Századok – 1962
Vita - A Történettudományi Bizottság vitája a dualizmus kora történetének egyes kérdéseiről (I. rész) 206
219 A TÖRTÉNETTUDOMÁNYI BIZOTTSÁG VITI.7A Eszerint a 90-es években bekövetkezett monarchiabeli konfliktusok, amelyek — úgymond — nem különböznek más országok hasonló zavaraitól, még nem tekinthetők a válság jeleinek. A válság alapvető tényezője — az ellenérvelők szerint — a Monarchia belső nemzeti és ezekkel erősen összefüggő külső, nemzetközi ellentéteinek nagymérvű — a 18 -as összeomlás irányába mutató — kiéleződése volt, ami csak 1905 s a következő évek fejleményeiről állítható. Ezek az érvek jogosan figyelmeztetnek arra, hogy minden periodizáció alapja a lényeges tartalmi jegyek meghatározása. A dualizmus válsága kezdetének rögzítése és szakaszainak elkülönözése is csak a tartalmi jegyek, tényezők megállapítása alapján történhet. * A tartalmi jegyek és tényezők meghatározásának indításaképpen legyen szabad tömören összegeznem már kifejtett gondolatmenetemet. A dualizmus XIX. század végén kibontakozó válsága voltaképpen a Monarchia korábbi, a polgári forradalom korszakában elhatalmasodott válságának a századforduló viszonyai között kiújult megjelenési formája. A Monarchia válsága régebbi keletű: alapját a kapitalizmus elemeinek fokozatos, általános kifejlődése s a polgári átalakulás szükségszerűsége alkotta, amely e tájon nemcsak az elavult feudális-abszolutisztikus formációt felszámolni, hanem a soknemzetiségű, anorganikusan fejlődött, laza államkomplexumot széttörni, vagy gyökeresen átalakítani is hivatva volt. A polgári forradalom és 1867. évi lezárása azonban csak részlegesen, felemás módon, vagy egyáltalán nem oldotta meg a fő feladatokat. A polgáridemokratikus átalakulás tehát befejezetlen maradt. Ennek következtében 1867 nem szüntette meg, csak elodázta a Monarchia válságát. A forradalom korszakának lezárását maga a tartós, elmélyült válság követelte, antidemokratikus módját és formáját pedig főként három tényező szabta meg: a demokratikus népi és nemzeti mozgalmak gyengesége majd a pálya; az osztrák és a magyar uralkodó osztályok alapvető érdekközössége; a Monarchia fennmaradását — és éppen dualista formában való konsolidálását — elősegítő nemzetközi helyzet. E három tényező összetalálkozása a 60-as évek második felében a szabadversenyen alapuló kapitalizmus egy meghatározott szakaszának — úgy nevezhetnénk: „utolsó virágkorának" — függvénye volt. A XIX. század utolsó harmadának rohamos gazdasági fejlődése, a monopóliumok uralma felé haladó kapitalizmus azonban lényegesen megváltoztatta a Monarchia társadalmi struktúráját, a külső és belső erőviszonyokat. A monopolkapitalizmusba való átmenet talaján újból napirendre kerültek — a változott tőkés viszonyok új ellentmondásaival összefonódva — a polgári forradalom megoldatlan kérdései. Ez volt a dualista Monarchia kiújult válságának — a végkifejlés felé tendáló válságának — alapja. Tényezői pedig ugyanazoknak a körülményeknek a megváltozása, ellenkezőjére fordulása, amelyeknek egyensúlyállapota, ha úgy tetszik, antidemokratikus „harmóniája", egykoron a dualista konszolidációt lehetővé tette. Ha e gondolatmenet dialektikája megfelel a valóságénak, akkor nincs más teendőnk, mint megvizsgálni: mikor, milyen formában és élességgel jelentkezik a három fő tényező megváltozása. Legelőször az osztályharc és a nemzeti küzdelem fellobbanása jelezte, már a 90-es évek első felében, a viszonylagos nyugalmi periódus lezárultát. Nincs itt mód e jelenségek részletezésére. Csak utalhatunk a szociáldemokrata pártok megalakulását követő jelentős munkásmozgalmi fellendülésre, a heves formákban kirobbanó agrárszocialista mozgalmakra, az osztrák-német —cseh (kisebb mértékben az osztrák-német —szlovén) nemzeti ellentétek társadalmi és politikai megnyilvánulásaira; Magyarországon a román mozgalom élénkülésére, ill. az elnyomott nemzetiségek politikai összefogásának kísérleteire stb. E jelenségek azonban önmagukban véve alig különböznek a korabeli európai népmozgalmaktól (a II. Internacionálé pártjainak tevékenysége, főként a német munkásmozgalom megerősödése, a két szicíliai parasztfelkelés, az ír és a lengyel kérdés, stb.). Sajátosnak csak a magyarországi agrárszocialista mozgalmat tekinthetjük, amely 1897 — 98-ban, a földosztó programban fogalmazta meg az egész mozgalom demokratikus lényegét.14 De sem az agrárszocializmus, sem a nemzeti és osztályharc egyéb megnyilvánulásai, egészen 1905-ig önmagukban nem voltak olyan erősek, olyan széleskörűen összefüggőek, hogy a rendszer „normális" működését, politikai stabilitását tartósan meg "Várkonyi Független Szocialista Pártjának programjában nem az anarchisztikus-szocialisztikus vonások a lényegesek, hanem az egész nagybirtokrendszer felszámolásának első forradalmi megfogalmazása. Vö. MMTVD. II. köt. 482. 1. és: A magyarországi munkásmozgalom 1848—1917-ig, Bpest, 1957—58. 60—61. l.