Szabad Szó, 1971. január-március (28. évfolyam, 8043-8116. szám)

1971-02-25 / 8087. szám

2. oldal Szabad Szó. (Folytatás a 3. oldalon) NICOLAE CEAUŞESCU elvtárs beszéde Folytatás az első oldalról­­nak operatívabb megoldására. Az or­szágos pártkonferencia határozatai a­­lapján kijelölt eme intézkedésekhez tartozik az ipari fővállalatok létreho­zása is, mely intézkedés fontos lépést je­lentett a gazdasági tevékenység vezeté­se és tervezése tökéletesítésének útján. Különleges jelentősége volt az igaz­gató tanácsok és igazgató bizottságok létrehozásának, az alkalmazottak köz­gyűlései intézményesítésének, ami hoz­zájárult a kollektív vezetés elvének széles körű érvényesítéséhez, a dolgozó tömegek fokozottabb bevonásához a termelés megszervezésébe és vezetésé­be, a szocialista demokratizmus elmé­lyítéséhez a gazdaságban és az egész társadalmi életben. A tervezési munka javítása, a szer­ződéses kapcsolatok fejlesztése a gazda­ságban, a beruházási tevékenység jobb megszervezése, a külkereskedelem és a pénzügyi és hitelrendszer tökéletesítése, a gazdasági tevékenység törvényes kere­tének javítása és az ebben az időszak­ban tett más intézkedések feltételeket teremtettek ahhoz, hogy az ipari fővál­lalatok egyre inkább fő szervekké vál­ljanak az ország gazdasági életében, a párt- és állami politika megvalósításá­ban egész társadalmi haladásunk e­lön­tő fontosságú területén. KIATARSAK! A továbbiakban néhány fontosabb­nak vélt problémáról szeretnék be­szélni. Elsősorban, az­ ipari fővállalatok és a többi fővállalati státusú egységek megszervezéséről és működéséről. El­mondhatjuk: ezeknek az egységeknek 1970 folyamán kifejtett tevékenysége bebizonyította, hogy a termelés meg­­szervezési módja, amelyet alkalmaz­tunk, mindenben megfelel szocialista gazdaságunk jelenlegi fejlődési stádiu­mának. Figyelembe véve a jelenkori műszaki­tudományos forradalom kibontakozása nyomán felmerült követelményeket, gazdaságunk fejlődésének és bővülésé­nek intenzív folyamatát, objektív szük­ségességgé vált a termelés olyan nagy egységekben történő koncentrálása, a­­m­elyek minden szempontból biztosítani tudják a gazdasági tevékenység jobb irányítását. A tények azt bizonyítják, hogy a nagyszámú szétaprózott egysé­gek fenntartásával nehéz volt biztosí­tani az anyagi termelés jó irányítását, a munkafolyamatok tökéletesítését és általában szocialista társadalmunk ter­melőerőinek fejlesztését; ez maga után vonta mind a káderpazarlást — ami a legfontosabb probléma —, mind pe­dig a gazdasági, pénzügyi eszközök szétforgácsolását. Egyébként az ipari fővállalatok által elért pozitív eredmé­nyek, s hozzájárulásuk a nemzetgazda­­ságfejlesztési tervek megvalósításához mindenben beigazolták a fentieket. Pozitív körülménynek tartom, hogy a legtöbb fővállalat meglevő vállalatok vezetősége alapján jött létre. Egyéb­ként, amint itt elmondták, ezek az egy­ségek érték el a legjobb eredményeket. Mint ismeretes, az ipari fővállalatok megszervezésére vonatkozó határozat elfogadásakor abból az elgondolásból indultunk ki, hogy a fővállalatok ne koordinációs szervek, hanem termelő­­egységek legyenek. Következésképpen összevonásról, a termelésnek nagy egy­ségekben történő összpontosításáról van itt szó, nem pedig irányító szer­vek létesítéséről, hiszen ez utóbbi eset­ben a termelőtevékenység a régi for­mában folytatódna. A jelek szerint azonban nem minden fővállalat — sőt nem is minden minisztérium — értet­te meg ezt. Egyes fővállalatok to­vábbra is koordinációs szervként mű­ködnek és nagyrészt, kisebb eltérések­kel, ugyanúgy dolgoznak, mint a volt minisztériumi vezérigazgatóságok. Természetesen, tekintetbe kell ven­nünk gazdasági szektoraink nagy sok­rétűségét, tehát a szervezési formák nagy sokrétűségét is; ez a körülmény azonban ne vezessen olyan következ­tetéshez, hogy e gazdasági egységek megszervezésében különleges elveket kell elfogadnunk. Lehetnek igen kü­lönböző szervezési formáink, igen kü­­lön­böző struktúráink