Szabadság, 1987. január (97. évfolyam, 1-5. szám)
1987-01-09 / 2. szám
lfo QVPA. SZABADSÁG -------------------------------------------------------------1, ■ rm—7 A FÉNY VÁROSA? írta: SZOMBATI SÁNDOR Lehet, hogy számos olvasómat kiábrándítja majd az,amit leírok: nem tudnék Párizsban élni. Számomra meglehetősen fájdalmas az ilyen mondatot papírra vetni, még fájdalmasabb volt azonban erre a megállapításra jutnom. Párizsnak irodalma van Magyarországon. Az én nemzedékem és az előttem járó is a Párizs-imádók versein, novelláin, színdarabjain, regényein nevelkedett. Melyik fiatal értelmiségi nő álmodott volna a két háború között Ady „Bakó- Szombati Sándornyáról”, arról a városról, ahol Heltai Jenő csavargott, ahol Szomory Dezső Karácsony előestjén hegedűjét elzálogosította, ahol Hevesi András mélabúsan sétálgatott a szitáló esőben, ahol Vaszary Gábor édes, hazudós szerelmét elvesztette? Nekem különösen sokat mesélt személyes párizsi élményeiről annak idején Bálint Imre, a festőművész, meg Heller úr, aki a Márvány utcában, Budán tojáskereskedő lett, miután ifjúságát a „fény városában” élte le, örökké feledhetetlenül. Zoltán Dezső talán emlékszik rá, hány nyári éjszakát sétáltunk át Budapesten egy fiatal írókollegánk társaságában, aki kifogyhatatlanul mesélt arról a két esztendőről, amelyet a francia fővárosban töltött. De beszélt nekünk az Étoileról és a Szent Mihály útjáról Nagy Endre is, meg a Pesti Futár című lapjában Nádas Sándor, aztán Kellér Andor a New York kávéház „mélyvizében”, miközben Hunyady Sándorra várt, hogy napi kártyapartiját elkezdhesse. Az utóbbi években Párizs nagyon megváltozott. Alig hasonlít már ahhoz a képhez, amelyet irodalmáraink, művészeink festettek róla a két háború között és a század elején. Nem mintha a francia főváros megszűnt volna az európai szellem legfontosabb állomása lenni, mintha kevesebb volna benne az ész, a szellem, a tehetség. Párizs elamerikaisodott, tele van újvilági turistákkal — ami a kisebb baj volna —, de megtelt amerikai stílussal, „self service”-ekkel, ,,snack-bar”-okkal, a Champs Elysées-n, az Étoile közelében egy hatalmas drug-store is működik. A kirakatokban majdnem annyi az angol nyelvű felirat, mint a francia, számos teljesen angol nyelvű falragaszt is látni ott, ahol a háború előtt kizárólag Anatole Francé nyelve járta. Mindezt persze elviselné az ember, mivel szereti az amerikaiakat és azon sem háborodik fel, ha a köznapi francia nyelvet is felhígították kifejezésekkel, sőt a napilapok szövegeibe is befurakodtak tipikus kifejezéseik. Amit nehezen visel el, az az, amihez a jenkiknek kevés közük van: a port és a zajt. A reggel hófehér inggallér, és kézelő délre teljesen mocskos. A levegő tele van az autók kipufogóiból áradó mérges gázokkal. Ha az ember beszorul két autóoszlop közé, a legjobban teszi, ha megkísérli nem lélegzetet venni. Ami bizony csak igen rövid másodpercekig lehetséges. Bevallom, valahányszor Párizsban vagyok, komolyan szenvedek a bűztől. Amitől aztán még jobban szenvedek, az a pokoli zaj. Nem tudom, olvasóm el tudja-e képzelni, mit jelent az, hogy a francia fővárosban, — hivatalos kimutatás szerint — négyszázezer autó és teherkocsi közlekedik állandóan. Ez a szám legutóbbi látogatásom idején kétszázezerrel nőtt meg: annyi gépkocsi jött fel Párizsba az autószalon alkalmából. Valamelyik nap találkám volt egy Párizsban élő kollegával a Maison du Caféban, a Républiquen. Kiabálni kellett, hogy a másik meghallja az ember szavát. Illetve kollegám kiabált csak, én képtelen voltam számat kinyitni. A kávéház előtt percenként százával elrobogó