Századok – 2006
TÖRTÉNETI IRODALOM - Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában (Ism.: Borhi László). 254
257 TÖRTÉNETI IRODALOM autentikus osztrák hagyományt ez pedig az osztrák államiság megerősítését szolgálta. A Habsburg birodalom a legitimáció forrásaként szolgált. Romsics ellentmondásba keveredik, hiszen egy helyen bemutatja, hogy az osztrák szociáldemokraták az Anschluss talaján álltak, de a 116. oldalon arról ír, hogy a szociáldemokrácia „a nemzeti függetlenség alapjára" helyezkedett, így a 100. oldalon Romsics közli, hogy Karl Renner és Otto Bauer is az Anschlusst tartotta az egyetlen járható útnak", sőt korábban, a 103. oldalon kifejti, hogy Renner még azt sem utasította el egyértelműen, hogy a német egység a nemzetiszocializmus árán jöjjön el. A keresztényszocialisták eltérő álláspontjának a Habsburg örökséget illetően pontosan akkor van értelme, ha a függetlenség talaján szembehelyezkedik a német egységet akaró irányzatokkal. Érdekes módon azonban, ellentétben a magyar helyzettel az osztrák államiság megteremtésének a korszaka az emlékezés konszenzusos területe lett, a politikai csatákat általában nem vetítették vissza a múltba, hiszen a szerzők „az összetartozás és a küldetéstudat mitologémáit kívánták kialakítani". Ezzel magyarázható, hogy a szélsőjobb egy „második szociáldemokráciának" és nem a párt hivatalos képviselőinek tulajdonította a belső front moráljának állítólagos aláásását. Elméleti jellegű értekezést találunk az ötödik fejezetben, mégpedig a visszaemlékezések poétikai elemeiről. Romsics felteszi a kérdést, hogy milyen irodalmi eljárások, írói technikák fedezhetők fel a memoárokban, amelyek nem egyeztethetők össze a tényfeltárással és az olvasót érzelmi-ideológiai azonosulásra késztetik. Holott kis kivétellel a szerzők objektív tényfeltárást ígérnek, a szemtanú hitelességét a történészi tényfeltárással, párosítva. Ezzel szemben, ahogy Romsics nagyszerű elemzéssel kimutatja, a memoár-irodalom az irodalom műfajából ismert időstruktúrával él, így például az ó-osztrák szerzők az időkezelés mitikus módját használják. Számukra „a megállt idő értékként jelenik meg, hiszen a világháború óta újból mozgásba hozott világidő kevés pozitív változáshoz vezetett", írja a szerző. Jelentéshordozó szerepe van a megnevezéseknek: Ciszlajtánia például a válság metaforája, Ó-Ausztria viszont az eszmeként létező állam jelölője. Mindhárom csoport szövegei arról tanúskodnak, hogy a szerzők az egyéni élmény rögzítése mellett igyekeztek átvenni a hozzájuk legközelebb álló elbeszélő sémákat és kanonizált szövegelemeket. Eszközszerű emlékezetté váltak, amennyiben a hatalom birtokosai fegyvernek tekintették egy nyilvánosság előtt zajló küzdelemben. Kitűnt, hogy „az emlékezés folyamán olyan szövegek keletkeztek, amelyek a fikció számos megkülönböztető jegyét viselik magukon". Ez lehet Romsics kötetének érvekkel alátámasztott legfontosabb tanulsága. Végül néhány kritikai észrevétel. Az óosztrák csoport elemzésénél hiányolom annak a személyes perspektívának a figyelembe vételét, hogy nem feltétlenül ők írták ki magukat a történelemből, hanem a történelem írta ki őket saját magából. Hiszen lehetett-e a jövőképe egy vesztes háború tábornokának, egy összeomlott birodalom magas rangú, az egész karrierjét annak szentelő bürokratának? Bár a szerzőnek nem célja, hogy feltárja a Monarchia szétesésének okait, témaválasztásánál fogva nem kerülheti el, hogy ne reflektáljon rá. Mindjárt a bevezetőben Jászi véleményét idézi a „szerves folyamatról", holott ha komolyan veszi saját eredményeit, márpedig miért ne tenné, akkor Jászi álláspontja nem lenne besorolható a történészi megállapítások, kutatási eredmények közé. Bár e bevezetőben Romsics néhány címszóban ismerteti az eltérő, és egymást kizáró álláspontokat, a szövegből később kiderül, hogy álláspontja szerint a Monarchia felbomlását mélyen fekvő, belső okok magyarázzák. Legalábbis erre utal az a 45. oldalon tett megállapítása, hogy „a bukás elkerülhetetlenségét csak jóval később ismerték fel" - vélhetően az óosztrák szerzők. Ám ha a kontrafaktuális érvelés technikájával élünk, és kivesszük az elvesztett első világháborút a bukás lehetséges okai közül, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy az 1913-as, tehát háború előtti állapotok valóban az összeomlás felé mutattak-e, vagy sem. Azt sem egészen értem, hogy miért veszi át kritikátlanul Bernard Michel nyilvántarthatatlan álláspontját, miszerint „lehetetlen szétválasztani az okokat és koherensen érvelni valamelyik különös jelentősége mellett".. Ezzel ahhoz a nihilista állásponthoz jutunk el, hogy semminek nincsen közvetlen oka, tehát a történészi elemzés értelmét veszti. (Az ok-okozati összefüggés történetírói problémájáról lásd: E. H. Carr: Mi a történelem? Századvég, Budapest 1993). Romsics stílusa egyenetlen. Megvallom, nemigen tudtam értelmezni a következő mondatot: „A tudásszociológia a személyes tapasztalatokat és értelmező sémákat átjárható elemekből felépülő rendszerré alakító folyamatot interszubjektív szedimentációként ismeri, melyen »a tapasztalásoknak az életrajzi hasonlóság következtében a közös tudat szférájába történő áthelyeződését« érti." (21-22. o.) Hasonlóan zavarba ejtő a következő ötsoros is (54-55. o.): „Kiváló példa erre az eljárásra (mármint az azonosságvesztésre - B. L.) a jeremiádokat idéző zárófejezet Rudolf Sieghart memoárjából, amelyben a szerző a 'Nichts bringt das Verlorne zurück' ('Semmi sem hozza vissza azt, ami elmúlt') mondat önálló bekezdésként történő anaforikus szerepeltetésével ráolvasásszerű, mágikus-r-