Szabad Magyarság, 1958. március-december (3. évfolyam, 1-39. szám)

1958-04-13 / 3. szám

8. oldal­­ SZABAD MAGYARSÁG 1958 április 13 A magyar kultúrának az ame­rikaiakkal és általában a művelt nyugattal való minél szélesebb megismertetése is fontos érdeke a szülőhaza felszabadításáért küzdő magyarságnak. Erre alkalom nyílt utóbb a chicagói nemzetiségi ün­nepségen is, amikor a tanfelügye­lőség felkérésére lapunk ismert cikkírója, dr. Nagy Frigyes tartott angolnyelvű előadást a magyar kultúráról. Az előadás angolnyelvű szöve­gét kis rövidítéssel szintén közöl­jük. Előadásában sajnálattal utalt arra, hogy 56-os szabadsághar­cunkat letiporták segítség hiányá­ban és hiába haltak meg annak a nemzetnek szabadsághősei, amely a világnak annyi kiváló tudóst, írót, művészt, felfedezőt, sport­te­hetséget, olimpiai bajnokot adott. Népi táncaink, népművészetünk, gyümölcs és­­ bortermelésünk, me­zőgazdasági kultúránk is világhí­res.. A rendelkezésre álló rövid idő kereteibe beleszorított annyi konk­rétumot, amennyit lehetett. Egye­bek közt megemlítette, hogy a rá­dió elődjét, a telefonhírmondót, mely központilag látta el Budapest szórakoztatását, hírszolgálatát, e­­lőször ott állították fel. (Magyar volt a feltalálója: Puskás Tivadar, Edison egyik kitűnő munkatársa. A szerk.) 1896-ra, a Milleniumra készült el a földalatti villamos­­ Budapes­ten. (Ez volt az európai kontinens, első földalattija, s­­ csak tíz évvel előzte meg a londoni Metropolitan földalatti. A new yorki sem idő­sebb. A szerk.) Utalt a filmművészet, a­ techni­ka, atomtudomány, a képzőműte­­rtszet és a zene ismert magyar vi­lágnagyságaira. Nem múlik el ma sé nap, hogy az amerikai rádió, vagy televízió állomások ne játsza­tták Liszt, Bartók, Lehár, Kálmán,­­Kodály, Dohnányi stb. kiváló szer­zeményeit. (Utóbbi amerikai zenei főiskola, egyetem tanáraként mű­ködik most is. A szerk.) Az ame­rikai koncertéletben is élen szere­pelnek magyar karnagyok, így a chicagói filharmonikusok vezetője Reiner Frigyes, a clevelandinak Széll György, a mineapolisinak Do­­ráti Antal, a philadelphiainak Or­­mándy Jenő. Ennek az előadásnak a konzek­venciája is az, hogy mi magyarok büszkék lehetünk származásunkra, bárhol éljünk a világon. Azzal fe­jeződött be az előadás — melyet figyelem és tetszés kísért, — hogy Magyarország a levert szabadság­­harc után most passzív háborúját vívja a kommunizmus ellen, s ki­fejezte azt a reményt, hogy a nyu­gat segítségével eléri szabadságát- művészet Angol nyelvű előadás a magyar kultúráról A CHICAGÓI BUJDOSÓ MAGYAR ÍRÓK ESTJE A chicagói Magyar Színház Iro­dalmi Szakosztálya első bemutat­kozása alkalmával, meglepő sikerű estélyt rendezett a megtelt North Side Auditóriumban. A műsor előtt az est rendezője, a chicagói magyar színtársulat igazgatója üdvözölte a megjelen­teket, aztán bemutatta és felkérte előadása bemutatására, Burján Gyula tanárt, aki az idén ér­kezett Szerbiából. Burján Gyula hivatkozva az iro­dalmi művek örök értékére és ál­landóságukra (hiszen Tróját is az irodalomban fennmaradt adatok alapján fedezte fel az újkor), az összeomlásunk, megcsonkításunk i­­deje utáni örökbecsű költői művek igazságát visszatükröző költemé­nyekkel bizonyította, hogy a ke­resztény alapon álló összefogás tudja kivívni a szabad magyar ha­zát. Kezdte Erdély költőjével, Re­­ményik Sándorral, akinek: Nagy magyar télben picike tüzek c. köl­teményét, Berény Imre szavalta el és Mécs László: Hiszek a vér­­szerződésben c. versét. Tolnai De­zső, Wass Albert “Adjátok vissza