vagy organi­­grammjaink — s e tekintetben egyet­értek azzal, hogy a legteljesebb cselek­vési szabadságot hagyjuk a miniszté­riumoknak, a fővállalatoknak és a fő­­vállalati státusú gazdasági szervezetek­nek —, de mindezeknek be kell illesz­kedniük az általam említett általános szellembe, mindezeknek integrált gaz­dasági egységekké kell válniuk, ame­lyek felelnek az egész termelőmunka irányításáért, mindazért, ami ebből az illető egységekre hárul. A minden egyes tevékenységi szek­tor, minden egyes tevékenységi ág sa­játosságából fakadó szervezési sokrétű­ség azonban ne vezessen oda, hogy e­­zek az egységek mini-minisztériumok­ká váljanak, amint az egyes fővállala­tokkal történt. Vannak ipari fővállala­tok, amelyek azonkívül, hogy szervezé­si felépítésükben és hatáskörükben ha­sonlítanak a volt vezérigazgatóságok­hoz, népes apparátust alakítottak ki maguknak, egyesek közülük jóval meg­haladják bizonyos gazdasági miniszté­riumok személyi állományát. Ezt nem a minisztériumok apparátusának terhé­re hajtották végre­­, hiszen ez szintén pozitív dolog lett volna —, hanem fő­ként a vállalati műszaki káderek rová­sára. Ez odavezetett, hogy a vállalato­kat nem tudták megfelelően ellátni végreha­jtó és termelésvezető személy­zettel, aminek negatív következményei voltak ezen a téren. Feltétlenül meg kell említenem azt is, hogy a fővállalati státusú gazdasági egységek megszervezésében nem alkal­mazták maradéktalanul a­­ miniszterül­mi káderek termelés felé irányítására vonatkozó párt- és állami határozato­kat. Minden minisztérium úgy­ próbált eljárni, hogy végül is, kis kivételekkel, az összes emberek maradjanak Buka­restben. A minisztériumi apparátusok tekintetében a megvalósított összes úgy­­nevezett személyzetcsökkentés nyomán még 10 százalék sem ment a vidéki ter­melő egységekbe, noha valamennyien tudjuk, hogy ma az ország termelésé­nek csaknem 85 százalékát vidéken és nem Bukarestben valósítják meg. Az­ért időzök ezeknél a kérdéseknél, mert a foganatosítandó további intézkedé­seknél figyelembe kell vennünk ezeket, hogy biztosítsuk a megfelelő kádereket a termelő egységeknek. Méltán mutatott itt rá több elvtárs, hogy bizonyos lassúság észlelhető ab­ban, ahogyan a fővállalatok átveszik a­­zokat a tevékenységeket, amelyeket tel­jesíteniük kellett- Az okok, persze többfélék lehetnek. Minthogy csak a kezdetnél tartunk, a dolgokat még tisz­tázni kellett, de a jelek szerint volt bi­zonyos tartózkodás is, mindenekelőtt a fővállalatok részéről. Ezek nem mutat­koztak elég határozottaknak abban, hogy minél operatívabban átvegyék a rájuk bízott feladatkört és megkezdjék a rájuk háruló összes feladatok teljesí­tését. Ez a tartózkodás természetesen azzal is összefügg, hogy az új szervezési forma megköveteli az illető káderek fe­lelősségének számottevő növekedését; voltak esetek, amikor egyes elvtársak úgy vélekedtek, hogy a fővállalatoknak mégsem kell átvenni túl sok hatáskört és feladatot a minisztériumoktól. Fenntartások mutatkoztak a minisz­tériumokban is — természetesen más okokból. E fenntartások részben abból fakadtak, hogy nem bíztak eléggé az új gazdasági szervezetek azon képes­ségében, miszerint megfelelően meg­oldhatják a termelésvezetési és -szer­vezési kérdéseket; e fenntartások azon­ban a központi apparátus bizonyos fokú aggodalmából is keletkeztek, ne­vezetesen abból, hogy ha túlságosan nagy hatáskört ruháznak a fővállala­tokra, kitűnik, hogy nem indokolt a nagyszámú személyzet fenntartása a minisztériumokban és szükségessé vá­lik eltökéltebben azon a vonalon ha­ladni, hogy a kádereket és erőinket fentről lefelé helyezzük, a termelési folyamat felé irányítsuk, ahol végső fokon eldől a termékek jó minősége. Azt hiszem azonban, hogy most már túlléptük ezeket a fenntartásokat. A mai tanácskozás lehetővé tette, hogy számos problémát tisztázzunk e tekintetben, s a leghatározottabban hozzá kell látnunk ahhoz, hogy a leg­rövidebb időn belül és minél jobban megvalósítsuk