Szabad Művészet, 1951 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1951-01-01 / 1. szám

gabonatartó kas, a fejlett öntözőgazdálkodást pedig a modern gép jellemzi. A szocialista fejlődés korszakát az ötéves terv hatalmas építkezéseinek vázlatai, montázsai és tárgyi dokumentumai emelik ki. A kiállítás nagyterme mondanivalójában szorosan kapcsolódva az előzőkhöz Tiszaigar társadalmi és kulturális fejlődését mutatja be a feudalizmus felbomlásától egészen a felszabadulásig, mindezt úgy, hogy a tárgyi dokumentáció valóban igazolja és kiemelje a korszak belső ellentmondásait. A terem első része a kései rendi társadalom életnívóját, anyagi és szellemi művelődésének színvonalát jeleníti meg a gazdálkodásban, építkezésben, ruházati önállátásban, a konyha és a szoba berendezésében. A jobbágy-paraszti kiszol­gáltatottság világosan kivehető a falusi szegény­ség rossz vityilóit és a módos úri portákat ábrázoló fényképekről, a jobbágy maga­készítette primitív munkaeszközeiről, az úri szérűn nyomtató cselédeket ábrázoló karton­ról, a nyomorúságos szövőszékről, a füstös­konyha edényeiről és a betegségűző rongy­­bábúkból. De ugyanakkor látható — már az a kezdeti erőteljes paraszti osztálydiffe­renciálódás is — az egymás mellé felépített és különösen jellemző interieurök berendezé­séből, amelyek határozottan rámutatnak a szegényzsellér és a módos jobbágyparaszt életszínvonala között fennálló különbségre. A terem második részében már a kifej­lődött kapitalizmus viszonyai között látjuk Tiszaigar agrár lakosságának műveltségét és életét. A régibb önellátóbb élet belekerült a kapitalizmus vérkeringésébe és új vásárolt holmik, bútorok, berendezések kerülnek a házakba. A régi geometrikus díszítésű, ácsolt faláda, a „szekrény“ már csak mutatónak marad, a festett tulipános bútorok, tékák, korsós lócák és asztalok is mindjobban át­adják helyüket a polgári bidermeyeres bútor­­utánzatoknak; az egyszerű zöldmázas karcolt, vagy mázolatlan csíkos, vagy éppenséggel füstös, csiszolt fekete cserépedények helyett gazdagon díszített b írókával, később ecset­tel festett kerámia terjed el, még később pedig a gyári tányér, a háziszőttest is fel­váltja az olcsó gyári, színes karton. Mind­erről meggyőzően tanúskodnak az ugyancsak valósághűen felépített konyha és szoba interieur-ök. A kultúrának ez a színvonala azonban nem volt az egész igazi paraszt­társadalomé, hanem csak a módosaké. Igaz lakosságának döntő többsége a különböző rangú és rendű parasztszegénység, cselédek, napszámosok, dohánymunkások, fuvarosok, kisparasztok továbbra is nyomorúságosan éltek. Táblázatok egész sorozata mutatja be rajzban, fényképben és jellemző tárgyakban azt a nagyarányú osztálydifferenciáltságot, amely a földesúrtól a kulákon keresztül más és más osztályhelyezeten át egészen a cselédig vezetett. Az agrárproletariátus elesettsége azonban nem örök. A nagyterem utolsó falrésze a tiszaigari munkásmozgalmakkal foglalkozik és dokumentumaival azt igazolja, hogy az igazi szegényparasztság minden alkalmat megragadott arra, hogy a kínálkozó törté­nelmi időkben sorsának irányítását, jövőjének alakítását a saját kezébe vegye. Ez a bizakodás vezeti a látogatót a kiállí­tás utolsó részébe, mely a szocialista jövő útját járó Tiszaigart mutatja be. A felszaba­dító szovjet katona vörös zászlóval mutatja azt az utat, amelyen a Párt vezetésével Tisza­igar népe is elindult a szabadabb, emberibb jövő felé. A kiállításnak ez a része kiszélesül az egész ország fejlődését is megmutató dokumentációvá. A három- és ötesztendős terv pozitív eredményei, számadatai, mon­tázsai boldog népről és virágzó mezőgazda­ságról tanúskodnak — és az új népművészet tárgyain is, például a karikás ostor nyelén már megjelennek napjaink díszítő motívumai, az ötágú vörös csillag és a fehér békegalamb. Kardos László BUDAPEST MŰEMLÉKEI A Műszaki Egyetem Építéstörténeti Tan­széke, a Tudományos Akadémia megbízásá­ból, ,,Budapest Műemlékei“ címmel művészi fényképkiállítást rendezett az Egyetem aulá­jában. A kiállítás a helyesen értelmezett mű­emlékvédelem és a városrendezés kérdése szempontjából egyformán figyelemreméltó. A műemlékvédelem feladata, hogy azokat a művészeti alkotásokat, amelyek egy ország és nép múltját tükrözik, az utókor számára megőrizze. Megmaradt műemlékeinket féltő gonddal kell ápolnunk. Arra kell töreked­nünk, hogy stílus-tiszta restaurálással helyre­állítsuk őket úgy, hogy a restaurált épület a környezetével is összhangban legyen. Épí­tészeti műemlékeink helyét nem változ­tathatjuk, környezetüket kell tehát úgy alakí­tani, hogy a műemlék az egységes városképbe jól beilleszkedjék. A szovjet példát kell követ­nünk, ahol az ősi városok történelmi jellegű

Next