Századok – 1957
Vita - Dolmányos István: Néhány észrevétel a magyar köztársasági mozgalom értékeléséről 785
786 DOLMÁNYOS ISTVÁN Természetesen az új és legújabb kor történetének szélesebb és igazabb tárgyalása fokozza a történetírói felelősséget. Ha valaki olyan eseménysorozatot vizsgál, melyre egyszerű igenléssel, vagy tagadással nem lehet értékítéletet mondani, ahol bonyolultabb elemzés szükséges, nagyobb a hibalehetőség is. S mivel a századelő igen sok kérdése napjainkig sem vesztette el aktualitását, a velük való foglalkozás politikai éberséget és helytállást követel. Lehet írni bármiről, de szilárdan a marxizmusra, a teljes történeti igazságra támaszkodva. Vigyáznunk kell arra, hogy a hallgatást ne váltsa fel olyan kevéssé kritikus, nem kellően átgondolt anyagkezelés, mely a maga részéről szintén gátjává válhat a történettudomány továbbfejlődésének. Kristóf György cikkét hasznos írásnak tartom. Azzal a felfogásával, hogy Nagy Györgyéknek a magyar függetlenségért és köztársaságért vívott harca haladó hagyományaink sorába tartozik, magam is egyetértek. Épülésemre szolgáltak színes kortársi adalékai. Azonban a mozgalom megítélésére vonatkozó nézeteim néhány kérdésben eltérnek a tanulmányában foglaltaktól. Az első és különösen nyomatékos kifogásom, hogy a szerző figyelmét kizárólag a Habsburg-ellenes megnyilatkozásokra fordítja és jóindulatúan fátyolt borít a köztársasági párt nemzetiségi vonatkozású nézeteire. Hangoztatja Nagy György „elvhűségét", „megingathatatlan következetességgel kialakult politikai pályafutását", „elkeseredett ellenzéki álláspontját", „tragikus hűségüket az 1848-as demokrata eszmékhez" s csupán ennyi kritikát talál ildomosnak : „A polgári jellegű magyar köztársasági mozgalom vezetői harcukat a Habsburg-uralom ellen nem a történelem új erőire támasztották." Az óvatos kritika igaz, de távolról sem teljes. A balpárti, köztársasági párti, majd pedig Kossuth Lajos pártközi lapok mindvégig igyekeztek összeegyeztetni a magyar függetlenségi törekvéseket a szélsőséges, néha szinte tomboló sovinizmussal. Nagy György egyik programadó cikkében ezt hangoztatta : „Nem tűrjük az egységes magyar állam ellen való lázadást. Ebben az országban külön nemzetiségi sérelmekről jogosan senki sem panaszkodhatik ... ha van leigázott faj Magyarországon, akkor ez éppen a magyar." Ugyanebben a számban az egyik cikk sérelmezi, hogy a románok az Apponyi-féle iskolatörvény módosítását követelik. Hangnemére jellemző, hogy így fejeződik be : „a közmondás szerint: a kutya is húst venne a fogára, ha bírna" (5. 1.). Másutt (8.1.) a horvát nemzeti törekvéseket támadják. Hazaárulásnak minősítenék, ha a horvátoknak a horvátországi vasutakon megadnák az anyanyelv használatának jogát. Semmi engedményt a „rongyos Horvátország"-nak. Kristóf György mintegy dícsérőleg említi, hogy Nagy György mindig magyar ruhában járt. Ez a dolog is kétélűnek bizonyul, ha arra gondolunk, amit Nagy a Függetlenségi és 48-as pártkör megalakításakor mondott: „Tüntetni kell azzal, hogy magyarok vagyunk, mert nagyon tüntetnek velünk szemben a nemzetiségiek." Itt tehát nemcsak osztrák-ellenességről van szó. Az ilyen jellegű példák száma tetszés szerint szaporítható. De talán már az említett adatokból is kiderül, hogy Nagy Györgyéknél szó sem volt igazi nemzetiségi megbékélésről, a nemzetiségi követelésekkel szemben még a legelemibb demokratizmus is hiányzott belőlük. A koalíciós kormány „elkeseredett ellenzéke" — ahogy Kristóf György jellemzi őket — a nemzetiségi tömegekkel szemben teljesen a koalíció álláspontjára helyezkedett és védte a Lex Apponyit. Tiszáékat, bár erre nem igen volt okuk, ebben a kérdésben jobbról támadták. 1 Kossuth Zászló, 1914. febr. 8. 2.1. 2 O. L. B. M. res. 1914/H./184.