkal, néha parasztkocsik menekülőkkel tarkítják a me­netet. Mint egy óriási katonai parádé zeneszó nélkül, szót­lanul, némán, csak a lovak patkói csattognak és a megva­salt, nehéz szekerek kerekei dübörögnek a rázós, agyon­koptatott kövezeten. Mahren sürgeti Tamarát. Jól gondold meg Tamara, hogy mire kérlek, itt nem maradhatsz, ezt az egész területet a Dnyeperig kiürítik, láthatod, csak a szállító oszlopok, kórházak, javítóműhe­lyek jönnek vissza, a páncélosok, meg a tüzérség, itt a Dnyeper jobb partján építik ki majd a védelmi állásokat, amig az új fegyverekkel meg nem indul az új támadás orosz ellen. Az angolokkal meg fogunk egyezni, nyugaton már tárgyalnak és akkor egy kettőre vége lesz az orosz­nak és vége lesz a háborúnak. Akkor, ha akarsz viszajö­­vünk majd Kievbe, de most menni kell innen, mert itt po­kol lesz nemsokára. Tamara még mindig nem szól, csak az ablakon át néz ki az utcára. Mahren az ajtóból szól vissza. — Este majd átjövök még, holnap reggel itt lesz a teherautó, amit akarsz, mindent elhozhatsz ... Tamara sokáig sír. Még este énekelt a rádióban, pedig már a huzalokat szerelték és bontották ki a falból, úgy kellett a kábeleken keresztül lépkedni, de a katonaműsor változatlan jó volt, és semmit nem lehetett érezni, azt sem, hogy néhány óra múlva már, az egész adó autóra rakva, települ át Zsito­­mirba. Sokáig beszél ezen az esten anyjával, meg Nádjával. Aztán reggel, amikor a ház előtt megáll a nagy teher­autó és a német katona jön a csomagokért, sírva csoma­golni kezd. Anyja nem akar jönni. Ő nem megy ebből a házból se­hova már, csak a temetőbe. Neki nem csinálhatnak sem­mit már. Itt marad, sír és segít csomagolni Tamarának. Tamara mégegyszer szétnéz a lakásban, karján a gyerek és megöleli az anyját. A német katona szótlanul áll az ajtóban. A szomszédok gyűlöletes szemmel mérik végig, a búcsúzó asszonyt. A nagy autó felhördül, aztán neki­­iramlik a város felé. Tamara a gyerekével együtt sokáig sír. Még akkor is, amikor az autóoszlop kikanyarodik az országútra Zsitomir felé és még látszanak a kievi házak, a tornyok, aztán egyszerre csak minden elvesz egy ka­nyar után. Végeláthatatlan hosszú autósor rázódik, egyenlete­sen, zökkenés mentesen, mint egy hatalmas óramű, visz­­szafelé. Nádja az ajtóban találkozik Ggyeduskával. Az öreg rosszalólag csóválja a fejét. — Hát mégis csak elment a Tamara, kár volt, na­gyon kár érte, szép derék asszony, nagyon megfogja bán­ni amit tett, Nádja megfogja az öreg kezét. — Dehát Ggyeduska, mért, mi baj lehet, a háború elől mentek el és a gyerekét, magát akarja, óvni, élni a­­kar békében... Az öreg elkomolyodik és a hangja reszket. — Nye cháráso ... Ez minden és erről többet nem beszélnek. — Nádja, azt hiszem, hogy hamarosan búcsúzunk, mert neked is menned kell. A magyar kórház csomagol és Proskurov­ba mennek, az már egészen a magyar határnál van. Majd holnap, munka után megvárlak, holnapra már többet tudunk. Doszvidányja Nádja. A meleg nyárvégi estében messzire hallatszik a sze­kerek dübörgése. Estére már Zsitomirból hallják Tamarát énekelni. Mintha kissé reszketne a hangja. Nádja is, meg az öreg­asszony is, sír a konyhában. — Te is elmegy nemsokára Nádja, és én olyan egye­dül maradok, minek is élek még, annyi mindenen keresz­tül, mentem már, minek is tartogat tovább a Jóisten engem ... A rádió vidám muzsikája betölti a csendet. XV. Ködös, hűvös reggel van amikor Nádja a kórházhoz ér és meglepődve látja, hogy nagy teherautókra rakodnak. Már napok óta beszélték, hogy nemsokára a kórház­­ is menni fog, de azért, nem mutatkozott semmi mozgoló­dás. Olyan hírek is jöttek, hogy a német védelmi vonal megszilárdult és a Dnyepernél építik ki az új állásokat. Nádja azonban tudta Ggyeduskától, hogy