hegyeimet” c. üzenetét tolmácsol­ta. Egyik fénypontja következett az estnek: “Délibáb a ködben”, melo­dráma, írta és zenéjét szerezte: Soproni Bálint, azaz dr. Fiedler Kálmán, a chicagói magyar szín­ház tehetséges igazgatója, az est rendezője. Előadták: dr. Fiedler ., Ágr­ólszakadt kir. herceg IRTA SOMODY ISTVÁN II. A pillanatnyi várakozás alatt, amíg a kulcs megfordul a zárban, s az ajtó nyílik, arra gondolok, milyen lesz a ta­lálkozás a kir. hereceggel, akivel más, kellemesebb körül­mények között találkoztam utoljára. Az ajtó nyílik. Né­hány lépést teszek feléje. Aztán, mikor meglátom a be­lépőt, meglepetten visszakozom s félhangosan megjegyzem: — Sajnos nem a fenség jött... József Ferenc kir. herceget otthon minden újságolvasó ember ismerte képeslapokból, filmhíradókból. Magam, mint újságíró ezen felül személyes érintkezésből, felsőházi ülés­teremből, folyosóról, sok társadalmi, művészeti esemény­ről. Nem emlékszem pontosan, mikor láttam utoljára, — egyidőben beteg is volt, — s a német megszállás, 1944. március óta édesapjával visszavonult a közéleti szerepléstől. Néhány éve, mikor utoljára láttam, délceg, nyúlánk, barnahajú férfiú volt, s római arcélű, borotvált arcával ötvenen aluli koránál jóval fiatalabbat mutatott. Az ele­gáns, délceg, barna József Ferenc belépését vártam, érthető tehát, hogy csalódottan léptem vissza, amikor helyette bot­ra támaszkodó, hajlott, kissé püffedt, mégis gyűrött arcú, széltől zilált, lobogó fehérhajú öreg férfi lépett be. Meg­jelenését lompossá, ágrólszakadtá tette a rajta lógó, majd­nem fehérré fakult világosszürke esőköpeny, amelynek röpködő lebernyegyei mesealakokra, a Garabonciás-diákra, vagy Lumpácius Vagabundusra emlékeztettek. • , Annál nagyobb volt meglepetésem, hogy amikor csa­lódott megjegyzés kíséretében visszaléptem, a nevelőnő így szólt a belépő ismeretlen öreg férfihez: — Fenség, budapesti vendégek érkeztek... Még mindig azt hiszem, hogy tévedés van a dologban. Amikor azonban a következő pillanatban arcát profilban látom, ráismerek. A törődött, galambősz öregúr azonos a nemrég még daliás, fiatalos, barna József Ferenccel. A régi életünk megsemmisítésével járó borzalmas idők úgy látszik úgy megviseltek valamennyiünket, hogy régi ismerősöknek is be kell mutatkozniok. A nevelőnő szavára élénken kapja fel ősz fejét a kir. herceg. Szomorú arca felderül, szemében fény csillan, amikor felénk fordul és látható örömmel nyújtja kezét. Emlékszik-e még rám?­­— Oh, hogyne..., hogyne... jöjjenek, beszélgessünk, — és már terel is bennünket az egyik szobába — milyen jó is hazai arcokat látni, látogatókkal is magyarul beszélni... A várkastély szobájának falán néhány értékes fest­mény és Hohenzollern családi kép. Az ablak előtt hatal­mas, fekete zongora. Nagyméretű keményfa-garnitúra öb­lös karosszékeiben foglalunk helyet. A kir. herceg gara­bonciás köpenyét le se veti, hanem szorosan maga köré csavarja. Előrebocsátom: nem akarjuk zavarni az ebéd rendjét, de, ha megengedi, ebéd után visszajönnénk kissé hosszabb beszélgetésre. — Az nagyon jó lesz, — válaszolja, — fél kettőre jöjjenek vissza. Megígérjük. Még néhány szó. Menekülésükről kérde­zem. Izgalom fut az arcán, feláll, széttárja karjait, — a garabonciás­ köpeny kétoldali része szárnyakként úszik utána — és így mondja: — Csak a gyerekeinket és a puszta életünket tudtuk megmenteni... Semmim sincs... Leül. A lebegő köpeny újból összecsukódik. Kijelentése után most már a garabonciás­ köpeny nélkül is, ágrólsza­­kadt magyar királyi herceg a