kocsik valósággal az idegroham határára sodortak. — Mintha minden egyes motor az agyamon kalapált volna, mintha az őrjöngő autótömeg széjjel akarta volna zúzni szerencsétlen koponyámat. Barátom bizonyára udvariatlannak talált, vagy azt vélte, hogy egyszerre megkukultam, képtelen voltam beszélni. Hogy a Párizsban élő milliók hogyan bírják ezt a zajt és bűzt elviselni, rejtély számomra. Viszont láttam sápadt, levegőhiányban szenvedő arcaikat, vézna gyerekeket, színtelen képű csecsemőket és sok mindent megértettem. Párizsba ellátogatni színházi előadások, kiállítások, hangversenyek kedvéért: — Igen. Párizsban élni, soha Ez az én szerény nézetem, érzésem, meggyőződésem. Aki nem hiszi, próbálja meg. * A „Petit Pet Saint Denis” (Szent Dénes Kis Korsója) nevű bisztró a Boulevard Bonne Nouvelle egyik sarkán van. Semmi különös nevezetessége: olyan, mint sok más söntés-kávéház a francia fővárosban. Ide telepedtem meg egy félórára az egyik nap, délután hat órakor. A bisztró előtt hömpölygött a tömeg. Ami azonnal feltűnt: alig látni mosolygó embert. Legtöbbjük munkából megy haza, kijött műhelyből, üzemből, irodából és valószínűleg csak félóra, vagy egy óra múlva érkezik meg otthonába. Vagy még tovább tart az út a Metrón, amely ilyenkor zsúfolásig tömött, és valljuk be, izzadtságszagú. A következőket láttam a kávéház teraszán, 30 perc alatt: Öregasszony bevásárló szatyorral. Biceg. Másik öregasszony fiatalra maszkírozottan. Ötven körüli férfi csomaggal kezében. A csomagon: PREMAMAN. Néger fiú vakítóan fehér ingben. Szerelmespár. Járva csókolóznak, ami nem könynyű mutatvány az ilyen tömegben. Kései Brigitte Bardot utánzat. Igen gyenge imitáció. Néger fiú szőke lánnyal. A nő gesztikulál. Barnabőrű nő. Siet. Mohón eszik a kenyérből, amelyet hóna alatt visz. Két 10 év körüli kislány egymást ráncigálja. Hatalmas szál legény, orra be van nyomva. Az a típus, amellyel az ember nem szeretne sötét utcán találkozni éjnek idején. Párizsi házmester, papucsban. Cigarettát sodor, anélkül, hogy odanézne. Kutyás nénike. Lehajol kedvencéhez, beszél neki, nem törődik a zajjal, bűzzel, tömeggel. Csoda, hogy le nem tapossák állatkájával együtt. Kínai öregember, bal karján teli élelmiszerkosár. Eszik. Arab fiú amerikai mogyorót árul. *'vlwt ihy.ii 1 Négy rendőr két sorban. Az az ember érzése, hogy állandóan ugrásra készek. , Fáradt utcalány. Mintha a vastag festék az arcán is nehezére esnék. Végignéz a terasz férfiain, s miután senkit sem talál elég érdemesnek, megvetéssel ajkán továbbáll. Két tizennégy-tizenötéves lány magassarkú cipő ,ben. Tanulólányok lehetnek. Általában minden épkézláb lány magassarkú cipőt hord. Kékinges, hatvan körüli férfi heves gesztusokkal , beszél önmagával. Nagy vitában lehet, arca dühös. Részeg fehéringes kiejti szájából a cigarettát, egy ideig kétségbeesetten halász utána az aszfalton, aztán abbahagyja, más cigarettára gyújt. És így tovább. A félóra leforgása alatt egyetlen turistát nem láttam. Az idegenek nem vetődnek ide. A főváros ezt és az ehhez hasonló számos „népies” részét nem isme rik. Ezekről a negyedekről nem olvasni az idegenvezető füzetekben, a körsétáló autóbuszok elkerülik ezeket a vidékeket. A fáradt, dolgozó, mosolytalan Párizs, a hazatartó, kenyeret majszoló tömeg nem érdekes. Az idegenek, a turisták számára Párizs másik arcát mutatja. A csillogót, a gazdagot. HUMOR • •Üzemi baleset 1987. január 9., péntek ) A HETI NAPTÁR , JANUÁRI VÍZÖNTŐ HAVA 11-12-13-14-15-16- 17-- VASÁRNAP: ÁGOTA -HÉTFŐ: ERNŐ -KEDD: VERONIKA -SZERDA: BÓDOG, VIKTOR -CSÜTÖRTÖK: LÓRÁNT -PÉNTEK: GUSZTÁV -SZOMBAT: ANTAL, ANTÓNIA