Szabad Művészet, 1949 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1949-07-01 / 7-8. szám

JANKÓ JÁNOS (1833-96): „A magyar nemes” (1874) fák romantikus hangulatát szereti, s varrja a Petőfi-versek nyakába. Keleti, a „tájfestő“ a „csendes’“ Tiszapartot rajzolgatja legszívesebben, s az Alföld leányálom-könnyű hangulatait, vagy az erdei Jak „bűvös“ magányát. Nagy iskolát csinált ez a két rajzoló. A táj-hangulat lett az egyik legnépszerűbb Petőfi-illusztráció típus a múlt század utolsó évtizedeiben. Az olcsó érzelmesség ájtatos üressége jellemzi Rauscher Lajos, Spányi Béla és Kacziány Ödön versillusztráló táj­kép-fantáziáit. Az álpátosz, a hamis heroizmus mégis egy más területen bontotta ki igazi szár­nyait. A tájleíró illusztrációk egy része legalább leír egy-egy hangulatosan kivágott valóságos tájrészletet. (Mészöly Géza és Deák Élner Lajos.) Az „igazinak“ tartott századvégi Fetőfi-illusztrációkat azonban a dagályos fenn­költség, a sejtelmes mélabúval kevert heroikus „apotheozis“ sablon jellemzi leginkább. Valami szomorúsággal kevert „emelkedett“ gyászhangulat, a századvég lírai mélasága árad felénk ezekből a sírva-kesergő, színpadias tablókból. Megjelenik rajta a költészet szárnyas nemtője, lantot, vagy babérkoszorút tart kezében s a kezét égre emelő költő felé tekint, vagy az épp alvó (esetleg álmcdó), avagy már halott zseni homlokát övezi dicsfénnyel. Ez a gyarló jelképteszéd nagyon tetszett a XIX. század érzékeny polgá­rainak. Néha elég volt egy gyászfátyolba burkolt lant, vagy kettétört kard emblémaszerű szerepeltetése is, hogy „ráismerjenek“ a századforduló polgárai Petőfi Sándor zseni­jére. Hogy a hamis zseni-kultusz olcsó érzelgőssége hogyan lepte be Petőfit, azt ezek 27 5

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék