Századok – 2014
KRÓNIKA - Pók Attila: Szabolcs Ottó (1927-2013) I/283
KRÓNIKA tottaival. Három év alatt majd 50 százalékkal emelkedett (megközelítve a 100 000-es számot) az egyetemi és főiskolai hallgatók létszáma, miután 1963-ban eltörölték a felvételre kerülő diákok származás szerinti kategorizálását. (Hajdú Tibor: A diplomások létszámnövekedésének társadalmi hatásai a 20. század ötvenes-hatvanas éveiben. Történelmi Szemle XLIX (2007)1:63-89.) Szabolcs Ottó a történelemtanításban próbálta érvényesíteni azt a realitásokhoz közelíteni próbáló, bár sok-sok régi kolonccal terhelt politikát, amit számos nemzedéktársa az élet más területein épített. Igen vékony jégen járt. Szakterülete történetszemléleti és oktatáspolitikai viták metszéspontjában állt, s ő igen aktívan vett részt mindkét terület elvi vitáiban és gyakorlati konfliktusaiban. Bázisa az Országos Pedagógiai Intézetet követően (itt 1984-ig dolgozik) az ELTE Bölcsészettudományi Kara és a Magyar Történelmi Társulat, ahol 1975-től 1985-ig főtitkár, 1986-tól 1999-ig alelnök, 1992-től pedig a vezetése alatt a történelemtanárok leghatékonyabban működő szervezetévé fejlődött intézmény, a Társulat Tanári Tagozata vezetője. A 21. század első évtizedének vége felé érezte erejének gyengülését és fokozatosan visszalépett az aktív munkától. Mi is kerül tehát e fél évszázados pálya szakmai mérlegének serpenyőjébe? Kezdjük egy jelentős társadalomtörténeti munkássággal. Szabolcs Ottó elsőként foglalkozott a Horthy korszak tisztviselőrétegével, a dogmatikusan értelmezett osztálystruktúra helyett széles körű forrásbázis alapján elemezte a Trianon után rendkívüli mértékben felduzzadó tisztviselő réteg (családtagokkal együtt a lakosság közel 10 százaléka) összetételét, mobilitási mutatóit, politikai törekvéseit, mentalitását. Vonatkozó kutatatásait időben és az értelmiség más rétegeire is kiterjedően az 1990-es évek közepéig folytatta. Andrew C. Jones 1982-ben megjelent, a témakörben mérvadónak tekintett könyvét (The Politics of Backwardness, 1825-1945, Princeton University Press) jóval megelőzően elemezte az állami bürokrácia szerepét a bethleni konszolidációban, de kutatói figyelme kiterjedt a magántisztviselői rétegekre is. Munkássága része annak a Berend T. Iván, Ránki György, Ádám Magda, Gunst Péter, Juhász Gyula, L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária, Sipos Péter és jó néhány más, e generációhoz tartozó kolléga nevével fémjelezhető erőfeszítésnek, amely elsőként tett kísérletet a Horthy korszak ideológiai előfeltevésektől nem mentes, de tudományos alaposságú kutatására, keresvén mind a konszolidációs mind a válság időszakok mélyebb gyökereit és nemzetközi kontextusát. Legjelentősebb azonban a történeti közgondolkodás soktényezős összefüggésrendszerében értelmezendő tevékenysége a magyarországi történelemoktatás elveinek és gyakorlatának formálásában. 1982-ben a Történelem és közgondolkodás c. egri tanácskozáson mondta ma is elgondolkoztatóan a korábbi történelemoktatásról: „inkább az eszmei és politikai törekvések vezérelték tananyagának és tanítási koncepciójának kialakításában, mint a személyiségfejlesztés... lehetőségei és szükségletei... A történelemtudomány új eredményeinek ismerete és a politikai szilárdság azonban önmagában senkit sem avat a történelemtanítás szakemberévé” (Történelem és közgondolkodás. Szerkesztette: Vass Henrik. Kossuth, Budapest, 1982. 231-2.) Arra figyelmeztetett, hogy nem pusztán az anyag megtanítását, hanem a mindenhonnan szerzett informá