Szabadság, 1987. március (97. évfolyam, 10-13. szám)
1987-03-27 / 13. szám
jtrfljban:-: _________________________________SZABADSÁG________________________________ Kreál Gyula „Mit kíván a magyar nemzet?” 4. Délutánra már Jókai és Petőfi nevétől visszhangzott egész Pest. Nem kellett hívogatni senkit, mindenki özönlött a Múzeumkert felé, ahol délutánra népgyűlés volt hirdetve. Mi történt ezen a népgyűlésen, azt bőven elmondja a történelem. Ismét felolvasták a tizenkét pontot, Petőfit ismét hallani akarták, tudj’ isten hányadszor szavalta el ezen a napon a Talpra magyar-t. A Múzeumkert visszhangozta az ,,Esküszünk”-et, a világoszöld múzeumi falak visszaverték a hangot, zuhogó esőben is kiállott a tömeg a kertben, csak néhányan nyitották ki az esernyőjüket, mire néhány rosszmájú ember ,,paraplé-forradalomnak” titulálta később a szent márciusi napot. Már itt, a délutáni népgyűlésen emelkedtek egyes hangok a tömegben. — Nincs addig igazi sajtószabadság, amíg Táncsics Mihály börtönben ül! Ki kell szabadítani Táncsicsot! Ki volt ez a Táncsics? író volt, aki sajtóvétségért a budai börtönben ült. Eleinte csak ketten-hárman emlegették a sajtószabadság vértanúját, majd mind sűrűbben emelkedtek a hangok Táncsics érdekében: — Koronázzuk meg a napot azzal, hogy kihozzuk Táncsicsot a börtönből! — indítványozta egy nagy bajszú jurátus. Soha ilyen népszerű nem volt indítvány, mint a jurátusé. A tömeg vezényszó nélkül megindult a Múzeumkertből, át Budára, át a Lánchídon, útközben mindenütt éltetve a bebörtönzött írót. A tömeg élén persze most is Petőfi és Jókai haladt, hisz e napon semmiféle mozgalom nem volt elképzelhető az ő részvételük nélkül. Budán a Helytartósági Tanácsot küldöttség keresi fel a bebörtönzött Táncsics érdekében. Úgyis kimondták már Pesten a sajtószabadságot, nincs értelme, hogy valaki a sajtószabadságért börtönben üljön. A Helytartóság elnöke kitekintett ablakából a ködbe borult budai utcákra. Nagy volt a márciusi köd a Vízivárosban, de a ködön át is látni lehetett, hogy a budai utcák embertömegekkel vannak megszállva, és a tömegek rivalogva emlegetik Táncsicsot. — Vigyék a rabot! — felelt a küldöttségnek az elnök. Hej, volt nagy örömkiáltás erre. A börtönajtó percek alatt megnyílott Táncsics előtt, aki ámulva-bámulva tapasztalta, hogy a néptömeg vállára emeli. Mit tudott ő börtönében a nap eseményeiről? Diadalmenetben vitték át Pestre a torzonborz, elvadult külsejű, börtönpenészvirágos írót, és az ablakból mindenütt kendőket lengettek feléje. Volt ennek a napnak még egy másik eseménye is, amely döntő jelentőségű volt Jókainak életében. Ezen a napon ismerkedett meg későbbi feleségével, Laborfalvi Róza színésznővel. Hiszen nem is múlhatott el ez a nap — a népszerűség és az első siker napja valamely olyan nagy esemény nélkül, amely esemény költőnk későbbi életére is befolyással legyen. Ezen a napon ébredtek fel a húszesztendős ifjúban az összes férfias érzések: a bátorság, az elszántság, a diadalmaskodás. Amint legyőzte amott a Hatvani utcában a néptömeget szónoklatával, ugyanígy hódította meg egyszerű megjelenésével a Nemzeti Színház színpadán az ország legünnepeltebb drámai művésznőjét, Laborfalvi Rózát, aki ezen az estén Bánk bánbán a királyné szerepét játsza. Úgy történt, hogy ennek a nagy napnak az estéjén a Nemzeti Színház díszelőadást rendezett. Zsúfolásig megtelt a színház, és a karzat közönsége ismét Jókai Mórt kívánta hallani, mint már annyiszor a nap folyamán. A nép szava Isten szava! — volt e napon a jelszó. Jókai a földszintről habozás nélkül a színpadra rohant, hogy onnan teljesítse a nép akaratát. Jókai öltözete nem volt valami szalonképes ezen az estén, de másoké sem Pesten. Ugyanaz a karbonált köpönyeg volt vállán, amelyet kora reggel óta áztatott a márciusi havas eső. A cilinderkalapja jobbról-balról behorpadva, de mellette a nagy forradalmi vörös toll. A színpadra érve elsőnek Gertrúdis királynéval, a fejedelmi termetű Laborfalvi Rózával találkozott. — Kegyed a nap hőse, Jókai Mór? — kérdezte a királyné. Jókai elámulva nézte a tündéri jelenséget. Alig talált szavakat szónoki szája a válaszadásra: — Én csak szegény napszámos vagyok a mai napnak. Az igazi hőse a mai napnak Petőfi Sándor, a Nemzeti Dal költője. — Téved, kérem — felelt a királyné. — Mindenki önt emlegeti, mint márciusi idusának hősét. Jókai Mórnak sorsa ezzel a váratlan találkozással meg volt pecsételve. Csakhamar feleségül kérte a nálánál idősebb művésznőt, bár a házasságot úgy édesanyja, mint legjobb barátja, Petőfi Sándor a leghatározottabban ellenezték. Jókai nem törődött sem édesanyja, sem barátja haragjával. A sors ragadta magával, a végzet irányította cselekedeteit. Lázban volt ő is, mint mindenki Magyarországon. Vége HÉT, mtdm TT, fiufcfc Szép Ernő KÉT FIÚ A PAPLAN ALATT Mikor negyedikben jártam Debrecenben, együtt voltam koszton-kvártélyon egy csegei gyerekkel, bizonyos F. Kiss Árpáddal. Ő realista volt, én gimnazista. Amiből még semmi bajnak nem kellett következnie, ugyebár? Pláne, hogy F. Kiss Árpád is negyedista volt, szóval ugyanabban az életkorban voltunk. Hanem, sajnos, két ellentétes karakter voltunk, F. Kiss Árpád meg én. Észak és Dél került össze a könyvkötőéknél a Késes utcában, abban az egyablakos kis diákszobában. Rögtön kisült, rögtön szeptember elsején délután, mikor az apáink, miután beírattak és letettek minket egy esztendőre a könyvkötőéknél, elutaztak Debrecenből, egyik apa Csegére, másik Szoboszlóra. Az állomásról jövet azt mondom F. Kiss Árpádnak: — Gyere a Kollégium-kertbe, ismerkedjünk. Igen, mert odaözönlik már ma délután az egész diákság, a kereskedelmisták is, a prepák is, meg a teológusok is meg a jogászok is keresztül-kasul gázolnak a gyerekek közt, ó, de érdekes világ van a Kollégiumkertben szeptember első napjaiban! Nem jön. Folytatás következik