Szabadság, 1991. július-december (101. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-16 / 33. szám
1991. augusztus 16., péntek HALÁSZ PÉTER: Az emberek nagy része makacsul ragaszkodik a meggyőződéséhez abban az esetben is, amikor már kétségtelen hogy az a meggyőződés veszedelmesen káros téveszmére épül. Ennek a makacsságnak többféle változata ismert. Van olyan, aki — játékos nyelven szólva — fut a pénze után. Annyit invesztált már a téveszmébe, hogy morális tőkéje elfogyott, valamennyit visszanyerni belőle csak a vakszerencsétől, a következetesség pózától remélhet, tehát Halász Péter további hazardírozásra kényszerül. Másokat téveszméjük nagy tábora sodor tovább a lejtőn, ha szembefordul vele, elveszíti közönségét, amely nélkül élni — és főként megélni — nem tud többé. De a leggyakoribb mégis az, amikor a fonák logika oly mélyen vésődött a gondolatvilágba, mint a csavarban, gyári hiba folytán, a félrecsúszott menet. Az elképesztő az, hogy az ilyen hamis csavar is milyen tömérdek anyacsavarba illik. A kapcsolat itt oly erős, hogy mozdíthatatlan. Viktor Alksnis ezredes, aki egyik képviselője és legismertebb szószólója a Legfelsőbb Szovjet — enyhén szólva — „konzervatív” Sojuz-frakciójának, jó példa erre. Az ezredes a közelmúltban egyik vendége volt az osztrák televízió késő esti vitaműsorának és rendíthetetlenül védte meggyőződését, amely szerint (tömören összefoglalva) a balti népek függetlenségi törekvésének vezetői és az ő cimboráik az agresszorok. Vilnában a moszkvai belügyminisztérium csapatai litván merénylőket, anarchistákat, leányok megerőszakolóit tették ártalmatlanná, a szovjet hatalom ellen, történjék bárhol, bűnözők szövetkeznek. A kérdésre, hogy sztálinistának vallja- e magát, Alksnis ezredes mosolyogva válaszolta, igen, szemben azokkal, akik azt képzelik, hogy a Szovjetunióban manapság a demokrácia hajnala pirkad, az ő álláspontja sztálinistának tekinthető. Az ellenérveket is mosolyogva hallgatta meg, a balti államoknak — a vitaműsorban részt vevő — politikusait, akik rendre cáfolták meg minden állítását, csaknem jóindulatú derűvel figyelte, magatartása civilizált volt, természetesen polgári öltönyt viselt, ő már nem az egykori ,,Grim-Grom”-típus, ahogyan a nyugati újságírók nevezték el annak idején a félelmetesen savanyújóska Gromikót, a vadkanszerű Brezsnyevre és a parlagi Hruscsovra sem emlékeztet, fiatal, jómodorú, mosolygó, toleránsnak tűnő, de nem kevésbé veszedelmes, mint azok voltak. Logikájának csavarmenete fals, ezen nem lehet változtatni. David Irving, az 52 esztendős angol történész könyveiben a náci Harmadik Birodalmat rehabilitálja és vele együtt Hitlert, aki „a megsemmisítő táborokról nem is tudott.” E táborok áldozatainak számáról publikált adatok egyébként is, Irving szerint, erősen túlzottak. Cikkírója neonáci közlönyöknek és készséges szónok azoknak gyűlésein. Szájízük szerint ír és beszél és erősíti ama meggyőződésüket, (ha ugyan annak erősítése egyáltalán szükséges), hogy mindaz, amit Auschwitzról, Dachauról, vagy Bergen-Belsenről híresztelnek, a legendák világába tartozik, cionista összeesküvés szüleménye, gázkamrák sohasem voltak, gyűjtőneve a csalárd rágalomnak az „Auschwitz-lüge”, Auschwitz-hazugság, szó sem igaz az egészből. Mutathatnak be nekik akárhány, a döbbenetes, a megrázó rémségeket ábrázoló dokumentumfilmet, az mind csak trükk, ámnok meghamisítása a valóságnak. Miként lehet az angliai Essex-ben született és Angliában élő, sűrűn publikáló — német nyelven is biztonsággal író — történész szellemi ágyasa egy ilyen gyülevész társaságnak, hiszi-e, amit ír és állít, vagy csak kiszolgál egy, bár számszerint szűk, de őt lelkesen méltányló olyan közönséget, amely nélkül sem hívei nem volnának, sem mondanivalója? Van egy emberfajta, amely a hírhedtséget is előnyben részesíti a szürke ismeretlenséggel szemben. Melyik csoportba tartozik Irving? Fut a pénze után, vagy sodródik táborával? Vagy talán, ami az ő esetében a legvalószínűbb: rossz a szól? Kérdések, amelyekre hiteles válasz nem remélhető. A változatok száma légiónyi, nem könnyű eligazodni. A legutóbbi esztendőben, nem