a párt és az állam veze­tősége által e téren kijelölt­ feladato­kat. Röviden ki szeretnék térni néhány fontosabb problémára is, amelyeket szem előtt kell tartaniuk a fővállalati státusú gazdasági egységeknek. Mindenekelőtt hangsúlyozni szeret­ném: e fővállalati státusú vállalatok­nak biztosítaniuk kell a keretükben tömörített egységek teljes gazdasági­­pénzügyi integrálását, hogy valóban a termelési tevékenység vezető szerveze­teivé, az anyagi és pénzügyi eszközök­kel való jó gazdálkodás szervezeteivé váljanak. Egyébként a törvény és a státustervezet is központi problémává teszi az ipari fővállalatok tevékenysé­gének ezt az oldalát. Ebből kiindulva, határozottabban hozzá kell látnunk a termelés profilí­­rozásához és szakosításához. Ez termé­szetesen vonatkozik valamennyi gazda­sági egységünkre, figyelembe véve min­den egyes tevékenység sajátosságát és jellegzetességét. Főleg a gépgyártási szektorról szeretnék azonban beszélni, ahol ez a probléma azonnali szükség­­szerűség. Mielőbb fel kell számolnunk a jelenlegi szétforgácsoltságot ebben a szektorban és biztosítanunk kell a termelés jobb profilírozását és szako­sítását, hogy a szektor megvalósíthassa a jelenlegi ötéves tervben számára ki­jelölt jelentős programot és hogy ma­gas műszaki színvonalú gyártmányokat állítson elő mind a nemzetgazdaságnak világszínvonalú mutatókkal bíró gé­pekkel és berendezésekkel való felsze­reléséhez, mind pedig a nagyobb ex­portelőirányzatok teljesítéséhez. Nem engedhetjük meg többé, hogy a több száz gépipari egység mindegyike min­dent gyártson. Mindaddig, amíg min­den kisebb-nagyobb egységben lesznek például melegmegmunkáló szektorok és azokat nem vonjuk össze, mindad­dig, amíg nem egyesítjük a szakembe­rek és a kutatók erőit és nem bizto­sítjuk e szektorok egységes irányítá­sát, a selejtet nem számolhatjuk fel. Márpedig köztudomású, hogy a selejt e tevékenységi terület egyik nagy hiá­nyossága. Ha továbbra is fenntartjuk a jelenlegi munkamódot, ha továbbra is tucatnyi egységben gyártunk motorokat és géprészeket és nem profilírozzuk a szakvállalatokat gyártmánycsaládokra, gyártmánycsoportokra, sőt egyedi gyár­tásra, nem folytathatunk jó sorozat­­gyártást, nem érhetünk el megfelelő gazdasági hatékonyságot. A jelek sze­rint azonban a problémát az egész gépipari ágazatban nem értették meg jól. Amikor a fő­vállalatokat megalakítot­tuk, már eleve abból indultunk ki — s ezt feladatként jelöltük meg —, hogy a szektor egységei gyor­san lássanak hozzá a szakosításhoz. Közelebbről nem kívánok egyetlen fővállalatra sem utal­ni, noha az utóbbi hónapok során sok vállalatban megfordultam és önök kö­zül többekkel elbeszélgettem. Meg kell mondanom viszont, elég lassan moz­gunk ilyen tekintetben, még vannak fenntartások; minden egyes vállalatve­zető be akarja bizonyítani, hogy a ma­ga egységében jobban előállíthat bizo­­nyos alkatrészeket vagy géprészeket, s nem kell arra várnia, hogy fő vállalat vagy más szakvállalat szállítsa le neki ezeket a termékeket. Márpedig így folytatni annyit jelent, mint kézműves módszerekkel dolgozni! Így nem lehet tovább haladni! A gépipart, különös­képpen a gépipart, minden szempont­ból korszerűen kell megszervezni- A szakosítás a gépgyártásban elsődleges szükség, h­a valóban magas műszaki színvonalú, nemzetközi síkon is ver­senyképes termékeket akarunk előállí­tani. Nem utalok a többi ágazatra, mert a szakosítás problémái különféleképpen vetődnek fel, noha ezen a tanácskozá­son egyes elvtársak beszéltek arról, a­­hogyan ebben a tekintetben a könnyű­iparban cselekednek. A szakosítás kérdé­sét valóban ágazatok szerint, differen­ciáltan kell kezelnünk. Ebben a tekin­­tetben különösképpen szükséges, hogy a fő figyelmet a gépgyártásra fordítsuk, innen kiindulva valósítsuk meg azt, a­­mi az összes többi ágazatok számára szükséges. Ami a kutató és tervező tevékenysé­get illeti, szeretnék rámutatni, hogy e­­zen a téren jelentős lépéseket tettünk előre, számos jó eredményt