Századok – 2014
FIGYELŐ - Varga Pál S.: Lajtai L. László: "Magyar nemzet vagyok" Irodalomtörténészi jegyzetek az első magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek nemzetdiskurzusát feldolgozó monográfiához III/786
FIGYELŐ A történelemtankönyvek és az irodalom kapcsolata ugyancsak strukturális alapokon nyugszik; lényege a szövegek hatása a befogadóra. Ha e kapcsolatot az irodalom felől nézzük, azt látjuk, hogy a történelmi tárgyú irodalmi szövegek alkotói jobban járnak, ha a történelemtankönyvekből merítenek, ezek ugyanis már eleve úgy beszélik el a múltat, hogy tekintettel vannak a befogadói hatásra. Bár Lajtainak nem lehetett feladata, s ezért csak mellékesen utal rá, az irodalomtörténész tudja, milyen jelentősége volt ennek bizonyos irodalmi szövegek létrejöttében. (Példánk Arany János lehet, aki nem egyszerűen a Hármas Kis Tükörből ismerte meg a hun regét, de ilyen tárgyú művei írásakor arra is tekintettel volt, hogy a magyar olvasóközönség részéről a Losontzi művéből szerzett ismeretekre számíthat.) Megfordítva, kézenfekvő, hogy a történelemtankönyvek írói a befogadóra gyakorolt hatás érdekében fordultak a szépirodalomhoz. Ez nyilvánvalóan nem a tudományos történetírás szempontja, amely csak módszertani önmeghatározásával ellentmondásba kerülve térhet el a megismerés tárgyilagos modelljétől; a történelemtankönyveknek viszont — lévén az oktatási alrendszerek elemei — eleve az a céljuk, hogy hatást gyakoroljanak befogadójukra, vagyis a tankönyvet olvasó diákra, ebben tehát az irodalomra támaszkodhatnak. Kapcsolatuk azon alapul, hogy a történelmi tárgyú irodalmi művek az elbeszélés valamilyen módja által érik el hatásukat. Nem egyszerűen a történetírás narrativitásának Hayden White-tól unalomig idézett tételére kell gondolnunk, hanem éppen arra a minőségi különbségre, amely tudományos és irodalmi történetmondás narrativitása között mutatkozik: az irodalom egységes, értékszempontokkal telített, egyénített szereplői révén átélhető történetet alkot, s ezáltal részvételre késztet. A hatástényezők közül a történet egysége a legszembetűnőbb: Lajtai az őstörténet kapcsán emeli ki, hogy a történettudomány problémafelvető, ellentmondásokat tudatosító módszerével szemben a tankönyvek az „értelemkoherencia” megvalósítására törekszenek; „a bennük megszólaló őstörténet-diskurzus” így „inkább a népnyelvű szépirodalom szintézisalkotó produktumaival vethető egybe (413-414.). Lajtai azt is kimutatja, hogy a történelemtankönyvek és az irodalom ilyenfajta kapcsolata nem egyszerűen a modernizálódó társadalom strukturális párhuzamain alapul. Bár a hatáselvűséget — általában a tudás emberformáló szerepét —, amely ott volt még a literatúra differenciálatlan fogalmában, elvileg az irodalom örökölte meg, a történelemtankönyvek is az „örökösök” közé tartoznak. A literatúra korába tartozó előzmények közül Lajtai megfigyelése szerint a történelmi tárgyú iskoladrámáknak van kiemelkedő jelentőségük (187-188.). Jellemző, hogy a literatúra hatáskeltő költői arzenáljából a verses forma is feltűnik. Losontzi István a vármegyék nevezetesebb helységeit, Rajcsányi János tankönyve mottóit foglalja versbe, mivelhogy (mint Losontzi egy lábjegyzetben közli) „a gyermekek a’ ritmizálásban gyönyörködnek”; Ketskeméti Zsigmond egész tankönyvét versbe szedte (307.). Ez tehát az a sajátos köztes helyzet, amely feljogosítja Lajtait, hogy mind elméleti, mind történeti-módszertani tekintetben az irodalomtudomány eljárásaival egészítse ki a szoros értelemben vett historiográfiai metódusokat. Elméleti téren elsősorban Gérard Genette transztextualitás-elmélete volt segítsége