Szabad Szó, 1980. október-december (37. évfolyam, 11060-11138. szám)

1980-10-19 / 11076. szám

Szabad Szó MŰVELŐDÉS • SZABADIDŐ • ÉLETMÓD MŰVELŐDÉS • SZABADIDŐ • ÉLETMÓD Temesvár könnyűiparának kezdetei Kedvező gazdasági adottságai­nak köszönhetően, Temesváron viszonylag korán fejlődésnek in­dult a könnyűipar. A rendelke­zésre álló változatos mezőgazda­­sági termények, a szállítások ko­rai fellendülése illetve egyes gazdaságpolitikai intézkedések (például a szakosodott falvak ki­alakítása), mind-mind olyan té­nyezők voltak, melyek hozzájá­rultak a temesvári könnyűipar kibontakozásának felgyorsításá­hoz. Említésre méltó, hogy mun­kaerőben sem szenvedett hiányt a város, ami a felvásárló piac létével párosulva, ugyancsak kedvező feltételeket biztosított a korai és gyors fejlődéshez. Maga a korai fellendülés is bi­zonyos mértékben kedvező hely­zetet eredményezett, mivel ver­senyképesség szempontjából e­­lőnyben részesítette városunk vállalatait. A termelés fejlődése, a megszerzett tapasztalat és a meghódított felvásárlópiac — úgy bel- mint külföldi — mono­polhelyzetet jelentett egyes na­gyobb vállalatoknak, mint ami­lyenek a malomipari vállalatok voltak, amelyek világhírnévre tettek szert a jó minőségű báná­ti búzából nyert liszttel, vagy a Turul cipőgyár. Legrégibb könnyűipari vállalat­ként a Sörgyárat említhetjük. Ezt még 1718-ban alapították manu­faktúraként. Többszöri átalakítás és bővítés után, 1885-ben 13 700 hektoliter sört állított elő, míg az ezredfordulóra már mintegy 74 e­­zer hektoliteres kapacitással mű­ködött. Ennek egyetlen környék­beli konkurrense a partosi Sör­gyár volt, amely ugyancsak a XVIII. században alakulhatott — ám erre vonatkozóan hiányoznak a levéltári adatok — s mivel a múlt század közepe táján za­varta termelésével a temesvári sörgyárat, ez utóbbi az 1860-as é­vek elején felvásárolta és meg­szüntette versenytársát Kronológiai sorrendben a sör­gyárak után a malmok következ­nek, mivel a Temesvár környé­kén termesztett búza egy részét feldolgozták ugyan a lakosság számára a kisebb falusi malmok, ám az exportra készített lisztet nagyrészt a temesvári malmok állították elő. Több kisebb ma­lom létesítése után, 1869-ben megalakítják a Pannónia műmal­­mot, amely akkor Temesvár leg­nagyobb ilyenszerű vállalata volt, s napi 10 vagonos kapacitással dolgozott. A Temesvári Nagy Ma­lom 1909-ben létesült, s ez már napi 32 vagonos teljesítményű volt Gondos előkészítés után, 1846- ban megalakult a temesvári Do­hánygyár. Előzőleg néhány falut dohánytermesztésre szakosítot­tak. Látványos fejlődésnek csak a múlt század második felében lendült a könnyűipar, amikor 1883-ban megalakult a Gyufagyár, 300 vagon gyufa, 30 vagon kocsi­­kenőcs és 5 vagon cipőpaszta e­­lőállítására alkalmas kapacitás­sal. 1889-ben létesült a Kalap­gyár, 1894-ben a Posztógyár, u­­gyanekkor a Vasgyár, Mű­jég­­gyár, Bajuszkötőgyár (20 mun­kással) két szalmakalapgyár (50 munkással) a Kesztyűgyár (50 munkással), a Szíkvízgyár, két szeszgyár (110 munkással), az É­­lesztőgyár, az Ecetgyár, illetve három pálinka­gyár. Századunk elején tovább folytatódik a köny­­nyűipar térhódítása. 