Századok – 1934
Történeti irodalom - Hajnal István: Az 1642. évi meghiúsult országgyűlés időszaka. Ism.: Baráth Tibor 86
88 TÖRTÉNETI IRODALOM becsülésében tagadhatatlanul optimizmus felé vitte erős nemzeti érzése. Országának nemzetközi helyzetét is némi illúziókkal képzelte el, hiszen kellő rendszeres értesülésnek hiányában volt. De maga az a tény, hogy nemzetközi viszonylatban is gondolkodni tudott, messze kiemelt többi nagy tisztséget viselő kortársa közül. A H. által összeválogatott iratok alapján most már egészen jól dokumentálhatjuk azt az állítást is, hogy a feudális jellegű nádori intézmény a modern kormányzati szervekkel szemben, legalább is olyan formában, amilyenben volt, már elavult. Örömmel mutatunk rá arra a sikeresen bizonyítható nézetre is, amit különben H. már korábban is hangsúlyozott, hogy Esterházy nádor nem volt az a gőgös ember, akinek őt ellenségei rajzai alapján sokáig hittük. Úgy tetszik, ha Esterházy büszkén is vallotta magát a főúri osztály tagjául, világnézetében mégis sokkal felvilágosultabb volt, mint azok némelyike, akik bizony nem láttak kasztjuknál messzebbre. Benne szabadon megnyilvánulhatott a nemzeti önfenntartás ösztönös politikai gondolkodásában nem igen háborgatták szentimentális mozzanatok ; nála, talán még öntudatlanul, nem az istenes ideál a legfőbb érték, hanem a nemzeti kollektivitás java. És alighanem jó helyen keresgélünk, ha eme hosszú kormányzati gyakorlat alatt kialakult kereszténységgel elegyes laicizmusban látjuk a klérussal szembeni elégedetlenségének távolabbi mozzanatait és végeredményben súrlódásainak gyökérzetét. Hogy Esterházy csökkenteni óhajtotta a közügyekben az alkalmatlanul látó papi befolyást s hazája érdekében előkelőbb helyet akart biztosítani a világi elemnek, ennek nem utolsó sorban volt előidézője modern gondolkodása. Mintha végső reflexióit H. is e két nézési mód harcára vonatkoztatná, de szólva a „fájdalmas történet"-ről, az „ideák összeütközésében"keres vigasztalást. Egyetemes formulával záruló gondolatsorát mégis jól megértjük : „az emberiségnek a világ e táján lakó része — írja H. —a földi utakat szem elől tévesztve haladt új szenvedések és veszedelmek felé." F. nevét, a törökkori paleográfia és diplomatika művelőjéét előnyösen ismeri történetet olvasó közönségünk, ízléses kiállítású vastag kötetét most is nagy tisztelettel fogadták azok is, akik kissé távolabb állnak az ő szűkebb szakmájától. H.-éval egyező szerkezetű kiadványában a bevezetés után 77 török nyelvű oklevél török szövegét nyomtatja le, utánabocsátva azok németnyelvű fordítását, valamint az Esterházy-levéltár egyéb török irományainak, számszerint másik 73 darabnak jegyzékét. Az anyag azonban azok számára, akik a török diplomatikán kívül általánosabb történeti érdeklődéssel kívánják használni, töredékesnek tűnik fel, mert F. mégis csak a felkutatható török iratokhoz volt kötve, így tehát, bár ez a kiadvány szerző fogalmazása és bevezetése szerint elsősorban történeti jellegű és csak másodsorban óhajt a turkológiának szolgálatot teljesíteni (IX. 1.), valóságban mégis teljesen az utóbbi birodalmába utalandó. Némikép sajnáljuk ezt, mert idejében jönne egy súlyos dokument