Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2018 (53. évfolyam, 1-4. szám)
2018 / 4. szám
Végh Balázs Béla medve koma! / (Elszalad; később találkozik a szaladó medvével) / No, hogy ízlett a lakoma?” Ezek a dramaturgiai utasítások élénkséget adnak a versmondásnak, és figyelemfelkeltő erejük van a befogadásban. Mai szövegkiadásainkból ez már nem derül ki, kimarad a szerzői utasítás, holott újra időszerűvé tehetné a drámapedagógia módszere a gyermekirodalom oktatásában. Ehhez hasonlóan a legtöbb verses mese megjeleníthető és eljátszható, különösen a párbeszédre épülők: A kóró és a kis madár, Kecskék és a farkas, Kis tyúk arany bósája, A pandjártfarkas, Disznók az esőben, Medve, róka meg az ember, A csizmadia malaca stb. Móricznak ezeket az előadói gesztusait megerősíti egy későbbi 1933-as találkozása Kodály Zoltánnal és ismerkedése a Kodály-módszerrel. „A napokban Kodály Zoltán előadása ütötte meg a szívemet, mikor arról beszélt, hogy mi lett volna belőle, a zeneköltőből, ha valahogy úgy történik, hogy sose kerül falura, s nem érintkezik a népi zeneköltészettel.” Móricz verseinek ezeket a korszakalkotó erényeit, bár a századforduló reformpedagógiai törekvései szorgalmazzák, csak évtizedekkel később ismerik fel, és hasznosítják az oktatásban. Babits Mihály az említett recenziójában is inkább a népies költészethez köti a verses meséket, gyermekköltészeti újításait alig veszi észre. 1912 végére Móricznak már kialakult presztízse van a századelő irodalmi életében, ezt a Két krajcár, a Sárarany és a Boldog ember című műveinek köszönheti. Ilyen előzménnyel érdemli ki Móricz Babitsnak és kortárasainak az érdeklődését. A kánonképző erővel rendelkező Babits ezt a kiérdemelt presztízsértéket méltányolja könyvismertetőjének elején szerzőnknek a népköltészethez való viszonyában, az általánosságok mellett alig foglalkozik a verses mesék irodalmi-esztétikai, vagyis önértékével. Részünkről anakronisztikus gesztus lenne, ha korszerű gyermekirodalmi szemléletet várnánk el a recenzenstől, amikor az még meg sem jelent az irodalmi diskurzusban. Jobb híján Móricz verses meséit a 19. századi népnemzeti irányhoz sorolja, továbbra is hivatkozási alapnak tekintve a népköltészetet, valamint Gyulai Pált, akit külön kiemel azok közül a tekintélyek közül, akik gyerekeknek is írtak a korábbi évtizedekben. Viszont a Móricz-verseket kategorikusan elhatárolja a Pósa Lajos által művelt kortárs gyermekköltészettől és irányzattól, kijelentve, hogy ezeknek a verseknek „sokkal több közük van a régi jó durva (értsd: nem művi — V. B. B.) magyar népköltészethez, mint a simán pattogó Pósa bácsihoz...”. Véleményszövegének második fele némi tájékozottságot mutat a magyar gyermekköltészet addigi szerény hagyományáról, sőt elvárásai vannak a műfajjal szemben, ismét a Gyulai Pál-féle költői iskoláig jutva el. „Egyáltalán egy költőnk sem írt még gyermekverseket, melyek a népiekhez oly közel állnának, mint Móriczéi, előtte talán még a Gyulai-félék jutottak legközelebb.” Mondandójának végére érve művelődéstörténeti távlatokba helyezi a tárgyalt verses meséket: egyrészt a régi magyar irodalommal, másrészt a népköltészettel összehasonlítva. Összefoglalja az eddig elmondottakat, pozitívumnak tekinti a hagyományhoz való kötődést, a versek természetességét, mentességüket a művi jellegtől, és esztétikai erénynek a népköltészetre emlékeztető plasztikus költői képeket: „Móriczban valóban mindig láttam ezt: a régi kincsek új birtokosát, a régi magyar irodalom jellemző i L. Móricz Zsigmond: Népköltés gyűjtői. In: Uö. Tanulmányok I. Budapest, 1978. Szépirodalmi Könyvkiadó, 755. Babits, 1912.