Szabad Szó, 1944. december (1. évfolyam, 23-40. szám)
1944-12-27 / 37. szám
1944. december 27. PETŐFI-ŐSERE Írta: MÓRICZ ZSIGMOND Pest már akkor hatalmas nagyváros ▼olt, különösen Szalk Szent Mártonhoz képest, ahol ilyeneket gondolt. Mi a dicsőség, tündöklő szivárvány, a napnak könnyekben megtört sógóra. ▼agy Mit éttét föld, hogy egyre szomjazol? hogy annyi könnyet s annyi vért iszol? Petőfi Pestre érkezett, ahol száznégyezer lélek lakott. Óriási város, ahol már eltéved az ifjú a fény és pompa özönében és a tömegben. Ki látná be annak a határát, meddig tart az úri élet s hol kezdődik a nyomor ? Petőfi Pestre ér s azt írja, hogy: « Haza csak ott van, hol jog is van . S a népnek nincs joga. Petőfi ebben az időben huszonhárom éves. Az ember milliószor megáll. Ki volt? Csak ő nem áll meg, ő komor vígan megy Pest közepén, Pálffy Albertnél megy a belvárosnak egyik tündöklően fényes utcáján — ahogy Pestet egy ilyen ifjúnak akkor látnia kellett Szalk Szent Márton után. Egy bolt előtt ott ▼an egy üres targonca. Azt mondja Petőfi a földbirtokos fiúnak, aki ki van vasalva, elkényeztetett úrifiú: — No Berci, mennyiért tolnád végig ezt a taligát ezen az utcán? Mondja rá szellemesen Pálffy Albert: — Ha te beleülsz, ingyen. Petőfi abban a pillanatban belevágta magát a talicskába s Pálffy Albert ész nélkül menekült. Ezt az utcát ma úgy hívják, Petőfi Sándor utca. Pálffy Albertet ma már, gondolom, senkinek se hívják. Nem a verseknél állattam meg legelőször: ki volt? A költőnek nincs kora, nincs neme, nincs emberi vetülete. Az ember azt mondja, divinatio s akkor csak ki kell várni a pillanatot, hogy a legfelső hatalmak rajta keresztül kiejtsenek valamit, ami századokon, ezredeken keresztül igéje lesz az emberiségnek. De ki az, aki belevetette magát a talicskába? Ebben a gondolkodás nélkül, rögtönös, végzetes mozdulatban van benne az ember. Egészen biztos, hogy Petőfi gátlástalanabb volt, mint az úrifiúk. Nem zavarta őt a gyerekszoba, a francia nevelés, aki már hároméves korában illikre tanítja, nem zavarta a társadalmi ambíció. Petőfi ősember volt, aki tisztán és megalkuvás nélkül lobbant költővé. Három fiatalember élt akkor egymás mellett, együtt, egymásra találva s azzal a rendeltetéssel, hogy a kor szellemi életét ők irányítsák. Arany, Petőfi és Jókai. Arany beleült volna a talicskába? És Jókai? Egyik se. Arany pedig még mélyebbről jött, mint Petőfi s Jókai sem sokkal magasabbról. Arany az igazi „népi sar- Jadék”, agg parasztok késői gyermeke, aki hamuban tanul írni és tízéves korában pénzt keres. Benne az ős életet egész csomó jel zavarja. Nemességi álmok: a felsőbb világokhoz való kapcsolódás öreg szülők ijedtsége és remegése az élettől és saját megijesztett ifjúsága az élet gondjai közt. Jókai az elkényeztetett Intelligencia szerény fia, akit csak a ragyogó tehetség szöktet ki a sorból, de nem annyira, hogy önállóan merészeljen a maga lábán állni. A komáromi fiskális jogvégző fia, akit azonban magával egyenrangúnak fogadott el a nála egy egész évvel öregebb Petőfi... Dehogy fekszik ez bele a tragacsba a pesti nyílt utcán. Még olyan menekülést nem látott az irodalom, ahogy ő repült volna a társasági illembe, ahogy rögtön meg is tagadta Petőfit, mikor ez azt írta Vörös Mihálynak (Vörösmartynak), hogy „Nem én téptem le homlokodról, Magad tépted le a babért!” Nem háromszor, tizenkétszer tagadta meg, tizenkét pontban, mint szerkesztőtárs. Hogy a szent öreggel ekkora hálátlanságot követett el. Egy negyvennyolc