Szabadság, 1971. augusztus (81. évfolyam, 70-77. szám)

1971-08-27 / 77. szám

6. OLD­AL SZABADSÁG Válasz a keresztkérdésre írta: HALÁSZ PÉTER Májer György kollégám Írásait nemcsak nagy­­rabecsülöm és szívesen olvasom, de minden eset­ben egyet is értek vele, azért lepődöm most meg magam is fölötte, hogy egyik­legutóbbi cikkével, a “Kereszt­­kérdés”-sel oly heves intenzitás­sal nem értek egyet. A cikknek már a legelső mondata is ellen­kezést váltott ki belőlem. A mondat így szól: “Azok az ame­rikai magyarok, akik még min­dig magyarul gondolkoznak, ne­héz válaszút elé kerültek a kö­zelmúlt hetekben ezzekkel az úgynevezett “Pentagon-iratokkal.” A mondat lé­nyege végeredményben tehát, hogy “azok az amerikai magyarok, akik még mindig a saját fe­jükkel gondolkoznak ,­­ így is meg lehetne fo­galmazni ugyanis és azt hiszem, hogy ez a leg­helyesebb variáció. Az ember ugyanis egy fejjel jön erre a világra és ezt az egy fejet hordja a nya­kán, akár emigrációba kényszerült élete során, akár hazájában éli le az életét. S ha történetesen magyarnak született és abban az országban nőtt fel, nevelődött, élt (mondjuk) harminc esztendős koráig, akkor addig gyűjtött élményanyaga, ta­pasztalatai, ízlése, kultúrája határozza meg gon­dolkozásmódját. Hazát cserélni lehet tehát és nagy merészen hozzáteszem, hogy még szívet is lehet cserélni, érzelmi síkon át lehet váltani má­sik sínpárra, de fejet cserélni semmiképpen sem lehet. S ha (amint Májer írja) tapasztalata sze­rint “az Amerikában élő magyarság túlnyomó ré­sze a Pentagon-iratok kérdésében a kormány ál­láspontját helyeselte az iratokat közlő sajtóval szemben”, akkor ez nagyon jó, hogy így van, mert ez azt bizonyítja, hogy az itt élő magyarok még mindig a “saját fejükkel” gondolkoznak és jó fejet hordanak a nyakukon. Kétségtelen ugyan­is, hogy nekik van igazuk, mint ahogyan a Pen­tagon-iratok kérdésében a kormánynak volt iga­za és nem Ellsbergnek. Májer tévedésének ott van a gyökere, hogy az abszolút sajtószabadság, s mint írja “a sajtó, TV, rádió határt nem ismerő szabadságigenige-nek” és a titkos kormányhatározatoknak konflik­tusát, mint valami elvont kérdést állítja be. Ez vezeti félre cikke teljes gondolatmenetét. A prob­léma ugyanis a Pentagon-iratok ügyében nem ott van, hogy feltétel nélkül szabad legyen-e a sajtó­­, hogy jogában áll-e a (mindenkori) kormánynak titkolóznia. Erre a kérdésre a válasz viszonylag egyszerű. A kérdés azonban itt a Pentagon-ira­tokra szűkül le és arra, hogy egy olyan időszak­ban, amikor a mai kormány minden erőfeszítésé­vel az ázsiai katonai konfliktusból való lehető leg­gyorsabb kibontakozás útjait és módjait keresi, amikor az ország közvéleményétől már csak rövid időre szóló türelmet kér, hogy ezt a nehéz és sok áldozatot követelt fejezetet valamiképpen meg­oldja és lezárja — akkor a piacra dobni többesz­tendős államiratokat, kivonatokat, jegyzőkönyve­ket és évekre visszamenően kompromittálni olyan politikusokat, akiknek az események mai alakítá­sában már nincs aktív szerepük — enyhén szól­va, ámulatbaejtő lépés. Mi mást lehet előidézni ezzel, mint zavart, bizonytalanságot, belső vi­szálykodást, emberek megszégyenülését? Mivel és hogyan segíthette ez a mai kormányt abban, hogy a délkelet-ázsiai konfliktust nyugvópontra juttassa? Mi volt ezekben az iratokban a mai hír­érték? Kinek volt jó a publikálásuk? Természetes hogy pompás napi eledele volt a másik oldalnak, a sajtó, a rádióállomások ott is folytatásokban kö­zölték a Pentagon-iratokat, íme, az imperialisták