Századok – 2006
TÖRTÉNETI IRODALOM - Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában (Ism.: Borhi László). 254
256 TÖRTÉNETI IRODALOM forradalmi megállapításra juthatunk, hogy a bukáshoz vezető események értelmezését döntően befolyásolta a visszaemlékező politikai beállítottsága. Egyes baloldali szerzők, mint például a szociáldemokrata Böhm Vilmos úgy vélték, hogy a katonai összeomlás nyomán keletkező forradalmi áramlat roppantotta össze az Osztrák-Magyar Monarchiát, a történelmi Magyarország felbomlása pedig a reformok megkésettsége miatt következett be. Ezzel szemben állt az uralkodóvá vált jobboldali diskurzus vélekedése szerint a történelmi Magyarország „életképes volt, és csupán egy tragikus történelmi félreértés okozhatta megcsonkítását". A jobboldali értelmezők tragikus színben értelmezték a forradalmi korszakot, sőt „az egyenes következményként felfogott Trianonnal együtt a kollektív emlékezet leginkább kiemelt, a politikai tudattal közvetlen kapcsolatban álló terébe került".. Ezzel az állítással szemben fogalmazódott meg a baloldali polémia, amely igyekezett megcáfolni az összeesküvésre, a hadsereg szétzüllesztésére, az antant Magyarország ellen fordítására és a kommunista hatalomátvételre vonatkozó vádakat. Romsics megjegyzi, hogy a tőkés imperializmus és a szociális demokrácia éles szembeállítása az a pont, ahol a leginkább nyilvánvalóvá válik a „baloldali" diskurzus aránytalansága. Szerinte „ez az aránytalanság a marxi nyelv jellegzetes kifejezéseit felhasználó emlékiratok túlsúlya" a baloldali-demokratikus csoportban. Marxista ihletésű munkákban ez aligha meglepő, bár hozzátenném, hogy a „tőkés imperializmus" fogalma liberális gondolkodóknál is felmerült, vagyis használata nem indokolható a „progresszív-liberális" szókincs hiányával, mint ahogy a kötet szerzője állítja (a liberalizmus imperializmus-elméletéről lásd: George Lichtheim: Imperialism.. Praeger, New York, Washington 1971). A jobboldali szerzők visszaemlékezéseit, amelyek az összeesküvést, a defetizmust, a dilettantizmust és a kommunisták hatalomra segítését róják föl az őszirózsás forradalom bűnéül Romsics a politikai invektíva kategóriájába sorolja. Hiányolja a „mélyebb okok" feltárását, bár az általa figyelembe vett Hayden White kategóriái szerint a történetírás nem minden érvelési módja feltételez kapcsolatot egyes történelmi események között. Akárcsak az ó-osztrák esetben, a magyar visszaemlékezésekben is található olyan történelmi szereplő, „aki összesűríti azokat a tulajdonságokat, amelyekkel a szerzők az egyes rendszereket felruházni kívánták" (emblematikus sűrítés). Két ilyen személyről van szó, Tisza Istvánról és Károlyi Mihályról. Tisza Istvánnál, jegyzi meg Romsics, a kritikák elsősorban „az invektívák hagyományának megfelelően jelképes szerepére koncentrálva leghangsúlyosabban mindig egész politikáját és emberi habitusát vették célba általános érvényű megfigyelések és illusztratív jellegű anekdoták egymás mellé helyezésével".. E fontos megállapításból az következik tehát, hogy a máig is élő Tisza-kép kialakulása politikai indíttatású volt. Hasonló a helyzet Károlyival, akinek a személyét Romsics megállapítása szerint plasztikus ellenségkép kialakítására használták a bűnbakkeresés mechanizmusán keresztül. Az osztrák-német emlékező közösséggel foglalkozik a negyedik fejezet. Őket leginkább az különbözteti meg a másik osztrák kategóriától, hogy nem húznak éles választóvonalat a Monarchia szétesése előtti, illetve utáni időszak közé. Az etnikai értelemben vett osztrákok sorsát próbálták személyes élményeik révén értelmezni. A jobboldal, illetve a szociáldemokrácia világnézeti különbségei Romsics olvasatában nem a birodalom bukására és végórájára vonatkoztak, hanem Ausztria két évtizedes történetének értelmezésére. Éles választóvonal húzódott a nagynémet érzelmű szélsőjobb, illetve a keresztényszocialisták között, melynek a szerző szerint az lehetett az oka, hogy az utóbbiak igyekeztek a múlt és a jelen közötti kontinuitás alapján életképes osztrák-német tudatot kialakítani. Az osztrák-német szélsőjobb értelmezése szerint a Monarchia széthullása az akarat hiányában történt, melynek magyarázata a Monarchia saját német jellegének a feladásában rejlett. Ebben az értelmezésben felmagasztosult az ó-osztrák bírálat tárgyává lett meggyilkolt trónörökös, Ferenc Ferdinánd szerepe, aki német küldetést hajtott végre. Hiszen, ahogy a kötetből megtudjuk, a szélsőjobb szerint a német jelleg megtagadása tette lehetővé a magyar befolyás megnövekedését, ami alkalmatlanná tette a birodalmat, hogy ellenálljon a szláv „imperializmusnak". Ugyanakkor az osztrák szélsőjobb, illetve baloldal alapjaiban egységesen szemlélte a Monarchia felbomlását, és a folyamatot természetesnek vagy szükségszerűnek fogta fel. Romsics magyarázatában ez a „pártszimpátiákon messze túlnyúló közös jellemző leginkább a nemzeti-etnikai perspektíva internalizálásával" magyarázható. E két irányzat negatív értékelésével szemben a keresztényszocialisták „a Monarchiát olyan belső problémákkal küszködő államként látták, amely azonban az utódállamokra számos értéket is hagyományozott".. Ellentétben a másik két csoporttal, ők „az első" és a „második" Ausztria közötti folyamatosság feltételezésével igyekeztek megtalálni az