éves ággal szembeni Jó, kainak igenis megvolt a magabiztos érzéke a kötelező modor felé. De nem is irt olyan sorokat: „ Ha férfi vagy, légy férfi s ne hitvány gyönge báb ... Arany sem írt efféléket. Petőfi ezt az évet azzal nyitja meg, hogy: Mit háborgattok, takarodjalak innen ... s azzal végzi, hogy: Egy gondolat bánt engemet... Ezzel lesz huszonnégy éves. Petőfinek az apja mészárosmester volt. Az, hogy paraszt mészáros, a paraszt szó értelme szerint csak azt jelenti, hogy alacsonyrangú, durva, senki. Azt nem jelenti, hogy földműves. Ha minden kötél szakadt, akkor sem földtúrónak ment el, hanem jó öreg kocsmárosiak. Petőfi egy fokig már felszabadul a népiség súlya aló. A falu iparosa egy fokkal föltétlenül magasabb szellemi arculatot mutat. Még nem idegen neki a targonca. A falusi mészárosnak már fegyvere a kézi szállítóeszköz. Mit tudom én, a gyermek hányszor tolta öcscsét rajta, s az őt, pedig a mészáros talicskája véres, nedves, amit csak a gyermeki élet mindent beragyogó fénye tesz kedvessé. De a Petőfi lángelmének hihetetlenül előnyös az, hogy szellemének működésében, mikor a társadalom mélységéből fölemelkedik, semmi gátlás nem nyűgözi. Hogy magát akadálytalanul hozhatja a világból, amelyből kiszakad. Az első gyermekszoba-hatást házas korában kapja, a nászúton a feleség úri lényétől. Kénytelen egyszer, Jókai meséli, jó messze elmenni a kocsitól, hogy kikáromkodja magát. S megtisztulva s lecsillapodva jön vissza. De ekkorára már megírhatta, hogy mi az emberiség története. Vérfolyam, amely ködbe vesző szikláiból a hajdaniak , ered ki és egy hosszában szakadatlan foly le korunkig... Arany soha életében nem káromkodott. Benne a legyötört jobbágyi gyermek körült aranysziklává. „Mit csinál, ha haragszik?” — kérdezte tőle az ismeretlen, paraszt. „Hallgatok" — mondta Arany. „De ha még jobban haragszik?” „Akkor még jobban hallgatok.” Jókai sem káromkodott életében soha. Minek káromkodjon, akinek jól megy? Ha zökkenő áll be? Arra való a humor, hogy átsegítse minden bajon. A forradalom viharát Petőfi káromkodva, Arany hallgatva, Jókai humorizálva élte át. A Petőfi káromkodása azonban csak azt jelenti, hogy állandó izzásban volt és a legnagyobb szélsőségek közt hánykódott. A Jókai humorizálása pedig azt, hogy életének legbátrabb korszakát mutatta fel ebben az időben, mikor humor szikráiban az uralkodótól s a legmagasabb rangúaktól a legfőbb felségig, a népig mindenkit kigunyolt ás kinevethetet. Arany hallgatott. Az ő kora részben elmúlt, az Elveszett Alkotmány komor bátorsága, részben később jött el az életbölcsességek zengő danája. Szóval honnan volt Petőfiben azt a minden pillanatban tettre kész síkraszállás, mihelyt a nép érdekéről van szó? Mért van ennyire felgyújtva és érzékennyé téve, mint a fajé seb a legkisebb sértésre, ami a nép szegénységét, vagy a nép fenségét érinti. Petőfinek az apja lehetett nagyon kiváló egyéniség, a mester, aki „csak húsvágáshoz ért s nem sok hajszála hullt ki a tudományokért”, ez az ember megmagyarázhatatlan módom erején felül mindent elkövet, hogy a fiát tudományokra nevelje. Ebben az emberben, lelke mélyén, lehetett ott az a férfiúi és emberi nagyság, mely a legkisebb életformák közt is tud uralkodni s a gyermekre tud hatással lenni. Ebben a férfiban, ebben az apában, aki iránt a fia mindig a legnagyobb tiszteletet és gyöngédséget tanúsítja s humora is a melegség hangja: ebben ott kellett lenni annak a szeretetnek és sajnálkozásnak a mély néptömeg felé, amely