sigmaringeni várban... Szo­morú. Néhány szavunk a sajnálkozásé. Sorstársak va­gyunk. Több emlék merül fel. Egyik rádióelőadásomra em­lékszünk, melyben a Citadellával kapcsolatosan szó volt a vezetésével működő Fürdőváros Egyesület szép tervei­ről is, amelyeket megbeszéltünk. — Emlékszem... És hova jutottunk?... Fürdővárost akartunk, — sokan gáncsoskodtak, — és fürdőváros, gyö­nyörű Budapest helyett lett belőle — romváros. * A délutáni beszélgetés során sok kérdés kerül szóba, de most csak néhányat említek, így szóba jön az édesapja védnökségével a budai állandó színház létesítésére foly­tatott mozgalmunk is. — Felépítjük még a budai színházat, — szól a kir. herceg, — bízzunk ebben. — Adja Isten. Csak az a baj, hogy most Budán nem­csak egy színházat kell felépíteni, hanem, jóformán egész Budát. — Bízzunk mégis . . . Gyenge hangjában azonban kevés a meggyőződés, és még kevesebb a meggyőző erő. Édesapjáról beszéltünk előbb, hozzá térek vissza. Mikor találkoztak utoljára? — Édesapámat nem láttam 1944 októbere óta, több mint másfél éve. Két éve súlyos beteg voltam, attól tartot­tak az orvosok, hogy megbénulok. Lábaim még most is gyengék. (Úgy látszik ez is hozzájárult megtörtségéhez.) 1944 március 19. után (ekkor következett be a német meg­szállás) visszavonultam mindentől. Kimentem Alcsútra, ott folytattam tudományos munkát. Az orosz előretörés következtében 1944 őszén a harcok egyre közeledtek hoz­zánk. Féltettük a gyerekeket és szeptemberben a legfon­tosabb élelmiszerekkel és ruhákkal kiküldü­k őket Auszt­riába. Novemberben már harminc kilométerre megköze­lített bennünket a front. Az ágyudörgéstől aludni se le­hetett. Feleségem nem bírta idegekkel. Számomra sem volt könnyű elviselni. Az első világháborúban részt vettem, kint voltam a fronton. Az más. Ott férfiak, hadseregek küzdenek egymás ellen, a fegyverropogást, ágyudörgést is megszokja az ember. A doberdói pergőtűz sem volt gye­rekjáték, de az mégis más volt, mint esténként nem tudni elaludni az ágyudörgéstől, s látni idegeskedő, rémüldöző asszonyokat ... Ez szörnyű. Kálmánná és zongorán kísérte dr. Fiedler Kálmán. Simon Miklós a győri színház v. tagja szavalt. Utána első bemutatóját hallot­tuk Chicagóban a pályázaton dí­jazott Marschalkó Lajos műnek a­ Nándorfehérvári himnusz c. költe­ménynek, melyet dr. Nagy Frigyes zenésített meg. Előadták: Kokli Erzsébet és zongorán kísérte a szerző, dr. Nagy Frigyes. A mű dícséretét a bíráló bizottság meg­pecsételte, mi csak a művésznő mé­lyen átérzett szép énekét dicsér­hetjük. Dr. Nagy Frigyes, aki már otthon elismert zeneszerző volt, és itt az amerikai menekültek hála­adó himnuszával nemzetközi elis­merést nyert, ez újabb Himnusszal is nagy sikert ért el. Márk Éva Tollas Tibor versét szavalta, majd Rácz Márton hegedűművész Liszt, Bartók és Fiedler műveket játszott. Zongorán kísérte Hukváry Jenő. Matyasovszky Zojka színművésznő szavalatával ért véget a sikeres műsor, melyet hanglemezre vettek és a szórvány magyarság részére készséggel adnak rendelkezésre. Dr. Fiedler Kálmánhoz lehet fordulni ebben az ügyben 917 W. Diversy Priv. Chicago 17, Illinois. dr. Szilágyi Ferenc LANA TURNESt, a nagysikerű filmsztár nemrég egyik kiemelkedő filmjével kapcsolatosan szerepelt sokat, most kilépett a színházi ro­vat hírei közül és a bűnügyi szen­zációk központjába került, miután fiatal leánya az ő védelmében meg­ölt egy embert. Erről más helyen számolunk be. Itt arra kívánunk utalni, hogy az eset hasonlóságot mutat legutóbbi átütő sikerű film­je, a