1901-ben lé­tesül a Turul cipőgyár (a Bana­tul cipőgyár elődje), 1905-ben a Gyapjúfonalgyár (a Gyapjúipar elődje), ugyanakkor épül a Vágó­híd. 1906-ban létesül a Pa­natfo­­nalgyár (ami később egyesült a Gyapjúiparral) 1908-ban a Haris­nyagyár, majd 1909-ben a Cukor­ka- és Csokoládégyár (Kandia). A könnyűipari vállalatok gom­bamódra szaporodnak, s száza­dunk második évtizede után is, s ennek eredményeként Temesvár hosszú évtizedekig könnyűipari központként volt ismeretes bel­földön és az országhatárokon túl. E fejlett könnyűipar Temesvár mai gazdasági életébe illeszkedve folytatja a korszerű fejlődés út­ját. Radovan István Az irodalomtörténet száz év óta ismert. Nagy költőnek volt mú­zsája, vérbeli poétát ihletet örök­szép versek írására, ezért méltán került abba a Pantheonba, mely­ben az irodalomkedvelők kegye­lete nagyjaink kedveseinek emlé­két őrzi és amelyben képzeletünk összehozza Balassi Júliáját, Cso­konai Lilláját, Vörösmarty Etel­káját, Vajda Gináját. . Ki volt Emma? Elmagyarosodott szláv eredetű családból született 1852 ben. Ap­ja, Bakálovich Szilárd, a zsombo­lyai kerület országgyűlési követe, illetve képviselője, a Csekonics­­uradalom jogtanácsosa volt. A szülők gondos nevelésben része­sítették négy gyermeküket s Em­ma kifogástalanul beszélte a ma­gyar, német és francia nyelvet. Eladólány korában jegyben járt Forinyák Géza joghallgatóval, aki azonban tragikus körülmények között életét vesztette. A fiatal­ember résztvett a hatvanas évek pesti politikai tüntetésein, s­ ami­kor egy alkalommal a karhata­lom fegyvert használt, Forinyákot lövés érte. A sebesültet Hollósi Kornéliának a nagy énekesnőnek lakására vitték, s habár a továb­biakban gondos kezelésben ré­szesült, sebe elüszkösödött, s az ifjú végül is belehalt sérülésébe. Hatvanezren kísérték utolsó útjá­­­ra. Emma lelkében a tragikus eset mély nyomokat hagyott. E nyo­mok csak akkor halványultak el, amikor életébe Reviczky Gyula lépett be. Ekkor Bakálovichék — Emma, Mária nevű húga és öz­vegy édesanyja — Dettán laktak, ahova a családfő halála után köl­töztek. A költő és Emma megismerke­­­­dése nem volt egészen romanti­kától mentes. Az irodalomkedve­lő leány felfigyelt az Új Idők cí­mű lap 1875 október 2-i számá­ban megjelent „Ajánlkozás neve­lőnek“ kezdetű hirdetésre, melyet Reviczky adott fel, miután anyai örökségét apja eltékozolta, s a fiú megélhetési forrásai kiapad­tak. Emma szeme azért akadt meg a hirdetésen, mert tudta, hogy barátnője, Horváth József dentai kincstári tiszttartó felesé­ge, nevelőt keres két fia mellé. Beajánlotta Horváthéknak a Fi­gyelőből és az Új Időkből ismert költőt, s maga írta meg Re­­viczkynek, hogy a Horváth csa­lád kész alkalmazni. 1875. október 11-én érkezett Reviczky Dentára, hogy állását elfoglalja, november 25-én pedig átsétált a négy kilométernyire fekvő Dettára, hogy megköszönje az érdekében kifejtett közbenjá­rást. Reviczkyt már az első láto­gatás alkalmával megragadta Emma lénye és jártassága az irodalomban; e benyomásom kife­jezője lett a Donna Diana című vers. A leányt ezután egy ideig nem látta; újabb közeledésre az adott alkalmat, hogy Emma ci­garettákkal kedveskedett a szom­szédos községben lakó költőnek, amit a poéta egy 1876. február 1-én kelt levélhez mellékelt, „A czigaretről“ című verssel köszönt meg. Ezután egyre gyakoribbak let­tek a látogatások a versben is megénekelt „zöldablakos kis ház“-ban, s a közlékeny ifjú ha­marosan megírhatta gyermekkori barátjának és bizalmasának, Ko­roda Pálnak „Nyugodtan, távol a zajtól élek, ... megvan ami az élethez kell, a szerelem és az if­júság.