Szabad Újság, 1992. október (2. évfolyam, 220-245. szám)

1992-10-23 / 239. szám

II FŐI,»HŐI-S 1992. OKTÓBER 23. Túlfélési esélyek Hosszúszói forró böjt Gályarabságra ítélve • Napozó tehenek, diétázó birkák • Füvet, szénát a legelőre • Egy színész a ratkól tájképen • Vissza az ősközösségbe • „Tehénpénzen” kősót • Kútrólkútra, tejüzemről tejüzemre • Tízmilliós ballasztok • Elkótyavetyélnek 1400 hektár földet?! Új kormány(párt) van hatalmon. Immár hónapok óta. A mezőgazdasági üzemek azonban ebből mit sem érzékelnek, helyzetük már-már tarthatatlan. Persze, balga, áld mást, kánaánt várt. Az Új Országra terpeszkedő „hatalomalom” — gazdaság helyett — politikára játszik. Játszik és kísérletezik. Az élelmiszer-ellátással is. Tűréspróbákat, erőmutatványokat végez. Félő, hogy elmerészkedik az éhségküszöbig. Már a termőföld is egyre nehezebben tűri, hogy tápanyag-utánpótlás nélkül egyre több termést akarnak betakarítani róla. No meg a mezőgazdasági dolgozók alamizsnafizetése sem ösztönöz hozamdöntögető, kormánypártnak felajánlandó kötelezettségvállalásokra. A minap egy olyan mezőgazdasági üzembe látogattam el, ahol már az elmúlt esztendőben megkongatták a vészharangot, s immár alapeszközeik terhére felvett hiteladományokból tengődnek, de nem fejlődnek. A négy falu határában gazdálkodó Hosszúszói Mezőgazdasági Szövetkezetre az utóbbi, szabadnak mondott esztendőkben ugyancsak rájár a rúd. A válás utáni traumát belső ellentétek mélyítették komoly gazdasági válsággá. Az idei szárazság pedig újabb ostorcsapásokkal sorjázta meg az állami pénzesbácsinak és a feldolgozó-, illetve felvásárlóüzemek virágzó monopóliumának kiszolgáltatott szövetkezetét. Milyen barázdát szánt a régi eke? A tikkasztó nyári meleg megviselte a szilicei-domicai karsztvidéket. A szárazság olyan iszonyatos volt, hogy az erdőn lábon száradtak el a fák, a kutakból eltűnt a víz, a föld pedig kőkeménnyé vált az izzó napsütésben. Vajon képesek-e ilyen körülmények közepette elvégezni az őszi vetést? — teszem fel a kérdést Bányász Jánosnak, a szövetkezet elnökének. — A búza legjobb előveteményeivel, a lucernával és a vörösherével beültetett földeket képtelenek voltunk felszántani, így a szokásosnál mintegy száz hektárral kevesebb lett az őszi veteményünk. Bár az az igazság, hogy akkor sem lettünk volna képesek a tervezett teendők elvégzésére, ha a szárazság nem fog ki rajtunk. Hosszan tartó pénztelenségünk miatt ugyanis nem tudtunk több vetőmagot vásárolni. A műtrágyáról nem is beszélve. A gázolajat is csak más, hitelképes gazdaságok segítségével tudjuk beszerezni... Ezzel a máról-holnapra való tengődéssel azonban nem tudunk előbbre jutni. Egy gályahajóhoz hasonlítanám helyzetünket; a hajófenéken, evezőlapátokhoz láncolva igyekszünk az Új Világ felé. Atommeghajtású járgányok, versenytársak társaságában. Takarmányínség A fennsíki legelők most leginkább a szavannákra hasonlítanak. Hogy mit csinálnak itt a legelészni vágyó állatok? Az elnök a következőképpen kommentálja az áldatlan helyzetet: — A tengernyi haszonállat naphosszat deleléssel és sütkérezéssel múlatja idejét. A száraz avartól és a lábon szénának száradt gyér fűtől ugyancsak hamar felkopna az áruk, ezért mivel azt akarjuk, hogy ne a természet forró ölén leheljék ki elcsigázott lelküket , már régóta „mesterséges” úton tartjuk őket életben. Azaz takarmányt hordunk a legelőkre. De mivel július végével a „zöld futószalagnak” is befellegzett, már a télire való készletet apasztjuk. — S mit raknak majd a vályúkba télen? — A helyzetünk