önleleplezése. De amikor a közvélemény odaát kérdezgetni kezdte azt, hogy hogyan lehetséges, hogy az eddig monopol-kapitalistának nevezett sajtó most ily rettenthetetlenül száll szembe saját kormányával, akkor a Pravda magyarázata: egy­mással szembenálló imperialista körök harcáról van itt szó és a Times azoknak az imperialista köröknek­ a szolgálatában áll, amelyeknek többé nem jó üzlet a vietnami háború. Azt lehet mondani erre, hogy mindez mellé­kes, a szabad amerikai sajtónak nem lehet szem­pontja, hogy ilyen-olyan közléseit miként magya­rázzák, hasznosítják, vagy ferdítik el az amerikai demokrácia ellenségei. Ez igaz lehet. De akkor hadd fogalmazzam meg a kérdést így: mi a célja a szabad amerikai sajtónak? A válasz ez lehetne: a szabad és minden szempontból független tájé­koztatás. De vajon “minden szemponttól függet­len tájékoztatás”-e a Pentagon-iratok közlése? Elcsent kormány­iratoknak alkalmatlan időpont­ban való feltárása és szellőztetése nem valamiféle szempontoknak megfelelően történt-e? És kinek a szempontjainak felelt meg? Ellsbergnek? A Times-nak? Egy biztos: Nem a kormány érdekeit szolgálta. Hát kiét? Az abszolút, eszményi, ha­tárt nem ismerő szabadságigényét”? Ilyen nincs. Nincs eszményi demokrácia, nincs “határt nem ismerő szabadságigény”. A Times a legnagyobb titkolózással készítette elő a Pentagon-iratok közlését. Riportereit hotelszobába rejtette, nyom­dászait, szedőit feleskette, hónapokon át a leg­körültekintőbb titoktartással készült fel arra, hogy leleplezze a kormányt: titkai vannak ? De mégha ennek a kormánynak a titkait leplez­te volna le! Olyan kormány­ti­tkokat leplezett le, amelyek már érvénytelenek úgy is mint kormá­nyok, úgy is, mint titkok. Vagyis tegnapi kor­mányok leleplezésével fúrta meg a mai kormány hitelét. Kit segített ezzel? Kinek tett jót? Mit mozdított elő? A saját fejükkel gondolkozó emberek — hoz­ták bár magukkal ezt a fejet bárhonnan — ezek­re a kérdésekre nem találtak megnyugtató vá­laszt, ezért aztán a kormány álláspontjával értet­tek egyet. A demokrácia végeredményben nem azt jelenti, nem jelentheti azt, hogy én, Pityi Palkó, s ma­gam kedve és ízlése szerint megszűröm a demok­rácia törvényeit és amivel egyetértek, azt elfoga­dom törvénynek, amivel nem értek egyet, azt megszegem, vagyis majd én meghirdetem a sa­ját különbejáratú, összkomfortos, kétszoba-hal­­los demokráciámat és szeretném látni, hogy abba pedig belepofázzon valaki. A demokrácia nem azt jelenti mindenekfölött, hogy négyévenként a tit­kos szavazó­urnához járulok és a legnagyobb ti­tokban leadom szavazatomat azokra a politiku­sokra, akikre az elkövetkező négy esztendőre rá­bízom sorsomat, hazámat. A választóhelyiség az én fedezékem, lövészárkom, bunkerem és a szava­zómasina a gépfegyverem, azzal tartom sakkban a kormányt, az elnököt, a kormányzót, a polgár­­mestert. Ha rosszul csinálja a dolgát, négy év múlva úgy kipenderítem a hivatalából, hogy ar­ról koldul. Ez a demokrácia. A titkos választás. Amikor egy ország többsége titokban, félelem nélkül, kizárólag józan ítélőképessége alapján megválasztja a maga vezetőit. Szenátorokat, kép­viselőket, kisebb-nagyobb tisztségek viselőit. A demokrácia nem abból áll, hogy válogatok a tör­vények között, mint tót a vadkörtében, ez jónak látszik, ezt megeszem, ez rothadt, ezt kiköpöm. Ami ugyanis nekem rossz törvény, az másnak (­ talán a többségnek) lehet jó és megfordítva.