“ Annak dacára, hogy Em­ma aránylag visszavonult életet élt, a kisvárosban elkerülhetetle­nül felfigyeltek a leány és a den­tai nevelő kapcsolatára. „Leg­újabb idő óta az általános meg­­szólás, a legkomikusabb pletykák tárgya vagyok“, panaszkodott 1876. március 10-én kelt levelé­ben Reviczky Pedig a pletykák alaptalanok voltak Nincs okunk a poéta őszinteségében kételked­nünk, aki 1876. október 17-én le­vélben így nyilatkozott Emmá­nak: „...álmaim, melyeket ke­gyedhez szőttem, mindig tiszták, ragyogók voltak és soha semmi közönséges érzelem nem tolako­dott közéjük.“ — Az irodalomtörténetnek vitatott kérdése az, hogy Emma viszont­­szerette-e a költőt. Reviczky élet­rajzírói közül Paulovits nemmel felel, Koroda Pál viszont az lenkezőjét állítja s meggyőződ­te az, hogy ha az anyagiak lel­tővé tették volna, az idill háza­sággal végződik. Ez vélen­­ye Lovas Imre temesvári tanú­nak is, kinek Reviczky Gy. szerelme című dolgozata 1911.­­­cember 16-án került felolvasás a temesvári Arany János Tan­ság ülésén; az értekezés alapgo­dolata az, hogy a költő azért rekedett irodalmi sikerekre, de házassági szándékát megvalas­hassa. Koroda Miklós, aki „A Reviczky Gyula Emmája A dettai K­arnyújtásnyira esik a vá­rostól Dumbrăviţa. Mond­hatni, árnyékot vetnek határában a gyárkémények. E­­zek csalogatták volna ki a dom­bok közül az ott lakókat?... — A vendégnek örül az ember, és nem azt kérdi tőle, miért jöt­tél, meddig maradsz. Így voltunk mi is a sztancsófalviakkal. Szíve­sen láttuk őket — Bajkai Sán­dor, a Dumbrăviţa községi nép­tanács alelnöke bólogat, s ezzel mintegy megerősíti iménti állítá­sát, de ugyanakkor már a folyta­tásnak is helyesel. — Nem csa­lódtunk bennük. Olyan szívvel láttak itt munkához, mintha az otthoni földet is elhozták volna a poggyászuk között. Akkoriban én voltam az mtsz elnöke, így na­ponta meggyőződhettem a szor­galmukról. Bodó István, például már letelepedése esztendejében brigádos lett A felesége meg, Bodó Jolán, a legdolgosabb asz­­szonyok közé tartozik a kerté­szetben Ezt mind azért mon­dom, mert én nem esküdnék rá, hogy a gyár vonzotta ide a sztan­­csófalviakat Akkoriban legalább­is nem az. Hogy őszinte legyek, sosem faggattam őket, miért in­dultak útnak. Mert nem lehetett az éppen könnyű, ha jól belegon­dol az ember­ . Mégis örömmel látom, hogy sikerült gyökeret e­reszteniük. Az itteniek megke­resték őket, bíznak bennük. E­rületi képviselőt is választotta közülük, Bodó Sándor pedig, fr­aicípiumú képviselőnk lett, kell ismerni, megfontolt, fegy­vezett emberek. És én ezt fől annak tulajdonítom, hogy az eg­kori sztancsófalviak zömék párttagok. — Mennyi lakosa van jeleni Dumbrá vitának? új ОУ­­ SIPOS­ER — Háromezerhatszáz a létt szám. Sztancsófalváról huszi­négy család telepedett ide ( hát huszonnégy­szorozva 1 rommal-néggyel), de jöttek m. felől is Nehéz lenne ma ir „különválogatni"­ a régieket újaktól — Megismerkedni velük, go­dolom, könnyebb ... — Ebben segíthetünk is. És távozáskor még egyszer lelkemre köti Bajkai elvtárs: Cseh Feri bácsit ne hagyja ki sorból!. . Ember és természet MARTIN GYULA felvét

Next