kilátástalan — kesereg az elnök —, hiszen ilyen szűkös időket még nem éltünk. Az utóbbi öt esztendőben mindig többletünk volt a szénából; nyolcvannégytől 40 mázsán felüli volt a hozam, az idén viszont a harmincat sem érte el. — Vásárlásra nincs lehetőség? — A környéken nincs, ezért más vidékeken érdeklődtünk. A ratkói gazdaságnak vannak tartalékai, de egyelőre még nem tudtunk megállapodni a vásárlást és a további együttműködésünket illetően, mivel az ő helyzetük is bizonytalan. Köztudott, hogy a ratkói völgyet, Adamovic, az ismert szlovák színész vette bérbe, s ez idő tájt még nem tisztázódott, hogy mit kezd majd az ottani környezettel és a gazdasággal. • Milyen együttműködésre számítottak a ratkóiakkal? A válasz már egy új témakört érint. Cserekereskedelem — Mivel pénzünk nincs, csakis cserekereskedni tudunk — avat be Bányász János a legújabb közgazdasági praktikákba. — Az idén vásárolt 150 malacért kiselejtezett tehenet adtunk, ugyancsak tehénnel fizettünk 15 tonna kősóért. A szükséges növényvédőszerek árát gépekkel dolgozzuk le. Sajnos, a Benzinolnak hiába kínálnánk fel húst vagy gyapjút. Veszteségesen előállított termékeinkért még műtrágyát sem kapunk. A Ratkói Állami Gazdasággal kötendő egyezségünket is barter elszámolási alapon képzeljük el. A szénáért (és a tőlük vásárlandó malacokért is) üszőkkel szeretnénk fizetni. — Végül is hány kérődző állat ellátásáról kell gondoskodniuk? — A tehenek számát 660-ról 490 darabra csökkentettük, ezenkívül van még 230 üszőnk és 140 borjúnk. A juhok száma meghaladja az ezret. — Mit érdemes egyáltalán termelni ebben a gazdaságban? — Mint már említettem, maximális erőfeszítéseink ellenére is veszteségesek termékeink. A gabona mázsájáért még háromszáz koronát sem akarnak adni. Örülhetünk, hogy az élő juhoktól 9 korona 20 filléres egységáron megszabadulhattunk. A sertéshús felvásárlási ára április óta 32 koronáról 22-re esett vissza. Most ugyan újra emelkedik, de nem tudni, hogy milyen meglepetéseket tartogat még a jövőben az árpolitika. Vajon kilónkért 48 korona értékben beszerzett és hizlalásra fogott malacokon milyen haszonnal adhatunk majd túl, ha időközben újra leszorítják a felvásárlási árat? Tej, túró, (kié a) tejföl? Az elnök nem is merte közölni a tejtermelésre vonatkozó mutatókat. Azonban úgy is sok minden kiderült a jövedelmezőséget akadályozó tényezőkről. — A takarmányhiányról már szóltam. Ennél már csak a vízhiány jelent nagyobb gondot. A vízvezeték üres, ezért naponta tartálykocsikkal hordjuk a vizet az istállókba. Igen ám, de a környező kutak java része kiszáradt. Kútról kútra járunk, hogy összegyűjtsük a szomjazó állatok számára szükséges vizet. A víz minőségéről most ne beszéljünk. A költségekről is fölösleges szólnunk. Egyvalamiről azonban — a literenként 8 korona 27 fillérért előállított tej értékesítése körüli bonyodalmakról — nem hallgathatunk. — Vagyis? — Az elmúlt évben a rozsnyói tejüzem átlagosan 3 korona 59 fillért fizetett az általuk harmadosztályúnak és még ennél is értéktelenebbnek minősített tej literjéért, így mintegy 5 millió korona ráfizetéssel termeltük és szállítottuk a tejet, miközben a feldolgozóüzem busás nyereségre tett szert. Az idén januárban pedig még az előző évinél is kevesebbet, mindössze 3 korona 32 fillért adtak egyegy liter tejért. Ekkor határoztunk úgy, hogy néhány környező szövetkezethez hasonlóan mi is átpártolunk a tornaljai tejüzemhez. Mondhatom, megérte. Hiszen az új felvásárlóink által megvizsgáltatott tej minősége egyik napról a másikra az első és a