Századok – 2009
TÖRTÉNETI IRODALOM - Christianization and the Rise of Christian Monarchy. Scandinavia, Central Europe and Rus' c. 900-1200. (Ism.: Veszprémy László) II/490
még a két térítő király, Olav Tryggvason és Szent Olav (Olaf) uralkodásánál (995-1030) is sokkal hosszabb időt vehetett időbe. A királyoknak, a két Olafon kívül is komoly szerep jutott a térítés sikerének biztosításában, igaz, külföldi térítőkről, vagy agresszív külföldi befolyásról a legtöbb országgal ellentétben itt nem tudunk (igaz, Szt. Olafot Normandiában keresztelték). Talán éppen ez a belső, „nemzeti" jellege magyarázza, hogy a norvég nyelv megőrizte pozíciót (az egyház is használta az igazgatásban), eredetiben maradt fenn a 12. század közepéről Ónorvég Homiliarium, sőt a legkorábbi fennmaradt királyi oklevél is ónorvégul íródott 1207-ből. Ugyanakkor mindez a pogány szokások továbbélését is elősegítette, aminek kései bizonytéka mindaz, amit az Eddákban, vagy Snorri művében olvashatunk. A legkorábbi norvég koronázás is igen kései, először Magnus Erlingssonéról tudunk 1163/1164-ből. Ebből az alkalomból maradt fenn koronázási esküje (a királyi örökösödés jogáról), miszerint egyszerre csak egy király lehet, akit a gyűlésnek Trondheimben, az érseki székhelyen kell megválasztani, a legidősebb legitim fiút, ha megfelelni látszik a rex justusról tartott egyházi elvárásoknak, azonos rokonsági fokok esetén választani kell közülük. A szentté avatott Olaf a magyar Szt. Lászlóhoz hasonlóan a legfontosabb nemzeti szentté vált, az ország örökös királyává (rex prepetutus). Magnus a koronáját is Olafnak szentelte, s magát Olaf vazallusának tette meg, mintegy ellensúlyozva a dán király trónigényét, s hasonlóan a francia királyoknak Szent Déneshez való viszonyához. A többszempontú megközelítés jegyében a cseh és morva fejezetet is szerzőhármas, Petr Sommer, Dusán Trestík és Josef Zemlicka (mindhárman Tudományos Akadémia, Középkorkutató Központ, Prága) készítette. A kereszténység térnyerése szempontjából a nyugati kísérletek után Cirill és Metód térítése, valamint az első egyházszervezet kialakítása hozta a fordulatot, ami befolyását Csehországra is kiterjedt. A latin, bajor térítés hatását pedig, a patrocíniumok mellett, az ófelnémetből fordított, s mai napig használt cseh Miatyánk szövege mutatja. A 970-es évektől azonban már a cseh befolyás a meghatározó a megalapított prágai és morva püspökségek területén, s 1020 körül Morávia véglegesen Csehországhoz kapcsolódott. A cseh-morva területek kohéziója szempontjából is nagy jelentősége volt Szt. Václav (Vencel) tisztelete kialakításának, aki „rex perpetuus"-ként a cseheket a szent „famíliájába" helyezve a későbbi politikai nemzet ideológiai kereteit is kijelölte. Harcban segítő szentté válik (hatását a Szt. László tiszteletre Klaniczay Gábor valószínűsítette), a Vencel-sisak a fejedelmi insigniák részévé válik, a német császári lándzsa pedig Vencel lándzsájává vált, II. Vladiszlávtól az idézőpecséteken tűnik fel képe. A továbbélő pogány hagyományok egy része etnogenetikus mítoszaikban maradt fenn (mint pl a Cseh vezetésével történt vándorlás, majd az ország központjában Ríp szent hegyének az elfoglalása, vö. a magyar krónikák Fehérvár melletti Noé hegyével). Ennél sokkal jobban megragadható a fejedelmi beiktatásoknál használt kotrón szertartása (amihez hasonlót Karintiában, Írországban, Skóciában, Svédországban, s részben lengyel és orosz földön találunk), s maga a trón a 12. századig a prágai vár közepén állt, megtestesítve a fejedelmek és a hatalmuk alatt álló föld közötti rituális kapcsolatot. Tudjuk, hogy fejedelmeik először 1198-ban kapnak királyi koronát az utódaikra érvényesen, az első koronázásra 1228-ban került sor, amit a mainzi érsek celebrált, s ami után a kőtrónus már sosem kap szerepet. A lengyel fejezet a Stanislaw Rosik (Történeti Intézet, Wroclawi Egyetem) és a 2000-es évfordulóhoz kapcsolódó tudomány- és konferenciaszervező tevékenysége eredményeként nálunk is jól ismert Przemislaw Urbanczyk munkája (Régészeti és Etnológiai Intézet, Tudományos Akadémia, Varsó). I. Mieszko fejedelem döntése 966 körül itt is a felülről induló térítés modelljét vezette be, amire a lengyel területek uralmi megosztottsága több szempontból is hatással volt. Cseh felesége, Dobrava környezete, valamint morva hatások is magyarázhatják az egyházi terminológia szláv eredetét. A pogány hagyományok szinte nyomtalanul eltűntek, (tudunk azonban a szent hegyek tiszteletéről Krakkótól Sziléziáig, valamint régészeti leletekről pl. Wolinban), s mindaz, ami Dlugosz 15. századi krónikájában olvasható, az egy rekonstruált, fiktív mitológiának tekinthető. A hatalmas területi kiterjedésnek köszönhetően a kereszténység terjedésének sebessége is eltérő volt, s Pomerániában igazi sikereket csak a 12. században, Bambergi Ottó püspök 1120-as térítéseit követően lehet beszélni, miközben a püspök életírása a helyi vallási szinkretizmus látványos példáit örökítette meg. Jó áttekintést kapunk a lengyel egyházszervezés kezdeteit érintő vitákról és bizonytalanságokról, például arról, hogy az első püspökök, Jordan és Unger magdeburgi suffraganeusok, vagy Róma küldöttei voltak-e, vagy az 1000 körüli lengyel-római kapcsolatok kérdéséről. A 11. századi pogánylázadások erejét (cseh támadással is súlyosbítva) jól mutatja, hogy azok szinte az egész egyházszervezetet megsemmisítették, VII. Gergely pápa szerint még 1075-ben sem kezdte meg újbóli működését a gnieznói érsekség. A keresztény szent király alakja itt nem