Peyton Place történetéhez. Ott filmbeli leánya barátnője kö­vet el gyilkosságot a merénylő fér­fi ellen, s ennek tanulsága hozza vissza hozzá leányát. Ez ugyanis szakított vele, mikor megtudta, hogy nem volt törvényes apja, s nem volt hajlandó elfogadni az anya mentségét. Barátnője tragi­kus esete döbbentette rá, hogy el­fogadhatja anyja mentségét. Amíg filmbeli leánya időlegesen elfor­dul tőle, addig valódi leánya any­­nyira mellette volt, hogy (meg­mentésére) élni is tudott érte. Történelmi regényünk A magyar emigráció egyik legismertebb írója, lapunk no­vellistája, a nagysikerű Árva Magyar János Két állomás között Az út vége c. regények kitűnő szerzője. Füry Lajos legújabb, eredeti regényének folytatólagos közlését megkez­di a Szabad Magyarság. Az ér­dekes történelmi regény címe: Az ördög lakomája Történik Magyarországon, 1944-ben és 1945-ben. A “lakoma” résztvevői, il­letve a regény szereplői: az ej­tőernyős szovjet­ partizánnő, az 1919-es káposztás kora, a földalatti mozgalom, a Magán­­tisztviselők Köre, a Stílus könyvtár púpos könyvtárosa, a Gyermekbarátok Köre, a köztemető sírásója, a sü­ket­­néma piaci munkás, a félke­gyelmű utcai költő, az epilep­sziás sintér, a Török-utcai nyilvánosház több lakója, szö­kött katonák, fegyencek, s a Körösi-úti elmegyógyintézet kiszabadult ápoltjai. A második világháborús ösz­­szeomlás után ezek a figurák szerzik meg a szovjetszuro­nyok árnyékában a hatalmat és kezdik el terroruralmukat, ők ítélnek egy ország, s egy nép felett. Ezek lesznek a leti­port magyarság kínzói, Mosz­kva kiszolgálói. Szomorú, hogy az izgalmas regényt nem az írói fantázia találta ki, hanem a szörnyű élet, a magyar tra­gédia termelte ki — a valóság­ban. A regény közlését rövidesen megkezdjük. LÁZÁR JÓZSEF tanár: Ősmagyar kultúrtörténeti adalékok Azelőtt AKKÁD városa volt a székváros, mai­ nyelven Fehérvár. Sumer legősibb elnevezése DIL­­MUN volt, mai magyar nyelven DÉLSZAK, DÉLTÁJ, DÉLHAD. A magyar uralom fenállott kb. 2.100- ig, tehát kerek 400 évig. Akkor el­űzték a GYAR-dinasztiát az AMO­­RITÁK, egy másik szemita törzs Ábrahám rokonságából való. A Gyar-dinasztia és hívei a HITTITA nevű birodalomba menekültek é­­szak felé és az URUMIA és a VAN nevű tavak közt megállapodtak ide­iglenesen, majd a rokon ALÁNOK közé költöztek a KAUKÁZUS hegység európai oldalára és MA­GYAR-VÁR nevű híres várost épí­tették ott, melynek romjai ma is láthatók. Közben sokan szétszóródtak a mai IRÁN területén, s különböző magyar nevű községeket alapítot­tak. De a barbár ALÁN-barátság nem volt ínyére a finomabb ízlésű sumir-magyaroknak, s ezért észre­vétlenül megszöktek Magyar-Vár vidékéről észak-kelet felé, ahol ta­lálkoztak a sumir és saját ugorfaju rokonaikkal, s minthogy szellemi­leg­ sokkal fejlettebbek voltak, ural­kodni kezdtek felettük. Így került vissza ÁRPÁD apánk őse Sumerból az URAL tájékára, s onnan az ismert után a KÁRPÁT- medencébe. Egyes kútfők szerint az ÁRPÁD-ház nem is volt tiszta ugor­faj, hanem hunn keveredésen kívül hamita vérrel is vegyült, mert tagjai évszázadokon át megjárták ÉSZAK-AFRIKÁT is. Az ősi arcképfestés stílusa natu­ralista irányzatú művészet számba ment és az ásatások során újra napfényre került sumir arcképek feltűnően hasonlítanak a ma élő japán típusokra. Aki hirtelen ráte­kint SHUBAD (Subácska) Ur vá­rosbeli sumir királyné Kr. e. 2700 év körüli időből fennmaradt arcké­pére, önkéntelenül japán nőt lát benne. Ha pedig hosszabb ideig ta­nulmányozza, logikusan következ­tethet mongol származásra.

Next