­­ Ezért van igazuk a saját fejükkel gondolkozók­nak, amikor a kormánnyal értenek egyet a Pen­tagon-iratok kérdésében. Józan eszükkel fölmérik és megértik azt, hogy bár sok ékesszavú kommen­tátor feltárta és elemezte és dokumentálta, hogy a vietnami kérdést illetően mi a helyzet most, mi volt évekkel ezelőtt, hol gyökerezik, melyek az előzményei, de arról eddig még senkinek sem sikerült meggyőző képet adni, hogy mi lett volna, ha Dél-Vietnam az északvietnami kormány ölébe hull? Mi lett volna nemcsak a délvietnamiakkal, de az indonéziaiakkal, laosziakkal, kambodzsaiak­kal, thaiföldiekkel, sőt minden valószínűség sze­rint még a dél-koreaiakkal is. Sokan mondják er­re, hogy a legrosszabb esetben ezek az országok kommunista kormányzat alá kerültek volna, s hogy nem kerültek, az nem érte meg ezt a ret­tenetes véráldozatot. A világ nem omlott volna össze, ha még egy sor ázsiai ország élére kommu­nisták kerülnek. Dehát, akik ezt mondják és vall­ják, azok ugyanazzal az észjárással gondolkoz­nak, mint azok, akik Kelet-Európa egy sor orszá­gáról könnyen lemondtak egy másik érdekszféra javára. A világ ettől sem omlott össze, de sokak világa összeomlott mégis, azoké elsősorban, akik hisznek abban, hogy a demokrácia lényege a tit­kos választás. Ezek az emberek tehát, akik el­hagyták hazájukat, mert erről az alapvető sza­badságjogukról nem voltak hajlandók lemonda­ni, most nyilvánvalóan önmagukkal kerülnének szembe, ha azt a jogot, amelyet önmaguk szá­mára nélkülözhetetlennek véltek, mások számá­ra nélkülözhetőnek ítélnék meg. Ez a magyaráza­ta annak, hogy az emigráns ilyen fogas kérdések­ben nehezebben egyezkedik. És a saját fejével gondolkozik. Van azonban még egy része Májer György ke­resztkérdésének, amit nem hagyhatok ,válasz nél­kül. Azt kérdi ugyanis: ha a higgadt amerikai feltenné nekünk a kérdést, saját fejünkkel gondol­kozó amerikai magyaroknak, hogy “no és ezzel a ti gondolkozástokkal milyen eredményt értetek el a történelem folyamán, mit tudtok felmutatni ? Ti kritikus magyarok, mondjátok meg, mire vitté­tek ezen az utón? Ti is, az országotok is?” — akkor, kérdi Márer — “mit tudunk erre a kereszt­kérdésre felelni ? És mit tudunk felmutatni ?” Azt mondanám, hogy erre röviden csak any­­nyit feleljünk, a higgadt és szkeptikus amerikai­nak: — Nézzen rá a térképre, kedves uraim s akkor könnyedén megérti, hogy miként szolgáltunk kü­szöbként Európa egyik legforgalmasabb ország­út­ján. Átmentek rajtunk tatárok, törökök, oszt­rákok, németek, oroszok, alig-alig volt olyan­kor­(Folytatás a 9-ik oldal«»») Halán Péter TERVEK NÉLKÜL — ELŐRE Amint azt lapunk előző számában jelentettük, a Campbell Soup Co. 16 államból visszavonta a jú­lius 15-ikén piacra dobott kannázott csirke­leve­seket, mert lehetséges, hogy ezekbe a levesekbe olyan anyag került, amely húsmérgezést okozhat. Meglepő módon, a földművelésügyi minisztéri­um és a Food and Drug Administration nyomban vitába keveredett egymással arról, hogy melyi­küknek kellett volna a levesek gyártását ellen­őrizni ? Óhatatlanul is felmerül a kérdés: nem kellett volna-e ezt a vitás kérdést előzőleg tisztázni, mi­előtt a kérdéses kannázott levesek forgalomba ke­rültek ? A tervszerűtlenség azonban kétségtelen az egész vonalon. Minden jel arra mutat, hogy nem tervezték meg előre azt, hogy miképpen fognak érvényt szerezni az elnök ár és bérrögzítő rendel­kezésének. Az igazság az, hogy egyszerűen nincs megfelelő federális szerv a rendelkezés megtar­tásának ellenőrzésére. Őszintén reméljük, hogy a Pentagon jobban fel van készülve egy esetleges támadás elleni vé­dekezésre, mint a federális kormány egyéb hiva­talai.

Next