értünk el. Az elmúlt ötéves tervben nagyszámú kutatóintézetet és központot létesítet­tünk. A gépiparban, ahol 1905-ben mindössze két vagy három intézetünk volt, ma már 17­­altató­intézetünk és központunk van. Ezt jó dolognak tar­tom, mint ahogy pozitívnak értékelem azt a tényt, hogy ezek az intézetek és központok főként a termelőegységek mellett, a­­vállalatokban működnek, ami biztosítja a kutató és tervező tevé­kenység szoros kapcsolatát a termelés­sel. Már nem akarok foglalkozni az ezen a tevékenységi területen fennálló hiá­nyosságokkal. Hangsúlyozni kívánom a­­zonban, hogy nagyobb figyelmet kell majd fordítanunk a kutatásra és tervezés­re, különösképpen a gépgyártásban, ahol az új bevezetése rendkívül gyors. Isme­retes, hogy ebben az ágazatban, 6-7 év folyamán új technológiák, új moto­rok és felszerelések, új gépek jelennek meg — és ha ezzel nem tartunk lépést, nem lehetünk versenyképesek a nem­zetközi piacon, nem szerelhetjük fel a­ nemzetgazdaságot modern, fejlett tech­nikával. Ezért szükségesnek tartom, hogy fordítsunk nagyobb figyelmet eb­ben az ágazatban a kutató tevékeny­ségre, a kutatási eredmények minél gyorsabb bevezetésére a termelésben. Ez természetesen érvényes a többi te­vékenységi ágra is — a vegyiparra, a­ kohászatra, a bánya-, a könnyű- és az élelmiszeriparra, mindegyik sajátossá­gának és jellegének megfelelően. Vilá­gos például, hogy ha van egy szénbá­nyászati intézetünk és három szénipari fővállalatunk, nem kell mindegyik szá­mára egy-egy intézetet létesítenünk. Természetesen, az intézeti kutató tevé­kenység fejlesztésével egyidejűleg a termelő egységekben is fokozott gondot kell fordítani a kutatási eredmények alkalmazására, a termelés további­­tö­kéletesítésére, az új bevezetésére. Gondoskodnunk kell a tudományos kutatás összehangolásáról, hogy ne pa­ ,­zároljuk az erőket és jobban használ­juk fel a kádereket, valamint a műsza­ki, anyagi és pénzügyi eszközöket, s hogy gyorsabban oldjuk meg a termelés fejlődése, az egész ország általános ha­ladása nyomán felmerülő műszaki-tu­dományos kérdéseket. Ebből a célból létesült egyébként a Tudományos Ku­tatás Országos Tanácsa. Égető szüksé­gesség tehát az egész országban minisz­tériumonként, sőt gazdasági viszonylat­ban is összehangolni a kutatást. Az összhangnak a biztosítása korántsem , jelenti azt, hogy csorbítanánk vagy va­lamilyen formában akadályoznánk a­­ lent, az intézetekben és a termelőegy­ségekben folyó kutatómunka fejlődését. Abból kiindulva, hogy a tudományos kutatás fontos szerepet tölt be az a­­nyagi javak létrehozásában, a termelés, és egész tevékenységünk tökéletesítésé­ben, szüntelenül megkülönböztetett fi­gyelmet kell fordítanunk erre a szek­torra; gondoskodnunk kell kutató inté­zetek és központok megszervezéséről mindenütt, ahol ezek szükségesek az új gyors bevezetésére a termelésben, anél­kül azonban, hogy az uniformizálás fe­lé haladnánk. Vegyük figyelembe e te- -v­kintetben minden egyes ág sajátossá­gát, s biztosítsuk e tevékenység minél egységesebb összehangolását, anélkül, hogy ez okvetlenül a kutató munka központosítását jelentené. Szó esett itt a termékek minőségéről. Azt hiszem, valamennyiünk számára világos: ha áruinkkal be akarunk ha­tolni a nemzetközi piacra, ha a világ­­technika színvonalán akarjuk fejleszte­ni a nemzetgazdaságot, egész tevékeny­ségünkben megkülönböztetett figyelmet kell fordítanunk a minőség kérdésére Nem akarok példát felhozni ilyen te­kintetben, de úgy vélem, hogy a prob­lémára minden fővállalatnak, minden termelőegységünknek állandóan figyel­met kell fordítania. A minőséget végső fokon nem a minőségellenőrzés dönti el, hanem minden egyes munkás, mes­ter, mérnök, mindazok gyakorlati, kon­krét munkája, akik közvetlenül a ter-­­ melési folyamatban dolgoznak. Te­gyünk olyan intézkedéseket, hogy egy­ségeinkből ne kerülhessen ki többé semmilyen meg nem felelő termék. A minőség kérdését csak akkor oldhatjuk meg kellőképpen, ha sikerül ezt az e­

Next