Századok – 1969
Történeti irodalom - Pletnyeva; Sz. A.: Ot kocsevij k gorodam (Ism. Fodor István) 135/I
141 TÖRTÉNETI IRODALOM Taylor megismétli más műveiben is hangoztatott véleményét — ami csak az ellenkezőjét bizonyító dokumentumok nem ismeretében keletkezhetett —, hogy Csehszlovákia végső felbomlása nem annyira Hitler, mint inkább a belső ellentétek műve volt. A garanciák politikáját Taylor is hatástalannak tartja és megállapítja: „Egyetlen brit bomba vagy puska sem jutott Lengyelországba" (443. 1.). Ezt a helyes megállapítást jellegzetes taylori következtetés kíséri: Nagy-Britannia megmentette Csehszlovákiát azzal, hogy nem támogatta. „Kb. 100 000 cseh halt meg a II. világháborúban; Prága sértetlen maradt. 1939-ben Nagy-Britannia garantálta Lengyelországot. 6 250 000 lengyel meghalt a háborúban; Varsó elpusztult" (430. 1. sz.). Taylornak a második világháború előzményeiről vallott nézetei — mint láttuk — helyes és helytelen elemekből, új gondolatokból és téves következtetésekből tevődnek össze. Abban mindenesetre igaza van, hogy a brit—francia hadüzenetet nem tekinti korszakhatárnak az angol történelemben és az 1939 márciusa és 1940. május 10-e közötti időszakot „Vonakodva a háborúba" cím alatt tárgyalja. A második világháború korántsem a könyv legizgalmasabb része, de ez inkább erény, mint hiba. Az események tömör és a lényegre koncentrált összefoglalását kapjuk, kitérve a gazdasági, belpolitikai és társadalmi kérdésekre is. A szerző nem fél a háborús stratégia bírálatától. Alapjában elhibázottnak tekinti a Földközi tenger térségében folytatott hadműveleteket, különösen Görögország védelmének megkísérelését. Montgomery győzelmének stratégiai értékét kétségbevonja: „Rommel veszélyesebb helyzetben lett volna, ha utánpótlási vonalainak még Alameinig kellett volna húzódniuk, mikor az angolok és amerikaiak már elfoglalták Francia Észak-Afrikát" (560. 1. sz.). Az Olaszország elleni támadás az első világháborús Gallipoli megfelelője volt, írja. Churchill célja most is Németországnak nagy veszteségek nélkül, „a hátsó ajtón" keresztül való legyőzése volt, nem pedig a Szovjetunió „megelőzése", ami csak a hidegháború termelte utólagos magyarázat — nem utolsósorban magától Churchill-től kiindulva. Ha a balkáni partraszállás megtörténik, akkor Taylor szerint az angolszászok „a Balkánon fejezték volna be, a szovjet erők pedig az Elba helyett a Rajnát érték volna el" (577. 1.). Taylor a háború menetében a döntő fordulatnak nem a Szovjetunió megtámadását tekinti — a sztálingrádi csatát egy fél mondatban említi meg —, hanem az Egyesült Államok belépését maga után vonó japán támadást, amit Churchill így kommentált: „So we had won after _all !" (533.1.). Ettől kezdve Nagy-Britannia háborús politikáját egyre inkább az Egyesült Államok határozta meg, amely „1943-ban a világ vezetését átvette Nagy-Britanniától" (564. 1.). A megfogalmazás egyszerre leegyszerűsítő és túlzó, még a kapitalista világra értve is. A Szovjetuniót a szerző meg sem említi sem a Japán fölötti gyors győzelem kivívásában. A háborús erőfeszítések értékelése terén viszont elismeri, hogy „a harc oroszlánrészét a Szovjetunió végezte el" és az Egyesült Államok óriási mértékben meggazdagodott a háborún. „A Németország elleni harc oroszlánrészét a Szovjetunió végezte el, ő viselte az emberveszteségek 9/10-ét és katasztrofális gazdasági veszteségeket szenvedett. Nagy-Britanniát gazdaságilag jelentős, emberekben viszonylag csekély veszteségek érték. Az amerikaiak nagy gazdasági nyereségeket könyvelhettek el, Németország elleni emberanyagveszteségük elenyésző volt — a legtöbbet a Japán elleni háborúban vesztették. Röviden az angolok és amerikaiak — ha nem is előre kigondolt rossz szándékból— kényelmesen szemlélték, ahogy az oroszok megverték helyettük Németországot. A három nagy közül csak Roosevelt tudta, mit csinál: az Egyesült Államokat a világ vezető hatalmává tette, szinte erőfeszítések nélkül" (577. 1. sz.). Ugyanakkor Nagy-Britannia a háború végére „pénzügyi Dunkerque" szélére jutott, amikor megszűnt az amerikai „lend-lease" — ami egyébként a hozzá rögzített súlyos feltételek miatt nem volt önzetlen segítség, ahogy a szerző azt be is bizonyítja. Anglia jövője az Egyesült Államok további gazdasági és politikai támogatásától függött, ezt pedig a „szovjet veszély" hamis jelszavával lehetett megszerezni. ,,Churchill-nek ki kellett találnia a bolsevik veszélyt — akár létezett, akár nem" — mondja Taylor. A „nagykorúvá" vált angol nép a szocializmust választotta, „a választók megéljenezték Churchillt és ellene szavaztak". Reményeik meghiúsulásának oxfordi történetére azonban még várnunk kell. Taylor ragyogó stílusa nem szabad, hogy elfeledtesse az író tévedéseit, melyeknek oka szinte mindig a világnézeti bizonytalanság, illetve a polgári világnézet. A kifogásolható kihagyások, hiányosságok is sokkal inkább erre, mint a terjedelemszabta korlátokra vezethetők vissza. Figyelemreméltó, hogy nem találkoztunk egy mondattal sem az állandóan növekvő ipari koncentrációról és annak hatásairól. A szerző az 1920-ban kialakulóban levő „kettőshatalommal" és a háború utáni gazdasági válsággal nem, illetve