második osztályba került. Az első negyedévben 5 korona 73 fillért fizettek literjéért, vagyis 2 korona 14 fillérrel többet, mint amennyit a rozsnyóiaktól kaptunk volna. Ha ezt a különbséget az 1 millió literen felüli évi termelésünkre kivetítem, akkor, azt hiszem érzékelhető a két tejüzem mércéje közötti különbség. Ráadásul a tornaljaiak a tej szállításáért is többet — 12 fillér helyett 18-at — utalnak át literenként. Nem beszélve arról, hogy havonta közösen (a termelő a felvásárlóval) egyezünk meg az árakban és az eladandó mennyiségben. Mérlegelés, mérgelődés Akárhogy is nézzük a jelenlegi termelési struktúrával csak az elszegényedés felé araszol (hat) ez a gazdaság. Van-e esélye a túlélésre, vagy mérhetetlenül eladósodva a teljes bizonytalanság vár ránk? Az elnök véleménye ez: — Eddig 14 millió korona tartozásunk van, amihez még 13 millió hitel is járul. Ezzel a teherrel próbálunk kijutni a kátyúból. Ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi. Mivel hagyományos termékeinkkel nem tudunk többletjövedelemhez jutni, olyan szerkezetváltásra van szükség, ami nélkül nincs jövőnk. Nálunk két dolog jöhet számításba: a csincsilla-, és a kecsketenyésztés. A csincsillák ügyében már jártam Svájcban. A kasmíri gyapjas kecskéket Dániából szereznénk be. Azért használok feltételes módot, mert egyelőre nem akad bank, amely hajlandó volna megbirkózni a mintegy 5 millió koronát igénylő vállalkozással. Ugyanis ennyire volna szükség ahhoz, hogy megvásároljuk a törzsállományt, a 100 család csincsillát és a 300 darab kecskét. Számításaink szerint a költségráfordítás egykét esztendőn belül megtérülne. Hát igen, sok pénz kellene ahhoz, hogy lefaraghassák az adósságot, és valami új, jövedelmező vállalkozásba kezdhessenek. Pénz azonban nincs. A lelkesedés is fogytán. De mi lesz a földekkel, a tulajdonjog-rendezéssel és a transzformációs folyamattal? Az elnök ezekre a mégiscsak alapvetőbb kérdésekre sem szolgálhatott megnyugtatóbb válasszal. • A 2 ezer hektárnyi földterület visszaigénylése iránt ijesztően csekély az érdeklődés. A jogutódoknak, örökösöknek mindössze az egyharmada jelentkezett. Félő, hogyha továbbra is ilyen bizalmatlanok maradnak a „földbirtokosok" — a gazdátlanul maradó 1 ezer 400 hektár termőföldet bekebelezi a Szlovák Állami Földalap... S mi lesz ezután kecsőiek, ardóiak, borzovaiak, hosszúszóiak?... Korcsmáros László Farkas Ottó illusztrációs felvételei Gúta hagyományos gazdálkodása a XX. század első felében „1986-ban a komáromi Duna Menti Múzeum kezdeményezésére négy kisalföldi múzeum — a komáromi, a dunaszerdahelyi, a galántai és az érsekújvári — néprajzkutatói megállapodtak, hogy A Kisalföld hagyományos gazdálkodása címen egy hosszú távú kutatási programot indítanak el, amelynek keretében a Kisalföld szlovákiai felének több kutatópontján megvizsgálják ugyanazokat a kérdéseket, s a végén majd egy összehasonlító munkában ki is értékelik a gyűjtések adatait... A szlovákiai magyar néprajzkutatás elég sokat produkált már az elmúlt negyven, vagy akár hetven esztendő során, ám inkább a folklór — népzene, néptánc, népviselet — körében végeztek néprajzkutatást, tárgyi néprajz területén nem voltak kimagasló eredmények. A gazdálkodás, a tárgyi néprajz, a mezőgazdálkodás hagyományos formáit nem nagyon kutatták néprajzkutatóink. Szükség volt tehát egy összehangolt, jól átgondolt kutatási terv szerint folyó munkára, így került aztán sor 1987—88-ban a gútai kutatásra. 