minden iparosban benne van mint némi bűntudat, hogy elhagyta valamiképpen ezt a szenvedő tömeget. Elég a zseninek egy elejtett szó, egy jobbkor jött sugalmazás, hogy apja ellenére is tovább folytassa az apja által megadott irányt. S a kor szabadságeszméi fokozták fel benne a többit „Csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esti imádságom, mindennapi kenyerem a világnak ez az új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a Szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem és ott bent a holt betűk megelevenedtek és az élethez jutottaknak szűk lett a hely és tomboltak és őrjöngtek benne.” Korlátlan benne az egyéni szabadságvágy s ezt a korlátlanságot követeli a szimbólum, a Nép számára. Petőfi a kor legnagyobb költője, de a kornak egy más jele is. Petőfi az egyetlen, aki soha egy pillanatra sem feledte el s nem mulasztotta el, hogy azonnal és végzetesen fel ne emelje szavát a nép mellett Egész élete egyetlen harc volt egyetlen nagy eszme érdekében: megszüntetni a jogtalan és oktalan rabságot amiben emberek milliói feküdtek." Petőfi nem volt politikus. Nem is ismerte a politikusokat, mert politikának azt kell mondani, ha azokkal az egyénekkel valaki együtt tud dolgozni, akik valamely eszmének az érdekében hajlandók szervezkedni. Petőfi nem szervezkedett. Soha semmiféle politikai pártnak tagja nem volt. Soha semmiféle politikai cselekményben részt nem vett , maga volt politikai jel. Több, volt idő, mikor lángjel volt s mikor irányította a tömeg érzését és,volt, mikor félelmes vészjel lett, mely a legfontosabb tettnél, a jobbágyfelszabadításnál döntően hatott a kedélyekre. Jókai meséli el, hogy azon a reggelen, mikor a jobbágyság felszabadításának törvényjavaslatán kellett szavazni, min rémhír terjedt el Pozsonyban az országgyűlés főúri tagjai közt, hogy Petőfi negyvenezer felfegyverzett paraszttal áll a Rákoson.Hogy Széchenyi azzal köszöntött be a mágnások kaszinójába ezen a reggelen, hogy Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok? Mindenki tudta a verset, amelynek második sora így szólt: Viszket-e úgy egy kicsit a nyakaiéi? Jókai azt mondja: „Hogy a törvény létrejött, az a Kossuth érdeme, de hogy egyetlen ellenmondó szó nélkül szavaikatott meg, az a Petőfié.” Petőfi nem volt politikus. Nem állott negyvenezer paraszttal a Rákoson s eat a politikusok hamar észre is vették Nem itt van Petőfi nagysága. S mondott, hogy oly hamar elveszett a félelemessége s már a választáson majdnem agyonverte a felizgatott negyven paraszt, akit ráuszítottak. S nem érinti az ő fényét, hogy Kossuth hagyta megbukni a költőt, aki aző nevét mint költő, soha ki nem mondta s akit ő ászra sem vett. Petőfi az egész korszakban az egyeterten, aki nem alkuszik, ahogy Ady mondta. Petőfi a távoli vihar biztos és megsértő jelzőkészüléke lett. Olyan viharok, amelyek nem következtek be, de amelyek az idők végtelenjében készülnek rá, hogy megrázkódtassák mindaddig a társadalmakat, míg csak fennállanak a tömeg bilincsei. „Vártam a jövendőt — írja naplójában —, vártam azt a pillanatot, melyben szabadságeszméim és érzelmeim elhagyhatják a börtönt Vártam a pillanatot Nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jönni Tanúbizonyságaim erre költeményeim. Világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy erőszakos megrázkódtatáshoz.” Közben legszebb sorai képei, kiáradt érzései olyan mázon csapkodtak, ami előtte soha költészetnek tárgya sem volt „Nem ül kevélyebben a huszárs ’lovon, mint a kisbér és a vendégek Lakó". A négyökrös szekér, a faluvégi kurta kocsma, az Alföld, s annak minden égi tövisrózsája, a népélet millió színe, s mega. Ezek az ő csillagai. Egymaga egy olyan mély pontikát jelent, amely mai napig tökéletesen uralkodik az irodalomban. Adynak kellett jönni, hogy új, kulturált és maibb magyar európaiságot tanuljon azzodalom. Ez a fiatal ember, akit míg ért, jobbról, balról, alulról, felülről vágtak, martak, támadtak, s akit csak a tömeg imádott és istenített: ez egymaga is a serpenyők egyikén, míg a másikán ott állt vele szemben a múlt egész konzervativizmusa, az egész társadalom minden zsibváskával, a kultúrzűrzavar. És ő a győztes, ő a maradéktalan, aki megnőtt a távolsággal Akinek minden párt és minden irány és minden haszonkereed egyformán nekimehet, hogy önmaga igazolását lelje benne. Petőfire nyugodtan kimondhatjuk hogy a hajnali fény első sugara. Új világ maradt utána. Új lett az egész magyarság, átéta, formája, értéke és jövője Petőfi által. Petőfi, az iparosfiú, arról a középrétegzedési helyről, ahonnan jött, kiterjesztette kezét, s lefelé és fölfelé egyformán megmutatta a valóságot Elő se kell venni a könyvet, a Bibliát, amit itthagytt, az Élet maga igazolt mindent eleitől végig, ami benme kigyulladott. Az az igazság. Az mind igazság, s ág az övé. Petőfi őserő. De a sors segített, hogy tisztán ék továb lehessen. ... . . Pünkösd másodnapja volt, verőfényes május. Szerelvényünk Désen vesztegelt, mikor a szemközti sínpárra befutott a marosvásárhelyi zsidókat fogva tartó második vonat. Mi, tizennégy marosvásárhelyi munkaszolgálatos, szerettünk volna hovánktartozóinkkal találkozni. Hasoncsúszva próbáltunk élelmet is vizet csempészni a lelakatolt, vagonokba zárt szerencsétleneknek. A csendőrök észrevették is puskatussal kergettek széjjel bennünket. Egyik bajtársamat a századparancsnok szolgálati szíjával verte agyba-főbe. A lezárt vagonból családtagjaink kétségbeesett ordításai hallatszottak: ,Je bántsa az uramat!", „apuka drága, ne hagyj el bennünket!" Némán álltunk, kezeinket törtük és ajkunkat harapdáltuk tehetetlenül. Dermedten néztük a lelakatos, zsúfolt vagonokat, ahonnét időnként egy-egy ismerős fej kikönyörgött vízért, élelemért. Megkerestük a vonatparancsnokot, egy jóindulatú törzsőrmestert. Könyörgésünkre megengedte, hogy hozzátartozóinkkal elbeszélgethessünk és vizet vigyünk a szomjúságtól meggyötört embe' reknek. Kyo csójikstü csaikdd/ig keresem.,, és kazánokban hordtuk a vizet. Volt olyan bajtársunk, aki utoljára, még egyszer találkozhatott szeretteivel, a leólmozott vagon egy résén utoljára megcsókolhatta, meg simogathatta édesanyját, feleségét, gyermekeit. Keserves, reménytelen búcsúcsókok. Megtudtam, hogy szüleimet és testvéreimet az előző szerelvénnyel már elhurcolták, de menyasszonyom, jövendőbeli élettársam, a vonaton van. Fejvesztetten járok vagonról vagonra, kétségbeesetten ordítok: Fekete Rózát keresem! Fekete Rózát keresem! Választ nem kaptam, csak hangos sírást hallok. Piros, egészséges arra halálsápadt, ajkai kisebezve a szomjizzagoA, szemében keserves könyörgés. Ék nélkül rohanok ételem és víz után. Felkapaszkodom a vagonra, hogy utoljára simogassam, de a vonat elindul és én sírva roskadtem a földie. Azóta az utcákon bolyongok és keresem Fekete Pózát. Hogy valaha megtalálom-e, nem tudon, de keresem és nem lesz nyugtom addig, míg rá nem találok. Árva vagyok is árvák vagyunk, szívünkön vénó sebekkel... ffrcdk IrrX Szabad Szó