meglepő módon, sorra látnak napvilágot a Német Szövetségi Köztársaságban azoknak könyvei, akik a volt Kelet- Németországban, amely „demokratikusnak” becézte (vagy csúfolta?) magát, esztendőket töltöttek börtönben, anélkül, hogy a „munkások és parasztok állama” ellen nem hogy bűnt, de akár csak kihágást követtek volna el, sőt, hűséges tagjai voltak az egyeduralmon lévő pártnak, nagy múltjuk volt a munkásmozgalomban, jelentős „frontszakaszokon” harcoltak és fontos pozíciókat töltöttek be. Ez önéletrajzok sorában a legutóbbi Herbert Crüger „Werschwiegene Zeiten” című könyve, amit magyarra úgy lehetne fordítani, hogy „Néma idők”. Megemlékezni azért érdemes róla, mert illik reá a logika elhibázott csavarmenetének elmélete. Crüger 1911-ben született Berlinben, tehát az idén tölti el a nemzeti szocialista eszme, egyik megalapítója volt a berlini Hitlerjugend csoportnak, majd az úgynevezett SA Strasser-szárnyához csatlakozott, hogy végül, kerülő úton, eljusson a német kommunista párthoz, hogy 1932-től kezdve az a párt legyen sorsának (és végzetének) irányítója. 1934 augusztusában, ellenállási tevékenysége miatt letartóztatták, egy esztendőt töltött a Gestapo börtönében, szabadulása után Prágába menekült, ahol nyomban csatlakozott pártjának titkos szervezetéhez. Ott találkozott azzal az Erich Wollenberggel, aki még Berlinben társa volt a Vörös Frontharcos-szövetségben. Wollenberg is menekülésben volt, de ellenkező irányból: a Szovjetunióból. Az egykori orvostanhallgató 1919-ben katonai parancsnoka volt a bajor Vöröshadseregnek, a Tanácsköztársaság bukása után két évi erődfogságra ítélték. Szabadulása után a párt a Szovjetunióba küldte, tanár lett a Komintern-iskolán, ahol tanítványa volt Erich Honecker is. 1933-ban „trockista elhajlás” miatt kizárták a pártból, tudván, hogy rövidesen letartóztathatják, sikerült Prágába menekülnie. Figyelmeztette Crügert a Szovjetunióban végbemenő baljós eseményekre, a Bucharin és Radek ellen megrendezett kirakatperekre, akiknek ártatlanságáról Wollenberg meg volt győződve. Crüger éppen ellenkezőleg, azoknak bűnösségében volt biztos. És különben is: miért hitt volna inkább Wollenbergnek, mint Lion Feuchtwanger-nek, a nagy írónak, aki e tárgyalások korrekt lefolytatásáról tudósított és akire, mint írta, mély benyomást tett a vádlottak töredelmes vallomása? Crüger tehát megvetéssel fordult el Wollenbergtől és haladt tovább a maga útján. Prágából Spanyolországba utazott, rövid ideig részt vett a polgárháborúban, onnan a párt visszairányította Prágába, majd Svájcba, ahol a „Szabad Németország”mozgalomban tevékenykedett, hogy 1946-ban, mint úgynevezett „nyugati emigráns” visszatérjen Németországba. Ott, ismét pártutasításra, Frankfurtban telepedett le, ahol a Munkaügyi Minisztérimban először mint osztályvezető, majd mint párttitkár működött. Az 50-es évek elején a párt visszarendelte Kelet-Berlinbe. Csodálatos módon, a homályból ismét előbukkant az a bizonyos Wollenberg és arra intette, ne menjen át „keletre”, mert csaknem biztos, hogy letartóztathatják. Crüger a tanácsot ugyanazzal a megvetéssel utasította vissza, mint annak idején Wollenberg prágai figyelmeztetését. Engedelmeskedett tehát a pártnak, áttette székhelyét Kelet-Berlinbe, 1953-ban kinevezték docensnek a Humboldt-egyetem társadalomtudományi tanszékére. 1958-ban letartóztatták, mint a párt ellenségét, aki már évtizedekkel azelőtt „összeszűrte a levet” az „áruló” Wollenberggel. Az egykori nyugati emgránst nyolc év börtönre ítélték, de abból csak hármat ült le, 1961-ben szabadult és 29 évvel később, 1990 májusában „rehabilitálták”. Mit csinált ama 29 esztendő során, arról nem ír könyvében. Töretlen hitére a párt igazában, megannyi keserű tapasztalat ellenére, úgyszintén nem szolgál magyarázattal. Talán nem is szükséges. Anélkül is világos. Csavarmenet-baleset. CSAVARMENET SZABADSÁG / AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 11. OLDAL 8heti naptár AUGUSZTUS OROSZLÁN HAVA 18— VASÁRNAP: ILONA 19— HÉTFŐ: HUBA 20— KEDD: ISTVÁN 21— SZERDA: SÁMUEL 22— CSÜTÖRTÖK: MENYHÉRT SZŰZ HAVA 23— PÉNTEK: BENCE 24— SZOMBAT: BERTALAN :!!!!!!