1989 nyarán az érsekújvári járási, Ipoly menti Leléden folytattuk a gyűjtést. Ez a kis település azért volt érdekes, mert homlokegyenest más jellegű, mint Gúta. Gúta hatalmas mezőváros, óriási határral, tanyavilággal — Leléd pedig egy kis völgyi falu, ahol a szőlőtermesztés, erdei gyűjtögetés dívott leginkább. A következő állomáshelyünk Vásárút, ahol most kezdődtek és még folynak is a kutatások. Távlatilag a Galántai járásban kell még egy települést kitippelnünk. A Gúta hagyományos gazdálkodásával foglalkozó kézirat elkészülte után két esztendeig az asztalfiókban heverészett, ugyanis a kutatásokra, a fordításra még volt pénz, nyomdaköltségekre már nem. Akkor aztán szerencsére a gútai önkormányzat lehetővé tette, hogy megjelentessük ezt a kiadványunkat. Nyomában van már a szlovák nyelvű változat is. Liszka Józsefnek, a Népismereti Könyvtár szerkesztőbizottsági elnökének szavait idéztük. Essen szó most magáról a kötetről. A szerzői: Angyal Béla, Danter Izabella, Fehérváry Magda (a kötet szerkesztője), Gaál Ida, Gudmon Ilona, Liszka József és Varga Lídia. A tanulmányokból kitűnik, hogy Gúta század eleji gazdálkodásának meghatározója a földművelés és az állattartás volt. Katolikus falu lévén sokgyermekes nagycsaládok alakultak ki, ezáltal a birtokok fokozatosan „nadrágszíjparcellákká" zsugorodtak. „A parasztság soraiban lezajló elszegényedési folyamatot a földdel rendelkező népesség elsősorban intenzívebb földműveléssel igyekezett ellensúlyozni — olvasható az első fejezetben. — A földdel rendelkező parasztságon belül a gútaiak megkülönböztettek kis-, középés nagygazdákat. Magát a gazda jelzőt csak azokra a parasztokra használták, akiknek a szántóföldön kívül annak megművelésére alkalmas igaerő és gazdasági felszerelés is rendelkezésükre állt, és gazdaságot vezettek. Az e kritériumot nem teljesítőt csak parasztembernek nevezték. Gútán a paraszt kifejezés inkább csak a társadalmi hovatartozást, mintsem a földhöz való tulajdonviszonyt jelentette, mivel valamennyi mezőgazdaságból élő embert parasztnak nevezték.” A megélhetés biztosításához (a család, a jószág élelmezéséhez, az adó fedezéséhez, a következő évi vetőmag biztosításához) kb. 10 magyar holdnyi föld szükségeltetett. A birtokfelaprózódás következménye volt a tanyavilág kialakulása. Az ártéri gyümölcsösök pár négyszögölnyi telkei sok szegényparasztnak nyújtottak megélhetést. Gúta parasztlakossága a „helyzetéből kivezető utat nem a születésszabályozásban és az elvándorlásban, hanem (...) a határ nyújtotta lehetőségek jobb kihasználásában kereste.” Érdekes a zsákmányoló gazdálkodásról szóló fejezet Megtudjuk belőle, mennyi mindent gyűjtöttek, hányféle élelemmel szolgáltak a rétek, erdők tavasztól késő őszig. Változatos, vitamindús nyersanyagaikat minden mai reformszakács(nő) megirigyelhetné. A gyógyításra használatos növények leírása ősrégi, jól bevált és ma újra felfedezett gyógymódokkal ismertet meg. Gúta gazdálkodásában — főleg az ártereken élők körében — fontos helyet foglalt el a nád és a vessző feldolgozása. Komoly szerepe volt a méhészkedésnek és a halászatnak is. A munkafolyamatok és az eszközök leírását is tartalmazza a könyv. Az állattartással foglalkozó fejezet érdekes adatokat közöl a szürke, illetve magyarmarha-állomány alakulásáról és a fajtavállalások okairól az állattartáson belül. A földművelési módokat is különálló fejezet tárgyalja, leírva a használati eszközöket és a munkafolyamatokat, s az ezekhez fűződő társadalmi szokásokat, hiedelmeket és babonákat. Gúta gazdálkodásának alapját végül is a földművelés képezte, ezen belül is a hagyományos gabonater-