a németek telje­sen kiürítik Kievet. Most mégis váratlanul érte a csomagolás. Alighogy átöltözik ,máris hívják az irodába, Erzsébet nővérhez. — Üljön le Nádja, beszélnem kell magával. Meg kell mondanom, hogy kellemesen csalódtam magában, azok u­­tán, amiket hallottam ... Erzsébet nővér, szépen, tisztán beszél németül és Nádja minden szavát érti, jobban érti, mintha egy német mondaná. — ... A kórház elmegy Kievből nyugatra, ezt már bizonyára tudja és látta, hogy készülődnek, az alkalma­zottak, akik a kórházzal akarnak jönni, korlátozott szám­ban jöhetnek, sajnos azonban magát nem tudom vinni vádra, mert elsősorban csak azokat vihetem, akik már ré­gebben itt vannak. Maga csak most jött, aztán nem is is­merem még úgy ... szóval arra kérem, hogy ezért ne ha­ragudjék, de mondom, túlságosan sokan jelentkeztek a ré­gebbiek közül, nem is számítottunk arra, hogy ennyien jönnek nyugatra, hiszen érthető ez, de ha maga is nagyon akarna jönni, menjen a németekhez, adhatok néhány a­­jánló sort és az Arbeitsamt azonnal beosztja valamelyik kórházszerelvényhez, igen nagy szükségük van ápolónők­re, akarja? Vagy pedig nem megy el Kievből és itt marad? Nadja sokáig nézi a szépvonalú, idős asszonyt, aki még mindig leplezetlen gyűlölettel bánik vele. — Köszönöm szépen Erzsébet nővér, de nekem, nem is kell az ön támogatása, sem az ajánló sorok... Erzsébet nővér felemeli a fejét. — Nem kell megsértődnie Nádja, most háború van, ez itten katonaság, itt mindenki parancsra csinál mindent, maga is, én is. Most elmegyünk innen és én átadhatom ma­gát a németeknek, figyelmeztetem valamire tádja, hogy ha nem tudná, ha maga elveszti a munkáját és azonnal nem jelentkezik, baja lehet, ugye tudja ezt és a németek nem sokat teketóriznak, hanem akkor elviszik munkára messzire Németországba, azért mondom, hogy jobb, ha önként jelentkezik és megy hozzájuk még most... Nádja szája széle megremeg. — De azt tessék megmondani, Erzsébet nővér, hogy mért küld engem a németekhez, amikor én tudom, hogy lett volna még hely nekem is, hiszen a Kyra, aki a kony­hán dolgozik,­akkor jött, amikor én, mégis bent van a szál­lítmányban, a Sura utánam jött jóval, az is bent van és Zsena, meg a Valja, különben is a Misa visszalépett, mert nem tett be engem a helyébe ... Erzsébet nővér szigorú arccal áll fel az Íróasztal mö­gül. (Folyt.)­ Ingyért odaadnám ... A hitem pedig nem eladó, sem pénzért, sem dicsőségért, sem senki könnyes kék szeméért! El nem adó száz palotáért, magáért az egész földért, sem hétpecsétes kutyabőrért. De, ha jönne egy koldus s kérné... — kétség ül a cserepes ajkán — hát — annak ingyért odaadnám! Alföldi Géza Válaszúton A hegy gerincén ért az alkony. Közöttünk két nagy óceán: vizeink Kelet és Nyugat lejtőin keresnek utat s én állok az idők falán. Nézem, mint Pompei pusztulását az utolsó hű katona. Partunkat mossa mindkét tenger, a magyar így marad az ember ha nem tartozik sehova. Tollas Tibor KANADAI MAGYAR TRAGÉDIÁK Kanadai magyarok tragé­diáiról kapunk hírt. Közülök Szalai Lajos, aki a szabadság­­harc után került Ontario terü­letére, autó kerekei alatt halt meg, amikor a delhii dohány­gyárba igyekezett munkahe­lyére. Ugyancsak Ontarioban, Kenorában lakásán megölték Bur­da Istvánt, aki szintén ta­valy került Kanadába. A gyil­kosság gyanúsítottját elfog­ták.­­ Egy másik újkanadas magyart, az ontarioi London­ban élő Salamon Pált pedig gyilkosság gyanúja címén le­tartóztatták. Mrs. Joyce Alex­ander megölésével vádolják. A vád szerint Salamon, aki szin­tén megsebesült, dulakodás közben lőtte agyon az asz­­szonyt. Ne csak olvasd, — Terjeszd is a SZABAD MAGYARSÁG-ot Világmárkás DOXA ÓRÁK Farkas Ferenc óhazai órásmesternél New Brunswick N. J. 102 French Street.

Next